IRODALMI KITEKINTŐ

„Megtalálom a múltban a jövőmet”

GÁRDONYI GÉZA

A múlt század negyvenes éveiben élt Bécsben egy magyarországi származású, Ziegler Sándor nevű lakatosmester. Munkája nyomán már jómódú polgárnak számított, amikor 1848-ban kitört a háború a császár és a forradalomra kelt magyar nemzet között. Ziegler Sándor választott, és hazajött Magyarországra, saját költségén fegyvergyárat szervezett a szabadságharc honvédei számára. Kossuth és Petőfi is nagyra becsülte hazafias hevületét és hasznos munkáját.

A szabadságharc bukásával természetesen tönkrement. Ettől kezdve cséplőgépjavító mesterként hánykolódott uradalomról uradalomra. Akármilyen keveset is keresett azonban, inkább magától vonta meg a falatot, de jó iskolákban tanítatta öt fia közül a korán értelmesnek mutatkozó Gézát, lehetővé téve, hogy a kitűnő sárospataki gimnáziumban, majd a nemrég Budapestté egyesült fővárosban végezze középiskoláit. Egyetemre azonban már nem tellett. Ziegler Gézából tehát csak tanító lehetett. Annak is indult.

De a korán tehetséget eláruló fiú már diákkorában verselt, kezdő tanító korától kezdve prózát is írt, így hamarosan belekerült az irodalmi életbe, ahol szinte azonnal felfedezték tehetségét.

Magyar nevet akart választani magyarságtudatához, az apai negyvennyolcas emlékhez, a hazaszeretethez, amely nála kezdettől fogva azonos volt a népszeretettel. Történetesen Agárdon született; apja akkoriban éppen ott javítgatta a mezőgazdasági eszközöket, és a közeli Gárdonyban anyakönyvezték. Innét vette a Gárdonyi nevet, amelyet aztán felettébb népszerűvé tett. Olyannyira, hogy mindmáig a legnépszerűbb, a legtöbbet olvasott magyar írók közé tartozik.

“Az írás – miként az asztalos vagy a kovács munkája – elsősorban mesterség. Egyfajta rabszolgaság, amelyet jó humorral könnyebb elviselni.” - vallotta írói munkásságáról.

“Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és földet mutatja…” Így beszélt magáról a pálya delére jutott Gárdonyi, 1903-ban, amikor egyénisége eredetére, főbb vonásaira, egyúttal írósága legbensőbb indítékaira hívta fel olvasóinak figyelmét – bevilágítván az utat, amelyen az irodalomba érkezett.

Kilencvenhat éve, 1922. késő őszén hunyt el Gárdonyi Géza író, az Egri csillagok szerzője.

Az “egri remete”, Gárdonyi Géza Agárdon született 1863. augusztus 3-án Ziegler Géza néven. Középiskoláit a sárospataki gimnáziumban, illetve Pesten végezte, majd az egri tanítóképzőben szerzett diplomát 1882-ben, ezt követően pedig Devecserben, Karádon, Sárváron, Sályban tanított. Gárdonyi nem szeretett tanulni, a főiskolán sikerült egyszer pont magyarból megbuknia. Tanára, Répássy János intette meg: “Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.”

Ennek ellenére elismert pedagógus nem lett Gárdonyiból, Répássí még megérte az Egri csillagok felemelő sikerét. Lőrincze Lajos mondta egy rádióadásában: “Ha azt kérdezik tőlünk, melyik magyar írót ajánljuk, akitől szép magyarságot tanulhatunk…, akkor az elsők között Gárdonyit szoktuk említeni, ajánlani.”

Sokáig különcködő, furcsa embernek tartotta a hivatalos irodalomkritika s ennek révén maga az olvasóközönség is. A "titokzatos, szellemekkel társalkodó egri remete” művészi törekvéseit sokáig nem értették, vagy félreértették. Ezt a homályt nemcsak az egyes kritikusok sűrítették, hanem – különösen halála után – a tudatos hamisítások is. Az irodalomtörténet – de a köztudat is – Gárdonyi Gézát igen tág érdeklődésű, végtelen tudásvágyú, nagyon olvasott és művelt íróként tartja számon, pedig fiatal korában igencsak nehezen ment neki a tanulás, írását olvashatatlannak, általános osztályzatát gyenge közepesnek minősítették. Már diákkorában verselt, tanítóként prózát is írt, az 1880-as években Győrött, illetve Szegeden újságíróskodott. 1891-ben került Pestre, ahol Bródy Sándorral és Ambrus Zoltánnal együtt alapították és szerkesztették a Jövendő című lapot, amely a Nyugat megjelenéséig a kor leghaladóbb és legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóirata volt. Gárdonyi neve Göre Gábor leveleivel vált ismertté, barátai és írótársai ezért szólították Gárdonyit élete végéig Görének. A paraszti életről szóló rövid történeteket szerzőjük később szégyellte, sőt megtagadta, noha az ellenállhatatlanul mulatságos írások paródiaként és szatíraként egyaránt kiválóak.

