ÁLOMISKOLA

Arcélek az elmúló idő tükrében...

LENKE

A mai ember számára semmit nem mond sem az „altiszt”, de még a hivatalsegéd megfogalmazás sem, hisz ma már "higiéniai manager" a takarítónő, és a portaszolgálatot természetesen valamelyik securité cég izmos legényei adják a hivatalokban.

A régi iskolák, az igazi Alma Materek „második embere” – ha nem az első! - volt a pedellus, a hivatalsegéd. Az a megbízható belső személy, aki joggal fűzte így a szót: ”én és az igazgató úgy döntöttünk…”

Nos, az én volt iskolám büszkén vallhatta 40 éven át, hogy a mindennapi gördülékeny munkát egy igazi pedellus segíti. Bár munkakönyve szerint hivatalsegéd volt, de el kell mondanom, hogy közel 40 éven át együtt szolgáltuk ugyanazt a nemes ügyet, az iskola rendjét,  benne  a hol harsányan, hol csendesebben  zsivajgó tanulók ezreit, a  szigorú tekintetű tanárok változó értékrendű nemzedékeit. Ő hamarább kezdte munkáját - ott volt az Alma Mater alapításánál, és „tovább is szolgált” -, mert nem tudta elképzelni az életét az iskola és a munka nélkül.

Az évek során az a bizonyos alma mater sokszor és sokat változott, az állandóságot, a folytonosságot az ő szorgos keze, mindenre és mindenkire odafigyelő tekintete jelentette.

Az iskola alapításakor került a nagy közösségbe. Bizalmi tisztség volt ez már a hatvanas években is, hisz ő kezelte a postakönyvet, intézte a banki átutalások lebonyolítását, az ő keze nyomán ragyogott az igazgatói iroda és a tanári szoba, ahová takarítónő nem tehette be a lábát. Ezek bizalmas helyek voltak.

Én a 70-es években ismertem meg, amikor tanárként arra lettem figyelmes, hogy van egy szapora járású (akkor még nem is tudtam, milyen beosztású) villámló tekintetű portásféle, akinek reggelente mindig a főbejáratnál van munkája, és úgy tesz, mintha fogadná az érkezőket. A diákok hangos tisztelettel köszöntik, a tanárok - intelligenciájuktól függően - elmorzsolnak egy „jó reggelt!"-et vagy éppen egy-egy „kezétcsókolom!"-ot néhány régi vágású úriember férfitanár, akik benne is a nőt, a hölgyet látták. Volt, aki nem akarta észrevenni, arra ő köszönt rá jó hangosan, kellő nyomatékkal.

Lenke, mert Róla van szó, ilyenkorra már kitakarította az igazgatói irodát, rendbeszedte az estére füstös levegőjű (hol volt akkor még a dohányzási tilalom!), dolgozatfüzetekkel teli asztalú és egy-egy székre odadobott fehérköpenyes tanári szobát. Reggelente friss levegő, példás rend az asztalokon, tisztaság és derű fogadott bennünket. A vázákban friss víz a virágok alatt, a parketta és szőnyeg mintha megújultak volna hajnalban valami titkos kezek munkája nyomán. Lenke volt az irodasor lelke. Reggel már 5 óra után nyitotta az iskolát, és kezdte a takarítást. A tanáriszoba volt az első; módszeresen ment végig a a feladatokon. Amikor az igazgatói iroda lakója lettem, akkor már tökéletesen átláttam a hajnali munkája sorrendjét. Azt is tudtam, hogy magában mindenkiről mindent megjegyez, de soha szóvá nem teszi azt. Véleményét megtartotta magának, de az bizony szigorú lehetett ott legbelül. Engem önkéntelenül is pontosságra, precíz rendszeretetre tanított ez az arcára írt, de talán csak általam látott kemény vélemény. Ez azt eredményezte, hogy minden délután, mielőtt becsuktam volna magam mögött az irodaajtót, egy kis előtakarítást tartottam. Kínosan ügyeltem rá, hogy az íróasztalomon elvágólag álljon minden, semmi fölösleges kacat ne maradjon ott. Talán még a port is letöröltem néha, hisz szégyelltem volna, ha hajnalban úgy látja, nem elég gondos és tiszta az igazgatónő …

Hitem szerint a maga módján így nevelte a kollégáimat és a diákokat is.

Volt rá eset, amikor a túl hangosnak vélt tanórára - a folyosó takarítása közben megunta, hogy a tanulók túlkiabálják a tanárt - benyitott, és két-három erélyes mondattal rendet és csendet parancsolt. Mindezt tette úgy, hogy a tanári tekintély ne nagyon csorbuljon a diákok előtt. A kemény véleménye azonban megvolt.

Aztán azt is megtudtam néhány beszélgetés közben, hogy szüksége volt erre a keménységre a szorgalom mellett, hisz korán megözvegyülve egyedül nevelte föl, s tanítatta mindkét fiát. Ezek a fiúk az iskolánk tanulói lettek. Édesanyjuk mindennap eligazíthatta őket a rájuk kötelező viselkedésről. Kínosabb helyzetük volt, mint a „hátrányos helyzetű” pedagógus-gyerekeknek. Sikerrel leérettségiztek, útjuk a fővárosba vezetett, ahová édesanyjuk aggódó tekintete elkísérte őket még felnőtt korukban is.

