MOLNÁR MIKLÓS,

a példakép

 

Prológus

Molnár Miklós nagytiszteletű úr visszaemlékező írása elé

 
Egy téli vasárnap délelőtt a putnoki református templomban egy - akkor még - ismeretlen fiatal lelkész beiktatási istentiszteletén az igehirdetést végző esperes így kezdte prédikációját: "Ma december 21-e van. Ez a nap az év legsötétebb napja. Ma iktatjuk be hivatalába Molnár Miklós lelkésztársamat. Holnaptól minden nappal egy kicsit világosabb lesz." 1958-at írtunk akkor. És így is történt. Molnár Miklós lelkipásztor világosságot hozott a gyülekezet, a kisváros életébe, az emberek lelkébe.
Akkor még nem tudtam, amit ma már tudok: 1955 tavaszán kilenc ifjú, frissen végzett református lelkész (Bárczay Gyula, Debreczeni István, Dizsery Sándor, Hegedűs Loránt, Molnár Miklós, Németh Géza, Pánczél Tivadar, Pásztor János, Szabó Zoltán) egy Budapest környéki parókián kiadott egy Hitvalló Nyilatkozatot, mely a bibliai tanítás alapján szembeszállt az akkori, a kommunista rendszert kiszolgáló  egyházvezetés megalkuvó nézeteivel. Ez a Nyilatkozat 1955 őszén a Budapesti Református Teológiai Akadémia centenáriumán lett ismert a világkeresztyénség ottlévő képviselői előtt. 1956 nyarán az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága galyatetői tanácskozásán hozták nyilvánosságra a külföldi egyházak képviselői, s ennek nyomán akkor bejárta a világsajtót. 
Az iktatást végző esperes tudta, hogy ki az az ember, akit akkor büntetésből a putnoki gyülekezetbe "száműztek".
Jó sorsom megadta nekem, hogy a hittant kisgyermekként Tőle tanulhattam, hogy vasárnaponként az Ő értelmezésében érthettem meg a vállalt élet fontosságát; később atyai jóbarátként terelgetett azokban az években is, amikor a legnagyobb szükségem volt rá: a felnőtté válás időszakában. Az Ő életfelfogása, az emberekhez való viszonyulása, pedagógiai módszerei határozták meg későbbi tanári pályám minden lépését. Ő volt számomra - és még hány másik ember számára! - a PÉLDAKÉP.
Egy ember, akinek életpályája - a látszat szerint - derékba tört; és megannyi másik ember, akinek ez a büntetés áldást hozott az életére. Hitem szerint ezt hívják eleve elrendelésnek.
/ PPL /
 

Hálaadás, hogy kiválasztott,

megszólított, szolgálatba fogadott, formált, feladatokat adott...

/részletek/
 
Emlékezéseim alaphangja a hálaadás. Annyira az, hogy nem is tudom másképp kezdeni, mint egy kedves énekem felidézésével:
 
Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.
Az egek Urának legyen örök magasztalás,
Kiben soha nincs megváltozás,
Vagy ígérettől elhanyatlás,
Tőle fejünkre szálljon áldás.
 
Hálát adok Istennek az életért, szeretteimért, a megszólító Igéért. Azért, hogy kiválasztott, megszólított, szolgálatába fogadott, képbe vett, formált, feladatokat adott. Néha elgondolom, hogy mennyire másként alakult volna az életem akkor, ha Isten Igéje nem szól bele az életembe. Hiszen középiskolás koromban én a néprajzért lelkesedtem. "Regös cserkész" voltam, ami azt jelentette, hogy az iskolai szünidőkben, hasonló érdeklődésű társaimmal együtt jártuk a falvakat, gyűjtöttük és énekeltük a népdalokat, roptuk a népi táncokat, lerajzoltuk a temetők kopjafáit, feljegyeztük a népmeséket, és noha városon felnőtt ifjak voltunk, nagyon megszerettük a falusi embereket. [...] Érettségi után regös csoportunk részre oszlott. A nagyobbik rész - csupa lelkesedésből és a jövő szép reményeit várva - politikailag balra tolódott, egyetemet végzett, később vezető pozíciókba került. Egy kisebb rész - ide tartoztam én is - még mindig lelkesedve a népi vonalért, a református egyházunkban folyó "ébredés" hatása alá került. Ekkor még inkább ösztönös volt a hitem, mintsem tudatos. Azzal tréfálkoztunk egy-egy vidéki kiszállásunk után, hogy nekünk falusi papnak kellene lennünk, mert akkor lenne sok időnk a néprajzi gyűjtésre. Hiszen ugyan mi dolga lehet egy falusi papnak?! Ilyen gyenge és tradicionális hittel (hitetlenséggel) jelentkeztem 1947-ben a budapesti Református Teológiai Akadémiára.
Ötven év távlatából most már bizton látom, hogy amivel én komolytalanul tréfálkoztam, azt Isten komolyan vette. Megszólított, elhívott, szolgálatába állított.
 
