Molnár Miklós lelkipásztor halálára*

A magyar reformátusok egész közössége együtt érez Molnár Miklós családjával szeretett lelkipásztorunk halálakor. Szeretett gyülekezetei, igehirdetésének hallgatói, lelkigondozó munkájából áldásokat nyerő lelki testvérei szomorúsággal, de életéért Istennek hálát adva kérik a vigasztaló Lélek kiáradását megszomorodott övéire.

Van abban valami jelképes, hogy október 23-án halt meg, azon a napon, amit a mai zilált és magába forduló magyar társadalom a legkevésbé tud ünnepnapjának tekinteni. Sosem volt forradalmár – annál több volt: keresztyén. Tudta a szólás és hallgatás idejét is. Mert csak azok hallgatásának van súlya és érvénye, mi több, ereje, akik befogadták az Igazságot és egész életük a krisztusi kegyelem megismerésében telik. Mert akik követik a szeretetet (1Korinthus 14,1), azok ismerhetik meg azt igazán.

Azok közé a lelkipásztorok közé tartozott, akik nem 1956 nagyszerű őszén fogalmazták meg igazságukat, hanem már előbb, akkor, amikor még aggódni is tilos és veszélyes volt az önfeladás révületébe hajszolt egyházért. S azok közé tartozott, akik nem vették száműzetésnek a hátratételt, még ha a megtorlók annak szánták is – ő szolgálati lehetőségnek fogta fel azt is, hogy övéitől messzire vetve tehetségét próbáló helyzetbe került. Azok közé tartozott, akik a rehabilitálásukat sem intézték el érdemük elismerése gyanánt, abban is újabb szolgálatot láttak. Sokak áldott igehirdetője, tanítója, lelkigondozója lett így, az evangélium hűséges munkása, aki mindig gyülekezethez, igéből táplálkozó közösséghez kötötte magát. Múlhatatlan állhatatossággal szolgált Putnokon, aztán megelevenítve a gyülekezetet Cegléden és Budapesten, a Kálvin téren is. Egyszerű és tiszta igehirdetése a szüntelen készülésben, mérhetetlen műveltségében, de leginkább a tudós lelkipásztor teljesen megélt hivatásában gyökerezett. Sosem izgatta az (egyház)politika, félreállt bármikor akarnok indulatok elől, tudva, hogy az alázat nem megalázkodás, mint ahogy a büszkeség sem erény. Nem vetélkedett, hanem lelkekért viaskodott, nem hangoskodott, de hangja tisztán szólt – Mesterétől tanulta, hogy hiába nagy a hangerő, ha hamis a szólam. A tiszta szó, az Ige szolgálja volt.

Néhány éve, még betegsége előtt, egy rövid beszélgetésünket követően így summázta tanácsát: ne félj, sose félj a hatalmasoktól, csak kövesd a szeretetet! Több volt ez, mint jó szó egy fiatalabb szolgatársnak – ez az egész keresztyén lét modern kori összegzése, ez a Krisztus szerelmeseinek felülmúlhatatlan szabadsága, ez az az egy mondat, amely ha elhangzott, akkor már a hallgatásnak is roppant nagy lesz a súlya.

Legyen emléke áldott!

/Bogárdi Szabó István püspök/

/* Molnár Miklós lelkipásztor visszaemlékező önvallomása itt olvasható/