De térjünk vissza Lenke egy napjának a felidézéshez!

A hajnali, korareggeli órákban tehát kitakarította az irodasort, de félnyolckor már „félcivilben” (nem munkaruhában!) a főbejáratnál köszöntötte az iskola népét. Amikor megcsendesedett a méhkaptárhoz hasonló épület, végigment a folyosókon, megnézte, hogy a beosztott takarítók is elvégezték-e a munkájukat, majd elvonult a kis öltözőjébe. Kilenc óra előtt városi ruhában „menetkészen” jelentkezett az irodában, hogy vigye a postakönyvet, feladja a hivatalos leveleket, intézze a banki átutalásokat. Jelzem, hogy a 80-90-es években vagyunk, még nem volt internet, mobiltelefon, sőt a fizetésünket is készpénzben kaptuk. Ezeket a nagyon bizalmi feladatokat is teljesen egyedül oldotta meg. A hónapok elején (fizetési időben) a bevásárló táskájában hozta el az OTP-ből az egész iskola illetményét. (Utólag is beleborzongok a bátorságába, de se komoly táskáról, se férfi kísérőről hallani sem akart).

Bizton állíthatom, hogy több generáció diákserege került ki „Lenke mama” keze alól, akiket alakított, nevelt, ha nem is tudatosan, de mintha mindannyiuk „pótédesanyja” lett volna. Külön odafigyelt a kollégista és a bejáró fiúkra. Egy-egy mondatával még a kajla kamaszok lelkébe is belopta magát. Be nem vallották volna, de megszerették a mindenre odafigyelő, mindenkiről mindent tudó és mindig segítőkész Lenke nénit. Így aztán természetes volt, hogy a 80 - as évektől minden jóérzésű osztály megkérte, hogy a tablójára feltehesse az ő fotóját is. Szabadkozott, de hiszem, hogy a lelke mélyén az egyik legnagyobb öröm és büszkeség, elismerés volt számára, amikor meglátta a kisváros üzletsorán a tablókat, és azokon  a tanári sorban az ő fényképét is.

Életének java részét az ún. szocialista világban élte le, hisz a 30-as évek szülötte volt. Így kellő csodálkozással, olykor nem kis aggodalommal élte meg a sorsfordító változásokat. Nem felejtem az első iskolai karácsonyunkat 1988-ban, amikor örömmel díszítette az első iskolai karácsonyfát, de riadt tekintetével megkérdezte: „biztos, hogy nem lesz ebből baj?” Érthető volt a rácsodálkozása, hisz az előtte való hónapban még november 7-ét ünnepelte a város. 

Lenke azonban ösztönösen tudta, hogy a politikába jobb bele nem szólnia, bár éber tekintettel figyelte azokat az embereket, akiket egyéb, emberi tulajdonságaik miatt tisztelt és becsült. Szótlanul elfogadta az ő igazságukat.

Így változott vele is a világ…

Összekuporgatott pénzéből megvehette a korábban tanácsi lakását. A banki kölcsönhöz a tantestületben akadtak jóemberei, akik első szóra vállalták a kezességet. Hétvégente is eljárt takarítani, és hamarosan minden adósságát rendezte. A fiai is önállósodtak, ő pedig végre magára is költhetett. Egyre csinosabban öltözött, a sajátjának tudott lakását otthonosan berendezhette. De az iskolai szolgálatot nem adta föl.  Bár egyre többször bosszantotta fel a pontatlanság, ha azt látta, hogy az emberek nem végzik lelkiismeretesen a munkájukat. Most már szóvá is tette nem egyszer. Persze csak úgy maga elé mormolva. Az a „Lenke-mama”, aki korábban még a Poprádi-tavat is körbejárta fiatalos lendülettel a tantestületi kirándulások egyikén, egyre többet zsörtölődött, nehezen törődött bele a meglazult fegyelem elfogadásába. Így, amikor az egészsége, a teste és lelke is jelzett a több mint négy évtizednyi kitartó munka után, elköszönt az iskolától. Most már valóban élhette a magára szánt életét a kényelmes, egy élet  munkájával megszerzett és berendezett otthonában, várva az unokáit, a gyermekeit.

Lenke végre csak a családjának élhetett.

Nem tudom, a „nagycsalád”, az Alma Mater, a több mint 40 esztendő munkája ott volt-e a lelkében, az emlékeiben. Azt viszont tudom és érzem, ha én az iskolára gondolok, elsők között az Ő örökké tevékeny egyénisége, hangja szólít meg.

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül.

Epilógus

Egy zimankós, még a telet idéző napon, lélekfagyasztó tavaszon jött a szomorú hír: Lázár Béláné Váraljai Lenke itthagyott minket, elment. Az „Örökös Altiszt”, az utolsó „Pedellus” felköltözött az égi Hivatalba. Jónéhányan, kik tanúi voltunk életének, elkísértük utolsó útjára. Sírjánál megrendítő volt hallani és hallgatni az oly nagyon szeretett zeneművész fiának és társainak hangszeres búcsúzását. A dallamok akkor csak Neki szóltak, az Il Silenzio pedig Neki jelentette a végső távozást.

Legyen Neki könnyű az Égi Szolgálat!

/ZE/