***
 
Egész életutamat meghatározta döntően a gyülekezethez való tartozás.
Kis gyermekkoromból van egy emlékem, amely olyan hatással volt rám; hogy ma is világosan emlékszem rá. Iskolába még nem jártam, de vasárnapi iskolába már igen.[...] Valami miatt két vasárnap nem mentem el a vasárnapi iskolába. A következő héten levelet hozott a postás - nekem! Ezelőtt még sose kaptam levelet. Izgatottan bontottam fel a borítékot és Édesanyámat kértem meg, hogy olvassa fel -, hiszen én még nem tudtam olvasni. A képeslap egyik oldalán egy szék volt látható, amelyen senki nem ült. A másik oldalon ilyesmi volt a szöveg:
Kedves Miklós, már kétszer nem jöttél az iskolába. Nagyon hiányoztál. Remélem, nem vagy beteg?! Örülnénk, ha a jövő vasárnap ismét köztünk lehetnél. Addig is szeretettel köszöntünk.” Akkor ez még csak érzelmi kötödés volt ehhez a közösséghez, amit azóta már meg is tudok fogalmazni: a gyülekezet az a közösség, ahol Jézus szeretete árad, ahova jó menni, ahol észreveszik, ha hiányoztam. ahová hívogatnak és tárt karokkal fogadnak.
 
***
 
Budapesten, a fasori gyülekezet területén laktunk, így kézenfekvő volt, hogy a Julianna Református Elemi Iskolába írattak be szüleim. Ebben az iskolában jártam ki az első négy osztályt. [...] Ebben a református iskolában igényesen és türelmesen tanítottak. Szeretettel és megértéssel. Ez a pedagógia nem sebzett, hanem gyógyított!
 
***
 
Már közeledett Budapesthez a front, hallottuk az ágyúk dörgését, de még ki lehetett menni az utcára. mikor egy vasárnap Édesapámmal elmentünk a templomba. A házak fala tele volt ragasztva nagybetűs plakátokkal: VAGY MEGSEMMISÍTÜNK, VAGY MEGSEMMISÜLÜNK. Ezek a plakátok azt sugallták, hogy nincs más lehetőség, mint a gyűlölködés, egymás és önmagunk elpusztítása. A lelkipásztor a szószéken utalt ezekre a plakátokra, és bátran hirdette: van más megoldás! És ez a megbékélés! Jézus azért halt meg a kereszten, hogy megbékülhessünk Istennel, egymással és önmagunkkal is. [...]
A háború borzalmai mély szántást végeztek bennünk, és bőven hullott a felszántott szívekbe Isten Igéjének magja. Ebben az időben megteltek a templomok megrendült, Istent kereső emberekkel. Ki megköszönte megtartott életét, ki vigasztalást keresett, és elvesztett szeretteit gyászolta. Olyan igehirdetőket is küldött Isten, akik a Szentlélek ajándékával megtérésre és új életre hívták az embereket. Egyszerűen, közérthetően, erővel szólt az Ige: "Térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa!"
[...] Nekem pedig eszembe jutottak a bombázások és az, amikor körülöttem is rengett, mozgott minden. Megértettem, hogy mindez azért volt, mert Isten engem is keres, engem is meg akar találni, és helyemre akar állítani. Ez a hely pedig az Ő szolgálata. Ettől fogva egyre inkább tudatosan készültem a lelkipásztori szolgálatra.
 
