Életsorsok...

Beszélgetés

HAÁZ SÁNDOR

székelyudvarhelyi karnaggyal, zenetanárral

Székelyföld legkisebb nagyköveteiként indul évről-évre útnak a kórusból és zenekarból álló, fellépéseiken száznegyvennél is több székely ruhás gyereket felvonultató csapat. Az együttes lelke Haáz Sándor karnagy, szerinte nincs botfülű gyermek – kellő türelemmel és alázattal kezelve mindenkinek kinyílik a hangja, különösen akkor, ha jó hangú gyerekek veszik körül.

 „Szeressék ezeket a gyerekeket!” – kéri Haáz Sándor a kórusvezetőket, a zenekarvezető kollégáit, lehetséges utódait. Ugyanis szeretet nélkül nincs jó kórus – mondja –, de a gyerekek csodákra képesek, ha kellő szigorral tanítják őket, miközben az éneklés, a zenélés öröme is átragad rájuk a vezetőjükről.

Haáz Sándor 1955. december 24-én született Székelyudvarhelyen. A marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult, 1974-ben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. 1978-ban került zenetanárként Szentegyházára, közben levelezői tagozaton elvégezte a kolozsvári konzervatórium zenepedagógiai szakát.

1982-ben lépett fel első ízben együtt az iskola zenekara és énekkara, és az így létrejött együttes 1983-ban vette fel a Gyermekfilharmónia nevet, amelynek tevékenysége a mai napig tart.

Haáz Sándort munkásságáért az évek során számos kitüntetésben részesítették: 1993-ban megkapta a Magyarok Világszövetsége díját, 1998-ban a Széchenyi Társaság díját, 2003-ban a Magyar Örökség díjat, 2005 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2006-ban Bartók Béla, 2010 márciusában A Tehetségek Szolgálatáért emlékdíjban részesült, idén márciusban Kolozsváron a Mentor-díjat, szeptemberben Csíkszeredában pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vette át. – Több mint három évtizede vezeti és szervezi Szentegyháza mintegy százötven tagú Gyermekfilharmónia Együttesét (Fili), sikerre viszi megannyi fellépésen.

 - Hogy lehet létrehozni egy ilyen hatalmas csapatot ott, ahol még csak zeneiskola sincs?

– A csapat megalapításában tulajdonképpen két dolog találkozása játszott szerepet. Kihelyezésemkor, 1978-ban nagyon jó tantestületbe érkeztem, egy kitűnő iskolaigazgató keze alá. Azokban az időkben Kádár Levente komolyan vette az iskola kulturális életét, szívügyének tekintette azt, megtöltötte tartalommal. A tantestület keményen dolgozott, az évzáró ünnepségek nagyszerű előadás-sorozatok voltak, telt házakkal zajlottak az iskolaünnepélyek, meg a különféle színpadi rendezvények. Szentegyházasfalu mindig szeretett ünnepelni. Egy olyan településre érkeztem frissen végzett zenetanárként, amely virágzó hangulatú volt, bizakodó. A mai napig is rendkívül élvezetesen tudnak mulatni, ünnepelni az emberek. Természetesen dolgozni is tudnak, de az ünnepeik zamatosak, tele varázzsal, olyan megnyilvánulásokkal, amelyeknek ma már az idelátogatók, külföldiek is csodálói. Tehát adott volt a tantestület és a népes gyermeklétszám, javarésze tehetséges, lelkes, kapható különféle zenei fejlesztésekre. Családi indíttatásomat, illetve a marosvásárhelyi iskoláim s a pezsgő művészvilág megannyi hatását sorolhatnám második tényezőként. Marosvásárhelyen a művészeti iskolában végeztem, ahol egész nap szólt a zene, minden osztályból szűrődtek ki a gyakorlás hangjai. Ez a hangzavar hiányzott nekem Szentegyházasfaluban, szerettem volna odavarázsolni a művészeti iskolát. Érkezésemkor meglepetésemre már „húzta” néhány zenész gyermek az iskolában, hála elődeimnek, két nyugdíjas kántortanítónak, akik hegedűt tanítottak. Ezt a hagyományt sikerült továbbfejleszteni, így a 70-es évek végén, a 80-as évek elején már népes vonószenekar állhatott színpadra. Ugyanakkor a diák-fúvószenekart is útjára indítottam az iskolai kórus mellett. A diákzenekarokat magam hangszereltem, minden előadási lehetőségre kihasználtunk. 1982-re már pompás zenei építménye volt az iskolának, amit nagyon szerettek a kollégák, szívesen támogatták. Élvezték a hangulatát. Mindenféle szempontból megérett a kezem alatt ez a gyermekközösség arra, hogy a megalakulási évként számon tartott 1982-es iskolaünnepségen, együtteseimet összevonva egy soha el nem múló csodának adjunk hangot. Akkor még nem tudtuk, hogy ez ilyen hosszan tartó csoda lesz.

