PROLÓGUS

Állok a zöld füvön, és csodálom a pirkadó hajnal káprázatos fényeit, amint a világosság lassan meghódítja a tájat. Előttem egy hatalmas természetes színdarab játszódik le, ahol csivitelő madarak adják a hangeffektusokat. Mint szorgalmas bányász munka után, kinek lábánál a csákány, most nem hozok magamból felszínre gondolatokat, értékeket, csak próbálok nyitott lenni. Szavakkal, tettekkel nem formálni, alakítani akarom e felhőkből, izzó napgolyóból, s a hatalmas fák ágain ezer szilánkra törve szétrebbenő sugarakból álló világot, hanem csendesen figyelek, alázattal formálódom. Békés vagyok, s a percek csordogáló folyama bármit hoz, én, mint a dolomitok víznyelő ürege, nyitott szívvel, csendben befogadom. Az embert emberré az teszi, hogy megáll egy kicsit, meghal magának, a gondjainak, a vágyainak, majd kíváncsian rácsodálkozik környezetére, észreveszi a színeket, a formákat, a mélyebb összefüggéseket, a létet, mely előtt elámul, és végül térdre borul.

Látszólag csendben, az áldott napfénytől fürdetve hívlak téged is, jöjj, csendesedj el, és csodálkozz rá a benned, bennem és körülöttünk örvénylő, sziporkázó életre! Hány arca van ennek a lüktető, változó, megfoghatatlan csodának, az életnek?

Az égre nézek, elámulok, körülöttem a kozmosz egy hatalmas világ, csoda, melyben a távolságokat fényévekben mérik. Ha a csillagokról beszélnek a tudósok, olyan számokat használnak, miket ki sem tudunk mondani. Minden csillag egy ragyogó nap, melyek közül lehet, hogy soknak még lakott bolygója is van. Messze az űrben az áldott Nap hatalmas kohóként nemcsak meleget ad nekünk, de méhében a lét új csodái születnek, hisz mi is a hajdan ragyogó csillagok porából szőtt testben élünk. Ki húzta fel, látja el hatalmas, elfogyhatatlan energiával e világot?!

Ha figyelmünket a végtelen űrről önmagunkra irányítjuk, akkor is a végtelen fogad. Szervek, sejtek, apró molekulák, atomok, elektronok, protonok..., minden porcikám, akárcsak a nagyvilág, pereg, forog, őrült sebességgel lüktet, vibrál a Teremtője által kijelölt pályán szabályosan és mégis szabadon. Indulj el csendesen, figyeld izmaidat, izületeidet, ahogy magabiztosan lépkedsz egy meredek hegyoldalban felfelé! Csodálkozz rá arra a komplex mérnöki alkotásra, mely te vagy: testedre, amit ajándékba kaptál, és ami elvisz bárhová, ahova vágyakozol! Csodálkozz rá arra a hihetetlen kis számítógépre, amely benned van, és az idő parányi része alatt egyensúlyodat igazgatja. Mindened ajándék, ingyen kaptad, örvendj neki és gondolkozz el! Nincs egy apró hely, amely ne lenne élettel tele. A földi élet az isteni élet kiáradása. Isten a létezés örömét jónak tartotta, és meg akarja osztani az emberekkel, a növényekkel, az állatokkal, veled, velem. Ez az életöröm, életigenlés, a lét értékelése mindent beleng.

Az életemben nagy megtisztulást jelentett, mikor rádöbbentem, hogy nem magától értetődő, hogy ennyi szépség vesz körül, annyi szín, ennyi illat. A lehulló eső szülőanyát talál a sáros földben, mely forrásában oly tiszta, hogy belőle testünkben élet fakad, oltja szomjunkat, hordozza bomló, kacagó jókedvünket. Ugyanaz a víz, mely nekünk életet ad, az ibolya kibomló kék szirmaiban csodás illatként árad szét a tavaszi zsongásban. És ugyanaz a víz a tőkén keresztül utat talál és otthonra lel a szőlőfürtben, melyet gondos kezek kipréselnek, s az édes must a hordó remeteségében erőt gyűjt, majd dallá változik szívünkben. Csoda?! De ki tudná felsorolni a számtalan csodát, évmilliárdok fejlődésének gyümölcseit, amely bárhová nézel, körülveszi léted?!

Ha komolyan elgondolkozunk, rá kell döbbennünk, valakitől kapnunk kellett a létet, az értelmet, a bölcsességet, a jóságot, a szeretetet. Az anyag, egy marék föld, az ősrobbanás által szétszóródott energiák, molekulák, nem képesek megadni a bennünk lévő értékeket; e képességek, készségek messze túlmutatnak az anyagi világon, egy felsőbb világról tanúskodnak. Isten ajándékozott meg mindezekkel. Urunk, az ő végtelen bölcsességében, szeretettel adott nekünk is abból, ami ő maga: létét osztotta meg velünk, hogy saját létébe emeljen bennünket, meghívott, hogy "egy asztalhoz üljünk" vele.

Óriási hit kell ahhoz, hogy azt képzeljük, a véletlenek egybeeséséből lett a világunk. Én nem látok semmi értelmeset, amit a véletlenszerűség hozna létre. Ha kis korongokra 1-től 10-ig számokat írunk, majd összekeverjük, egymás után véletlenszerűen az asztalra rakosgatjuk, a végtelenségig tartana, míg ezeket sorrendben egymás után kihúznánk. Hogy a világunk tökéletesen működik, nem késnek a bolygók, a csillagok, csodálatos rend szerint nő, fejlődik minden, ahhoz nem tíz dolognak kellett pontosan összejönnie, hanem milliószor milliónak. Én nem tudok hinni ennyi véletlenben.

Ismét körbe nézek a tájon, a fény beragyog, átölel, kellemesen átmelegít. Teremtő Mesterem műve csodálattal tölt el, s szívemből, mint búvópatakból a forrás, bőséggel felfakad az Istent imádó fohász.

Kedves Olvasó, hívlak Téged, tarts velünk, hogy könyvünk segítségével felfedezzük a lét, a világ, Teremtőnk megannyi titkát! Mindannyian tudjuk, tapasztaljuk, a világunk olyan, mint egy sűrű, kiszámíthatatlanul veszélyes erdő, de ha megfogod mennyei Atyád kezét, akkor bár a vándorút fáradalmai és annak veszélyei továbbra is megmaradnak, de a biztatóan mosolygó, jóságos apa örömteli társasága az utat egycsapásra megváltoztatja, és ami eddig félelmetesen sötét volt, örömteli utazássá válik. Az ő szeretett gyermeke vagy. Nem vagy egyedül. Ő a legnagyobb, a legerősebb a világon, és bármi is történhet veled, megvéd, gondja van rád, a halál torkából is képes kiragadni, mert ahogyan ígérte, az ő szeretete nem hagy el soha. A gyermek gyermek marad akkor is, ha megfogja az édesapja erős, nyugalmat, biztonságot sugalló kezét. Bármennyire is szoronganál, félnél, bizalommal fogd meg teremtő Istenünk feléd nyúló kezét, melybe ő örök szeretettel már rég beleírta a nevedet!

/Böjte Csaba: Ablak a végtelenre/