*** 
 
A Teológiai Akadémián is megpezsdült az élet. Minden reggel tartottunk rövid áhítatot. Délelőtt a professzorok óráit hallgattuk. Közben szenvedélyes viták is folytak. Tanáraink bölcsen irányítottak minket, hogy a szélsőségektől megóvjanak, és a gyülekezetekben folyó munka felé terelgessenek. Be voltunk osztva egy-egy gyülekezetbe. Naplót vezettünk arról, hogy milyen alkalmakon vettünk részt, és milyen szolgálatot végeztünk.
Itt találtunk egymásra azzal a leánnyal, aki ugyancsak az Akadémia hallgatója volt, és akivel egész életünkre eljegyeztük egymást, és Istent segítségül híva fogadtuk, hogy jóban és rosszban, szeretetben és szolgálatban együtt maradunk. Életünk "vezérigéje" így hangzik: "Kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez." (Ef 2,8). Ez a leány háromévi jegyesség után feleségem lett, és több mint ötven éve élünk boldog házasságban, és tapasztaljuk Istennek megtartó segítségét.
 
 
1952-ben abszolváltam. Kibocsátásunk egyszerűen, minden külső ünnepélyesség nélkül történt. Az Akadémia igazgatója, Dr. Pap László a Ráday Könyvtár olvasótermében gyűjtötte egybe a végzős hallgatókat. Jézus szavát idézte: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek azért okosok, mint a kígyó, és szelídek, mint a galambok" (Lk 15.). Magyarázatából ez a néhány gondolat maradt meg bennem: a farkas erős, ragadozó, agresszív. A juh gyenge, gyámoltalan, kiszolgáltatott. A juhnak semmi esélye sincs a farkassal szemben. A juhok csak a pásztortól várhatnak hathatós segítséget. A jó Pásztor: Jézus. Tőle kérjétek és várjátok a segítséget - mondta Pap László.
 
 ***
 
 Segédlelkész négy éven át voltam. a legkülönbözőbb helyeken. Utólag látom csak, hogy mennyi jót és hasznosat tapasztaltam ez idő alatt, aminek később a szolgálataimnál jó hasznát vehettem. Itt most csak felsorolom ezeket a helyeket:
Sásd, Külső-Kelenföld, Fasor, Józsefváros, Zürich (egy szemeszter), majd ezután visszakerültem a Teológiára, a teológusok lelkigondozójaként.
 
 
Három gyülekezetben szolgáltam megválasztott lelkipásztorként, egy nagyközségben (Putnok), egy kisvárosban (Cegléd) és egy fővárosi gyülekezetben (Budapest-Kálvin tér). Mindháromban más-más hangsúllyal kellett a szolgálatot végezni.
Putnok a régi Gömör vármegye déli határán fekszik. Jó ízű tájszólással beszélnek az ittlakók. Közöttük sok áttelepült is volt, akik 50 kg-os csomaggal kényszerültek elhagyni otthonukat, hazájukat. Szinte földönfutóvá lettek. Mások javaik nagy részét áthozhatták ugyan a határon, de így is újra kellett kezdeni az életüket. Azután a TSZ-be kényszerítették őket. 1956-ban a földművesek nagy része kilépett a TSZ-ből, és önálló gazdaként dolgozott. 1956 után, ismét erőszakkal, rá akarták venni őket, hogy lépjenek vissza TSZ-be. Ezzel kapcsolatban volt egy személyes élményem. Az utcán találkoztam egyik földműves presbiterünkkel. Megállít, és nekem szegzi a kérdést: Mit tegyünk? Belépjünk-e újra? Hirtelen ezt a választ adtam: Presbiter uram, ha gyalogosan megyünk a vasúti töltésen, és szembe jön velünk egy gyorsvonat, mit tegyünk? Szembeszálljunk-e a vonat erejével, vagy lépjünk le a sínekről, várjuk meg, amíg a vonat elrobog mellettünk, és aztán folytassuk utunkat? Értem tiszteletes úr - nyugtázta szavaimat. Az azóta lezajlott történelmi események, azt igazolják, hogy nem volt rossz ez a válasz.
  
***
 
Tiszáninneni egyházkerületünkben, kis gyülekezetekben nagyszerű lelkipásztorok szolgáltak. Legtöbbjük a teológiai irodalomban folyamatosan művelte magát. Amíg az egyházi felsőbbség le nem állította, addig a lelkészi kiskörökben igen komoly tanulmányi munka folyt.
 