– Írták már Önről, hogy „több egy szenvedélyes tanárnál”. Honnan ez a rengeteg energia, amivel egy közel 150 tagú gyermekfilharmóniát össze lehet fogni?

– Ezen nem igazán gondolkodtam, bár az az érzésem, hogy elődeimnek sokat köszönhetek. Apai és anyai ágról egyaránt pedagógus-, illetve művészcsaládból származom. Volt alkalmam édesapámtól az iskolai nevelési módszereket, fogásokat, ötleteket elsajátítani. Ő rajztanárként tanított Marosvásárhelyen, gyakran magával vitt az iskolába, a hátulsó padban igazi „módszertani továbbképzésen” vehettem részt. Szellemesen, színesen, lendületesen tanított. Diákjai nagyon szerették. Útravalóul tőle és anyai nagyanyámtól kaptam a legtöbbet. Emellett a legnagyobb erőforrásom a gyermekek varázslatos lénye. Tanítványaimtól rengeteget tanulok, többek között azt is, miként érdemes tanítani. Hegyaljai falusi gyerekekkel dolgozunk. Itt a család fő megélhetése az állattartás, fakitermelés köré csoportosul, melyben a gyermek is részt vállal. Ennek megfelelő szókincs, munkaritmus, fantázia sugárzik belőlük. Nagyon szeretem, hogy még ma is él a falu, ahol az emberek hihetetlenül élelmesek, huncutak, kemények és kedvesek egyszerre. Ezt a vibrálást már az első perctől kezdve éreztem, fantáziámat folytonosan ébren tartja. A gyerekek között szünet nélkül találékonynak kell lenni, fontos tudni róluk, honnan jönnek, mit akarnak, meddig lehet velük eljutni. Nem várhatunk tőlük emberfelettit. Ennek ellenére voltak esetek, hogy messze túlhaladták az általam kitűzött célt, meglepetésem, csodálatom további erőt adott.

 – Az évek során folyamatosan cserélődnek a Fili-tagok. Van-e különbség a különböző generációk között?

 – Lassan harminchárom éve foglalkozom szentegyházasfalvi, kápolnási, szentkeresztbányai gyermekekkel. Bevallom, semmi különbség nincs, annak ellenére, hogy a technika jócskán előrehaladt, és a gyerekek életébe beépült, lépést tartanak vele. A fontos értékek megmaradtak: gyermeki lelkük, a megbízhatóságuk, a derű, a tenni akarás. A versenyszellem. Visszaemlékszem a régi kórusomra: pontosan ilyen hatalmas energiával mentünk egy-egy fellépésre, mint most, de már az ő gyermekeikkel. Tanítványainkban mindig ott szunnyad a lehetőség az előrelépésre, a közös munkára, ezt belőlük kibányászni: felnőtt feladat. Az pedig munkával jár, odafigyeléssel, ügyes taktikákkal. Mindennapos tapasztalatom szerint diákjaim rendkívül érzékenyek arra, hogy rájuk figyeljek, személyes kapcsolatom legyen velük, soha ne csapjam be őket. Fontos a jutalmazás, szeretik a szabályokat, ezeket betartani s nem áthágni, értékelik, ha a tevékenységükért kapnak valamit. Teljesen mindegy, hogy mit, a jó szótól kezdve az ajándékig. Ezt viszont úgy kell adagolni, hogy hosszú távon legyen értelme. Hogy ő lélekben gyarapodjék.

 – A Filivel a Kárpát-medence számos településén jártak már, de voltak Törökországban is, legutóbb pedig Európa fővárosában, Brüsszelben. Ez utóbbi milyen többletet adott, kiemelkedik a többi fellépési helyszín közül?

