Bicentenárium a hanvai temetőben...

RENDHAGYÓ EMLÉKEZÉS A

„NEMZET LELKIPÁSZTORA,”

TOMPA MIHÁLY

SZÜLETÉSÉNEK 200. ÉVFORDULÓJÁN

 A 2017-es esztendőt méltán szenteltük Arany Jánosnak, de az Ősz havába lépve nem lenne méltó és igazságos, ha nem szólnánk az e hónap 28-án szintén kettőszáz esztendeje született költőtársról, barátról,  a nemzetben a bukás után is lelket tartó hanvai nagytiszteletű úrról, Tompa Mihályról.

Ama híres „költői triász” (Arany, Petőfi, Tompa) harmadik – még Arany Jánosnál is szerényebb és csendesebb hangú — tagja ritkán említtetik a méltó helyén. Számomra, aki a sárguló anyakönyvek és a hanvai sírkert még ma is büszkén álló kövei szerint hanvai felmenőkkel is rendelkezem, ez különösen is szomorú.

Az 1920-as felvidéki határtól nem túl messze lévő települést, ha arra visz az utam, mindig meglátogatom. Megállok a szépen rendben tartott parókia előtt, elmerengek a templomot körülvevő temető mívesen munkált 100-200 éves sírköveit vallatva, bemegyek a templomba, ha lehetőségem adódik, ahol  hirtelen körülvesz a múlt lehelete.

Szinte hallom megzendülni a XC. zsoltárt, és látom, amint Tompa Mihály nagytiszteletű úr komor arccal és kimért lépésekkel felmegy a szószékre valamikor 1852, 1859 vagy éppen 1867 egyik vasárnapján. Akkor már nem is én ülök ott a padban a jóarcú, kemény magyar atyafiak között, hanem valamelyik déd- vagy ükapám és annak fitestvérei…

Előttük a sokat látott Énekeskönyv, de ki sem nyitják; fejből zengik: Tebenned bíztunk eleitől fogva...

S miközben hallani vélem, hogy zeng a XC. zsoltár, lelkemben megszólal a múlt:

"Úgy 1851-52 táján a faluban az a hír járja, hogy a lassan már megszokott lelkészük Kelemérből jött, de szolgált Bején is, és amúgy a földijük, hisz Rimaszombatban látta meg a napvilágot 1817. szeptember havában egy szegény csizmadiamester és cselédlány gyermekeként.

Azt is tudni vélik a tanító úrtól, hogy komoly barátai vannak Pesten, és talán még a „nagy csatában” is ott volt a gömöri nemzetőrökkel...

Az asszonynép különösen szipog, amikor meglátja a komor férfiarcot és mellette a halovány hitvest, Soldos Emíliát, hisz ott volt az egész falu, amikor az öt esztendős fiacskájukat temették, és azt is tudták , hogy a  keleméri temetőben már ott hagyták Kálmánkát, az első gyermeküket.

 De arra is emlékeznek, hogy pár évvel ezelőtt itt volt Pestről hat hétig a barátja a családjával. No, az, aki a Toldit írta. Igazán boldog nyár volt az a falu számára is, hisz  végre vidám szó hallatszott a lelkészházból, a vendég pedig a tiszteletes úrral és a tanítóval bejárták az egész Sajó-völgyét. Tudni vélték, hogy a pesti barátnak a Mohos és Aggtelek igen nagyon tetszett.

 Aztán az idő telt-múlt, rosszabb esztendők jöttek. Csak a tanító úr tudta, hogy a kassai haditörvényszék kétszer is elítélte, aztán fölmentette a lelkészüket. Arról a gyászos napról pedig igyekeztek megfeledkezni, amikor újabb gyermeküket kísérték az utolsó útjára.

Nem csoda, hogy szerették szálfa termetű lelkészüket, akinek a verseit (A gólyához, A madár fiaihoz) a falusiak is olvasgatták, és helyeslően hümmögtek hozzá. Titkon nagyon büszkék voltak  a papjukra.

Vasárnapról vasárnapra  ünneplőben - a férfiak levett süveggel - várták Tompa nagytiszteletű urat - a Nemzet Lelkipásztorát -, a nehéz esztendőkben egy egész nép vigasztalóját a templom előtt, és hallgatták Isten igéjét az Ő tolmácsolásában. Egészen 1868–ig, amikor hosszú betegeskedés után elszólította Teremtője."

(A putnoki Hőke doktortól bécsi professzorokig számos orvosnál megfordult, de baját meggyógyítani nem tudták.)

Mindezt látom és hallom ott a hanvai templom ódon padsorában jó 150 esztendő távolából.

Odakint, a temetői sírkertben a tavaly novemberben elhunyt Igó Aladár kő- és fafaragó mester (a Népművészet Mestere) fiának - édesapjától megörökölt - kalapácsának, vésőjének hangja töri meg a csendet, röpít előre, a mába.

Eltűnődöm, vajon ismerjük-e Tompa Mihály költészetét, emberi nagyságát?  Magyar magyartanárokként tanítjuk-e őt, vagy inkább az alig érthető moderneket toljuk előre? Tudjuk-e egyáltalán, hogy neki is bicentenáriuma van? Azt, hogy Arany Jánost a sírig a barátjának tudhatta? Azt, hogy amikor Pesten folytatott egyetemi tanulmányokat, a Tizek Társaságának a tagjaként a forradalom egyik előkészítője volt?

Nos, ma már tudjuk, hogy a schwechati csatában valóban tábori lelkészként részt vett. Közben pedig sorra születtek a szülőföld, a természet szépségeit megörökítő regéi.

Aztán jött a lelkészi szolgálat Bejétől Keleméren át Hanváig. Később a meghurcoltatások a hadbíróság előtt – szinte szerencsével határos felmentés -, majd a családi tragédiák és a betegségek. Közben pedig a nemzetmegtartó nagy versek sora (Levél egy kibujdosott barátom után, A gólyához, A madár fiaihoz, A gályarab fohásza, Ikarus…).

Itt az alkalom egy Tompa-kötet előkereséséhez, néhány vers elolvasásához az immár beköszöntött őszi estéken.

Egyik utolsó, 1867-es (a kiegyezés évében megjelent!) versével tisztelgünk emléke előtt az ünnepen:

OLAJÁG

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,

Az ajkon némaság a gyász pecsét;

Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,

S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!

Hajnal derül az éjből, bár setét, -

Érezd a könny s próbáltatás becsét;

Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!

Hadd térjen a beteg lélek magához...

Így, ha követje ott fenn megjelent,

S mint a Noé galambja vissza-szárnyal

Zöld olajág- s az ég jó válaszával:

Mit újra megnyersz: lelki béke, csend. -

A kiegyezés közhangulatával - annak számtalan, sok pontján megalázó kompromisszumával - szemben, a költő szándéka szerint szelíd tiltakozásnak is tekinthető a költemény. Az Olajág üzenete nem az elvtelen megalkuvást, nem az olcsó számítgatások kicsinyes békéjét sugallja. Nem az olyan békét, amit bármelyik félnek szégyellnie kell, hanem a bölcs emberek megtisztult békességét, csendjét, nyugalmát, a realitás gerincroppanás nélküli elfogadását, a Legfelső Hatalom előtti főhajtást, a megélt élet méltóságának megtartását.

 Ezt üzeni a mai ünneplőknek, a méltatlanul kicsinyes acsarkodóknak és a főhajtással emlékezőknek az egykori hanvai Nagytiszteletű Úr, Tompa Mihály „verses igehirdetése” az Úr 2017. esztendejében.

 /PPL/