***
 
Amikor megtudtam, hogy megválasztottak Putnokra lelkipásztornak, egyre többet foglalkoztatott az, hogy mi módon kezdjem el a gyülekezeti munkát. Jó lenne módszeresen megismerkedni a gyülekezet tagjaival. De hol kezdjem a látogatást? Talán a presbitérium tagjain? Vagy az értelmiségieknél tegyem tiszteletemet? Esetleg a község vezetőinél mutatkozzam be, vagy a többi felekezet lelkészeihez menjek el először? Ez idő tájt találkoztam Jakab Miklóssal, a vakok és siketek lelkipásztorával, aki kérdéseimre ezt válaszolta: Érdeklődd meg, hogy van-e a gyülekezetben vak, siket vagy egyéb sérült, aki nagy terheket hordoz. Őket látogasd meg legelőször, mert nekik van a legnagyobb szükségük a szeretetre és a lelkigondozásra. Megfogadtam a tanácsát. Így jutottunk el egy Piroska nevű, születésétől fogva vak leányhoz, aki édesanyjával a "felvégnek" egy szerény kicsi házában lakott. Az „alvégben" pedig egy idősebb vak asszonyhoz, aki felnőtt korában veszítette el látását. Feleségemmel együtt őket látogattuk meg először. Ez a látogatás később rendszeressé lett oly módon, hogy szerdánként kora délután feleségem ment el Piroskáért és hozta le őt hozzánk a parókiára, ahol személyes dolgait beszéltük meg. Később délután aztán én vezettem Piroskát az „alvégbe" Marika nénihez. Nála bibliaórát tartottunk, ahova a környékről is többen eljöttek. Este pedig Piroskáért eljött az édesanyja, és ővele ment haza. Ebből nőtt ki az „alvégen" egy rendszeres missziói alkalom.
  
 
[...] Putnok filiája volt Dubicsány. Minden vasárnap tartottunk itt istentiszteletet, télvíz idején, szerdán esténként házaknál családi bibliaórákat. Ezeket a kötetlen alkalmakat nagyon szerettem. Rendszerint a meghívó család konyhájában telepedtünk le, néha 20-35 személy is ott szorongott a jó meleg konyhában. Szívesen énekeltünk és tanultunk is új énekeket. A felnőttekkel együtt gyerekek is jöttek. A konfirmációra készülőknek szinte kötelező volt megjelenni és a káté kérdéseire megfelelni. Imádság, bibliamagyarázat, evangéliumi tárgyú novellák felolvasása, hetilapunk építő cikkeinek ismertetése tette színessé és kedveltté ezeket az alkalmakat. Egy ilyen téli családi istentiszteletre készültem átmenni autóbusszal. Közben nagy pelyhekben kezdett el esni a hó. A busz késett, a hó zuhogott, majd üzenet érkezett telefonon: kár várni a buszra, mert elakadt. Tudtam, hogy várnak a hívek, nem akartam csalódást okozni nekik, elindultam hát gyalog. 5 km nem a világ. Ropogó friss hóban bandukolni romantikus dolog. Elindultam hát az országúton szapora léptekkel. A hóesés nem hagyott alább. A bakancsomat egyre nehezebben emelgettem. Végül mégis csak megérkeztem, közel egy órás késéssel. Mikor benyitottam a meleg konyhába, először semmit se láttam, mert bepárásodott a szemüvegem. Csak hatalmas kacagást hallottam. Faggattam őket, mi olyan vicces? Nem akarták megmondani. Végül nagy nógatásra elmondták, hogy már közel egy órája annak, hogy együtt voltak, s mivel én nem érkeztem meg, magukban énekeltek, imádkoztak. Aztán az egyik hangadó azt mondta: na, emberek, ballagjunk haza. Mert ha ennek a papnak egy csepp esze van, ilyen időben úgyse mozdul ki hazulról. Ebben a pillanatban léptem be a konyhába.
 