1897-ben Egerbe költözött, berendezkedve a teljes elzárkózásra. A rejtőzködést magánéleti dráma is indokolta: Molnár Máriával 1885-ben kötött házassága boldogtalan volt, felbomlott. Az irodalmi élettel azonban nem szakadtak meg kapcsolatai: publikált több folyóiratban, tagja volt a Petőfi és a Természettudományi Társaságnak, a Vörösmarty Akadémiának, 1920-ban elnökké választotta a Magyar Írók Szövetsége. Gárdonyi igazán népszerűvé Az én falum című novellafüzér (1898), majd az Egri csillagok (1901) megjelenésével vált. A magyar történelemnek ez a különösen hősi pillanata, a város szeretete és a vár képe – amelyre házából ráláthatott – adott ihletet a mű megírásához. Az Egri csillagok mindmáig az egyik legolvasottabb magyar regény, amelyből Várkonyi Zoltán készített filmet Szász Endre díszletterveivel.

Ugyancsak 1901-ben hatalmas sikert aratott Bor című színműve a Nemzeti Színházban. Regényeinek témája az örök szerelem (A láthatatlan ember, Isten rabjai), a viaskodás a női nemmel (Az a hatalmas harmadik, Hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja), de megjelenik bennük az idill is (Dávidkáné, Ida regénye).

Halála után került elő Földre néző szem című kötete, amelyet fiainak írt, az általa kidolgozott titkosírással. (Gárdonyi kiváló sakkjátékos is volt, 1887-ben nemzetközi versenyt nyert, és szerkesztette a Magyar Sakklap című újságot.) Egyike volt a 20. század elejének túlérzékeny, “kivonuló” alkotóinak. Magát “kövek alatt nőtt fűnek” mondta, világnézetében keveredett a misztikus vallásosság az ateizmussal, a racionalizmus az irracionalizmussal. Élete tele volt irányváltásokkal, mégis gazdag líraisággal ábrázolt korokat, helyzeteket, embereket. “Megtalálom a múltban a jövőmet“ – olvashatjuk az Így élt Gárdonyi Géza kötetben. – “Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésekre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, s itt-ott már az azonosító képességemet, mely nélkül író nem lehettem volna.” Kispéter András írja Gárdonyiról szóló életrajzában: “Ha Gárdonyi Gézát családi körben kivallatták, miként értékeli regényeit – írja Gárdonyi József –, így nyilatkozott: „Az Isten rabjai nekem a legszebb regényem. Az Egri csillagok a legjobb regényem. És A láthatatlan ember a legkedvesebb regényem.”

Bár Gárdonyi visszahúzódott, egyszerű életet élt Egerben, nem kerülte mindig a társaságot. Kortársairól, barátairól szóló írásait összegyűjtő Aranymorzsák című kötetből is kiderül, hogy örömmel és gyakran látogatta meg az öreg Jókai Mórt, szívesen hallgatta meg és jegyezte le az aktuális pletykákat, jó humorral emlékezett vissza irodalmi és politikai nagyságokról, eseményekről. Földre néző szem – Égre néző lélek – Intelmek fiaimhoz című kötetében így ír az embergyűlöletről és a magányról: “Ismertek majd olyan embereket, akik magányosan élnek. Ezeknek többnyire az a hirök, hogy embergyűlölők. De ez nem mindig igaz. Az embergyűlölő mindig rosszlelkű ember, s habár gyűlöli az embereket, köztük él. Talán azért gyűlöli őket, mert köztük él. De neki a gyűlölet kell, mint ahogy a nadragulya életének is egyik alkotója a benne levő méreg. A magányosan élő ember már csak azért sem lehet embergyűlölő, mert ahol nincs csont, ott csontot rágni nem lehet.”

Az egri "remete” 1922. október 30-án halt meg, és kedves városában temették el. Egykori lakóháza ma emlékmúzeum, amelyet 1988-ban – az író születésének 125. évfordulójára – újítottak fel. Az egri vár délkeleti fülesbástyáján 1991-ben avatták fel Gárdonyi új síremlékét, amelynek felirata változatlan: “Csak a teste”.

Nevét viseli az egri színház, számos iskola az országban. A Fejér megyei Agárdon található szülőházát felújítás után 2007-ben adták át.

/Z. Szalai Sándor/