Juhász Gyula
ÉNEK KŐRÖSI CSOMÁRÓL
Székely hegyekből messze
Ázsiába,
Az őshazába vándorolt ki ő,
Feje felett a vén, szent
Himalája,
Tán öregebb, mint maga az
Idő.
Ott rótta a betűket és
kereste
Puszták homokján vérei
nyomát,
Meglátogatta ínség,
balszerencse,
De ő csak várt és vándorolt
tovább.
A régi hon új fényre
földerült már,
De ő nem tudta, ő a múltba
ment,
A hegyre tartott, hol örök
derű vár
És egyre telt, csak telt a
pergament.
Az indiai herceg lőn a
társa,
A szent királyfi, a nagy
nyugalom,
Úgy nézett vissza a letűnt
világra,
Mint ősszel a tavaszra a
falomb.
És ahogy egyre gyűltek
ráncra ráncok
És gyászra gyászok, ő
békélve már
A homokórát nézte, mely az
átok
Percét számlálja, míg minden
lejár.
Az őshazát nem lelte és az
újat
Nem látta többé, nincs már
vigasza.
Öreg magyar, örök magyar, ki
tudja,
Nem egy hazánk van-e: örök
haza?