***
 
A Rákosi-rendszerben az embereket négy társadalmi csoportra osztották: munkás, paraszt, értelmiség és egyéb. Velünk is, gyermekeinkkel is időnként éreztették, hogy társadalmi besorolásunk: "egyéb". A gyülekezetben nem jelentett ez üldöztetést, de itt-ott hátratételt igen. Ilyenkor kötelességemnek tartottam, hogy szelíd, de határozott hangon tiltakozzam. Egy példa erre: az egyik évben olyan konfirmandus csoport állt össze, amelyben szinte csupa jó tanuló volt. Közeledett az iskolai év vége, a gyerekek az iskola udvarán gyakorolták az ünnepélyes bevonulást: a nyolcadikosok hogyan adják majd át a zászlót a hetedikeseknek. Kitüntetésnek számított az, ha valaki az iskolai zászlót vihette, átadhatta, átvehette. Az iskola hagyománya szerint a kitűnő és legjobb magaviseletű diákok kiváltsága volt ez. Az udvaron ezt gyakorolták a gyerekek, amikor ott termett egy fiatal tanárnő - az iskola úttörő parancsnoka -, és közölte: most tudtam meg, hogy ti, akik viszitek a zászlót, egytől egyig konfirmálni fogtok. Emiatt méltatlanná lettetek arra, hogy zászlóvivők legyetek. Adjátok át a zászlót azoknak, akik nem konfirmálnak. Az ily módon megszégyenített gyerekek sírva mentek haza, és mondták el szüleiknek, ami történt. A szülök felháborodva jöttek hozzám: tessék már valamit tenni, hogy ilyesmi ne forduljon elő. De mit? - hogy ne elmérgesedjen, hanem megoldódjon ez a méltánytalan helyzet. Másnap személyesen kerestem fel az iskola igazgatóját azzal, hogy tanácsot szeretnék kérni tőle. Ő készséget mutatott arra, hogy valamilyen ügyben tanácsot adjon. Hogy mi ez az ügy, azt még nem tudta. Én pedig előadtam, hogy a konfirmációi órákon a Biblia társadalmi kérdésekkel foglalkozó tanításairól is szoktunk beszélgetni. A közelmúltban Martin Luther King, amerikai néger lelkészt hoztam fel példának. Milyen igaza van, amikor hangosan tiltakozik a faji megkülönböztetés ellen. Hiszen a Biblia azt tanítja, hogy Isten egy vérből teremtette az emberiséget, és bőre színe miatt senkit se szabad hátrányos helyzetbe juttatni. Aztán elmondtam, mi történt az előző napon a zászlókkal, és így folytattam: most jönnek hozzám ezek a gyerekek és szüleik, és azt mondják: mi nem is vagyunk négerek és a bőrünk színe se más, mégis megkülönböztetnek minket, és hátratételt szenvedünk. Tessék mondani. igazgató úr, mit válaszoljak nekik? Az igazgató jóindulatú ember lévén mindenkinek igyekezett valami részigazságot adni: a buzgó úttörővezetőt leintette (négyszemközt), a gyerekek jutalomkönyvet kaptak, a szülőket megnyugtatta, hogy ez egyedi eset, túlkapás volt, - engem pedig arra kért, hogy ha hasonló helyzet még előfordulna, akkor segítsek abban, hogy ne mérgesedjen el az ilyen ügy. Így és ehhez hasonló módon igyekeztünk a "totális diktatúra" sodrásában megállni a hitben.
 
 ***
 
[...] A gyülekezetben a lelkipásztor első számú munkatársa, "belső tanácsosa", vigasztalója, kritikusa a házastársa. Akkor lehetséges ez, ha Isten kezéből fogadják el egymást és a szolgálatot. Sok szép prédikációnál nagyobb súllyal nyom a latban, ha a gyülekezet tagjai (benézve az "üvegfalú parókián") harmonikus és szép családi életet látnak. Szerényen, de megelégedetten éltünk. A közlekedést kerékpárral kezdtük, kismotorral folytattuk. Minőségi előrelépést jelentett, amikor egy MZ 125-öst tudtunk venni. Hát még, amikor egy használt, de jó karban lévő Trabantba ülhettünk, és "fedél volt a fejünk felett". Ennél többre aztán nem is jutottunk az autózás terén.
Hogy a tiszteletes asszonyok nagyrésze is az "egyéb" kategóriába került, azt azzal illusztrálom, hogy mi módon jutott feleségem álláshoz, amikor az egy kereset kevés volt a megélhetéshez. Mielőtt Putnokra kerültünk, feleségem egy nagy budapesti kórházban dolgozott, mosodai normásként. Előzőleg a budapesti Teológián 4 évet végzett, és kitűnő eredménnyel abszolvált. Putnokra kerülve otthon maradt a gyerekekkel, amíg iskolás korúak nem lettek. De aztán jól jött volna legalább egy félállásnyi segítség. Éppen ekkor üresedett meg a helybeli tüdőgondozóban egy asszisztensi állás. A tüdőgondozó vezető főorvosa örült volna annak, ha feleségem kerül oda. Már csak azért is, mivel más jelentkező az állásra nem volt. Közvetlen főnökének megemlítette azért, hogy van itt egy református papné; hátha ő elvállalná. "Papnét nem veszünk fel, ebből még baj lehet, hogyha klerikális reakcióst alkalmazunk" - volt akkoriban a válasz ilyenkor.
Ennek ellenére feleségem jelentkezett a Tisztiorvosi Hivatalban az állás ügyében. A megyei főorvos kérdéseire őszintén válaszolt, és így alakult ki róla a kép: három kisgyermekével családostól most került ide Budapestről. Ott is az egészségügyben dolgozott. A megyei főorvos lelkesedett: éppen ilyen munkatársra lenne szükségünk. Fel van véve. Már írta is a megbízólevelet. Aztán - csak mellesleg - megkérdezte: és a férje hol dolgozik? A válasz ez volt: református lelkész. De ekkor már ott volt előtte a hivatalos felvételi írás. Később még több EÜ tanfolyamot is elvégzett, és mint középfokú egészségügyi képesítésű nővér sok jó tanáccsal segíthetett híveinknek.
 
