MAGYAR ÖRÖKSÉG AZ ANYANYELVÜNK...

Az ember előtt két választási lehetőség van: mintául választhatja a „disznók világát” vagy „Szókratész világát”. Az a feladat, hogy utóbbiba vezessük be fiataljainkat.

 Az új Nemzeti Alaptanterv tervezetét sokan és joggal kritizálják. Magam az anyanyelv-irodalom oktatásának árnyékba állítását nehezményezem. A magyar nyelv olyan nyelvcsoporthoz tartozik, amelynek saját állammal rendelkező közösség képezi erős támaszát, amely számára ez a nyelv a nemzeti identitás és a legfőbb értékek hordozója. A szólók személyes példáján múlik, hogy Kölcsey Ferenc kissé régies fogalmazásának tartalma a jövőben se avuljon el: „Tiszteld és tanuld más mívelt népek nyelvét is, de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”

 Hogy magyarok maradjunk az európai és interkontinentális emberi közösség építésében, ahhoz a magyarságtudat egyik legfőbb elemét, a nyelvet, nemzeti kultúránkat és egyéni műveltségünket tükröző szép tiszta beszédünket őriznünk és folyamatosan gondoznunk kell. Fontos az, amit mondunk, de nem kevésbé fontos az is, ahogyan mondjuk – legyen az hétköznapi beszédhelyzet vagy szakmai kifejezésekkel tűzdelt előadás.

 Óvni és ápolni kell az egyetemalapító Pázmány Péter örökségét, aki munkáival a magyar irodalmi nyelv kialakulását segítette elő a 17. században. Százötven évvel később, a 18. század végén azonban Johann Gottfried Herder az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című nagy ívű munkájában az alábbi leírást és jövőképet rajzolja meg rólunk, magyarokról: „Jelenleg… szláv, német, oláh és egyéb népesség mellett országuk lakosságának csekély hányadát alkotják, s néhány évszázad múlva talán nyelvük is elenyészik majd.” Hisszük, hogy ez a jóslat soha nem válik valóra. Más is így gondolta, például Giuseppe Mezzofanti, a több tucat nyelvet beszélő itáliai püspök, aki 1823-ban, alig ötven évvel Herder után, ezt írta Zacharias Frankl cseh költőnek: „Tudja, melyik az a nyelv, amelyet mondatszerkesztő képessége és ritmikájának harmóniája minden más nyelv fölé, a göröggel és az olasszal egy szintre emel? A magyar! Ismerem néhány újabb magyar poéta verseit, amelyeknek dallama nagyon meglepett. Figyelje jövő sorsát, és tanúja lesz egy olyan költői géniusz váratlan felmerülésének, aki maradéktalanul igazolni fogja az én jóslatomat.” Mezzofanti ezeket a látnoki sorokat éppen Petőfi születésének évében írta.

 A szavakban megnyilvánul az emberek közötti viszony. Az emberek közötti dialógusokban fontos szerepet játszanak az udvariassági aktusok is, amelyek a kulturált viselkedés társadalmilag elfogadott modelljét jelenítik meg. A beszélgetés mélysége paradox módon nem a beszédkészségtől, hanem a meghallgatás készségétől függ. Sajnos ezt gyakran elfelejtjük, és ennek eredményeképpen a dialógus csupán monológok benyomását kelti. Nyugtalanságot kelt a nyelvhasználat egyre nagyobb méreteket öltő vulgarizációja. Sokszor tapasztaljuk, hogy a kisebb szókultúrával rendelkező közéleti szereplők, a közösség bizalmának megszerzése érdekében, saját nyelvi viselkedésüket hozzáigazítják az utca szabad szájú nyelvhasználatához. Ebben a helyzetben nagyon fontos a tanítók nyelvi kultúrája.

 John Stuart Mill angol filozófus annak idején azt hirdette, hogy az ember előtt két választási lehetőség van: mintául választhatja a „disznók világát” vagy „Szókratész világát”. A feladat, hogy megvédjük fiataljainkat attól, hogy elfogadják a disznók világát, és vezessük be őket a szellemi értékek, Szókratész világába. E világban követhetik azokat, akik méltók a köztiszteletre, elismerésre, akik példát mutatnak az emberi értékek megőrzésében, gazdagításában, a magyar nyelv- és kultúrközösség fenntartásában. Olyan tanárok kellenek az iskolákban, akik nemcsak tantárgyuk oktatói, hanem növendékeik nevelői is – személyes példájuk révén. Erre utal Pázmány intelme: „Azt a tanítót böcsüli nagyra Isten, aki cselekszi, amit tanít, és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól, amint szíve járása vagyon…”

/Klinghammer István/