 – Mindenképpen kiemelkedik, több szempontból is. Egyrészt mert Brüsszel a maga bűbájával, a modern és a régi nagyon érdekes ötvözésével számomra is hatalmas élmény volt. Másrészt a nyugat-európai mentalitás, életvitel számos érdekes tapasztalatot, élményt jelentett mindannyiunknak. Ezen túl nagyon érdekes volt eljutni odáig és hazajutni onnan, hiszen majdnem ötezer kilométernyi utazást jelentett. Ennek megszervezése igen nagy munka volt, hiszen úgy kellett felépíteni a turnét, hogy a gyermekek ne szenvedjenek, ne merüljenek ki. Minden nap fellépésünk volt, úgy kellett tartalékolnunk, újratöltenünk energiával a csoportot, hogy mindegyik jól sikerüljön. Ráadásul az utolsó két koncert (Bécs és Pozsony) volt számunkra a legfontosabb – bár a többi is egytől egyig tekintélyes helyszín volt! Szinte nem is lehet sorrendet felállítani. Szeptember 13. és 24. között a 145 tagú gyermekegyüttessel indultunk hangversenykörútra. A 12 napos koncertsorozatot az udvarhelyszéki Korondon kezdtük, aztán másnap már az Országházban léptünk fel, majd Győrben, Mühldorfban, Münchenben. Európa fővárosában, Brüsszelben háromszor is koncerteztünk, aztán Passauban és Bécsben folytattuk, majd Pozsonyban zártuk. A székelyruhákat tizenegy napon keresztül vonszoltuk magunkkal, és tizenegyszer viselni kellett, tizenegyedikszer is makulátlanul, tisztán és kivasalva. Hangszereink szállítása, tárolása, rendben tartása. Kapcsolattartás az otthoniakkal. Megannyi izgalmas feladat. Érdekes volt megszervezni és tartalommal kitölteni, például a tizenkét órás autóbuszozásokat is, úgy, hogy ne legyen veszekedés, ingerültség, szeressék egymást a gyermekek, és azt a lelki többletet, amit otthonról hoztak, tudják felvinni a színpadra. Egyszerűen azért találom kiemelkedőnek ezt a brüsszeli fellépéssorozatot, mert sikerült. Váratlan ajándék volt a magyar és a belga parlament részéről.

– Van további kitűzött cél, amit feltétlenül megvalósítana? Például olyan helyszín, ahová mindenképpen el akar jutni a gyerekekkel?

– A nyugat-európai körút során az járt a fejemben, hogy tulajdonképpen ezeket a fellépéseket elsősorban magyar ajkú területeken kell népszerűvé tennünk. A Kárpát-medencében kell fellépnünk, ott is elsősorban a szórványban. Olyan helyekre kellene eljárnunk, ahol reményvesztett, elkeseredett vagy magyarságukat veszélyben érző emberek élnek. Sokan mondják, hogy együttesünk előadása után jó ideig bennük él az a tudat: ha nem születtem volna magyarnak, akkor ilyen élvezetes élményben nem lenne részem. Egy francia nem tudhatja, hogy a Gyermekfilharmónia miért és mit énekel. Mi tudjuk, hogy gyerekseregünk létszáma, látványa a demográfiai zuhanásunkban milyen megváltás, milyen nagy remény. Ez az üzenet elsősorban a miénk, nekünk szól, úgy érzem, nincs mit keressen Nyugat-Európában, teljesen német vagy francia közönség előtt. Müncheni hangversenyünkön viszont volt ereje üzenetünknek, hisz ott elég nagy létszámú kivándorló magyar él. A Gyermekfilharmónia amatőr csapat, évente megújuló, cserélődő gyermekekkel. Csetlik-botlik, közben hamis meg pontatlan, zenei élvezetként nem biztos, hogy nyerő. Mégis nyertünk a messze Európában. Olyan helyen, ahol senki nem magyar, másféle üzenet fogalmazódott meg a közönségben. Előadásunkban hatalmas erő van, a gyermekek szépsége más ajkút is lenyűgöz, olyan bűbájosak, amikor jók akarnak lenni. Fonott hajukkal, piros pántlikás székely ruhájukkal az előadásokra visszatisztulnak olyan százötven évvel ezelőtti székellyé. Ez külön élmény lehet egy nyugat-európai nem magyar számára is. Mindemellett hazatérvén megerősödtem abban, hogy ez az élmény magyarok számára jelenthet többet, ezért is érzem úgy, hogy nekem itthon van feladatom.

/Dénes Emese • 2011. október 14./