 
Három gyülekezet, három különböző kihívás és feladat. Putnokon 19 évig többnyire egymagam végeztem a vasárnapi szolgálatokat. Mások igehirdetését csak ritkán hallgattam. Óhatatlan volt az, hogy ismétlésekbe ne essem, egy-egy illusztrációt ne ismételjek. Feladatom volt, hogy a gyülekezet tagjai ne unjanak rá az ismétlésekre, hanem mindig friss lelki táplálékot kapjanak.
Cegléden az volt a lecke, hogy egy városban négy protestáns gyülekezet tud-e egymás javára harmonikusan, szép egyetértésben szolgálni. Nem válik-e versengéssé a több lelkipásztor munkája? Érvényesül-e Jézus szava: "arról ismeri meg a világ, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok".
Budapesten, a Kálvin téri gyülekezetben több lelkipásztor munkálkodott együtt. Vajon különbnek tartják-e magukat egymásnál? Miért van az, hogy általában szakadások vannak azokban a gyülekezetekben, amelyekben több lelkipásztor dolgozik? Feltétlenül így kell ennek lenni? A 106. zsoltár arról szól, hogy milyen nagy rés, sőt mondhatjuk: szakadék van a szabadító Isten és az engedetlen nép között. Ekkor írja a zsoltáros: "Mózes, az Ő szolgája elébe állott a résre". Mózes "résre álló" ember volt. Ez a legnehezebb: résre állni. A híd szerepét betölteni. Jézusnál ezt a kereszten láthatjuk. Hányszor kapom magam rajta, hogy én vagyok a réseknek, repedéseknek vagy szakadékoknak okozója, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és egymástól.
 
***
 
A nyugdíjas kor addig, amíg még nem öregedtünk meg, kívánatosnak tűnik. Álmodozunk arról, milyen sok időnk lesz olvasni, beszélgetni, szabadon oszthatjuk be az időnket. Csakhogy a nyugdíjas kornak is megvannak a kísértései. Jönnek a betegségek, fogy az erő, lassabban végezzük el feladatainkat. Elégedetlen vagyok magammal. Irigyelni kezdem a fiatalokat: milyen erősek, gyorsak. Gyötrelmesen jön elő a múltból az, amit elmulasztottunk. Fájdalmas az az érzés, hogy rám már nincs is szükség (Zsolt 71.). Nélkülem is megy tovább az élet. Mit tehetünk akkor, amikor ilyen lelki állapotba jutunk?
Megújulhat Istennel való kapcsolatunk. Kérhetjük ezt: "ne vess el engem vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem". Urunk megtaníthat arra, hogyan kell, lehet lassan visszahúzódni. Átadni a stafétabotot az utánunk következő nemzedéknek. Valaki bölcsen ezt mondta: addig menjünk nyugdíjba, amíg még marasztalnak.
De itt elsősorban nem is arra kell figyelnünk, hogy mit mondanak az emberek. Sokkal inkább arra, mit akar velünk Isten. És egyre inkább készülődjünk hazafelé. "Az én időm, mint a szép nyár, gyorsan elszáll". A gyakorlatban azt jelenti ez: még ha gyakrabban átsuhan rajtam a halál gondolata, igyekszem nem kiszolgáltatni magam annak. Amit oly sok temetésen elmondtam, azt magamnak is el tudom-e mondani: "az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek".
/Molnár Miklós/