A VEZEKLÉS IDEJE

A csapda, amiben élünk

Az információk özönében az ezredforduló „mindentudó” embere, személyes életét tekintve, többnyire a „semmi” embere is. Szabadságától elkápráztatva, úgy gondolja, hogy megválaszthatja világát, holott őt választják, meghagyva abban a hitében, hogy ő valaki, vagyis ő dönt, nem pedig helyette döntenek vagy a nyíltság álarcát felöltő tényezők, mint a politikai térben, vagy rejtett, láthatatlan erők, mint, mondjuk, a világgazdaság szövevényeiben. A vélt „mindentudás” gőgjétől az egyén „semmivé”, a tömeg részévé válik. Élete kívül kerül a szellemi és lelki értékek körén, mert szabadságát lényének ragadozó oldala irányítja.

Az információk első értéknek a külső, az anyagi értéket sugallják, alátámasztva az élet céljaként kijelölt önmegvalósítással, ami ebben az esetben nem más, mint a szellemi értékek átváltása intellektuális bűvészmutatvánnyá, a lelki érték átváltása pedig önzéssé és hiúsággá. Az önmegvalósításnak ez az üres akarata a pénz zsarnokságának alávetett ember életének célja és értelme, mint látszólagos cél és értelem, valójában folytatása is meg válasz is a maguk mögött hagyott század bűnére, az ideológiák zsarnokságára. Folytatás annyiban, hogy a bűn viszonylagosságát állítva, kivonja vagy legalábbis kivonni igyekszik az embert a bűnösség érzése alól. Csak azt tartja bűnnek, amit a világ bekebelezésére irányuló üzleti versenyben maga tart annak. De a verseny szabadsága nem a szabad személy létformája – még ha az ideológiák zsarnokságától eltérően a pénz zsarnoksága eszméktől függetlenül működik is –, mert természetével, a mohóságával jobbára lefokozza, szolgává próbálja tenni az egyént.

A szabadsággal való visszaélés mint gaztett az ideológiák zsarnokságában a „mindentudás” előjátékaként „mindenhatónak” és „semminek” mutatta az embert. Semminek, mert kiirtotta lényéből önléte méltóságát, felszámolta a döntéshez való jogát, viszont cserébe megkapta élete vezérlő elvének az erőszak „mindenhatóságát„. Az erőszak utat nyit a gyűlöletnek, a gyűlölet pedig az ölésnek. Az ölés mindig megtalálja a maga indokát: lehet indok a birodalmi érdek vagy éppen ennek igazolásaként a hamis nemzeti öntudat, amely világküldetésig növekedve a „mindenhatóság” káprázatát táplálja. De a „mindenhatóság” képzete hat az elnyomottságból, kiszolgáltatottságból fakadó társadalmi érdekből is. Ugyancsak világküldetésig fejlesztve, az üdvösség isteni ígéretének tagadásaként a messiási elvet a gonosz játékszerévé változtatja. Felruházza a gyilkosság jogával, mégpedig a világ igazságtalanságának elutasítása, egy másik „történelem” nevében. Az elfajult tudat embere a képmutatás embere, ha eszmét kell adni a benne lesben álló gonosznak. Mind a törzsi szellem, mind az osztályelv „kitüntetésével” az önkényt igazságszolgáltatásnak állítja, amellyel szemben nincs fellebbezés. Az élet szabad elnyerésének, meghódításának hirdetése mögött a személy mint érték kétségbevonása húzódik, az önállósult létezés felfüggesztése. Minden zsarnoki eszme mint egyetlen igazság jelentkezik, márpedig az ember által kitervelt igazság végzetes erő: elfordulva Isten ügyétől a bűn mélységeibe mutat, feltárva egyúttal az ember vonzódását is e mélységekhez. E vonzódásban pedig a gonosz iróniája működik: az önpusztító szabadság rabságában kívánja tartani mind az egyént, mind a teremtett világot.

Személy és szenvedés

Az önpusztító szabadság halálba vezető út: az emberben rejlő isteni természet megrágalmazása. Ha neurotikus korunkban van valami, amiért igazán érdemes élni, akkor éppen ez, a személyben elfojtott, megbúvó szakrális mag feltárása, kiszabadítása a rázuhant diabolikus erők alól. A belső éjszaka elűzése csak a bűnösség beismerése, a bűnbánat erejével lehetséges, bűnbánat pedig nincs szenvedés nélkül. A lélek szenvedése hozza felszínre az elkövetést, a bűn titkát, amely eltakarja az ember elől, hogy Isten gyermeke. De a szenvedés téves irányba is vezethet. Önkínzássá válhat, leterítheti az egyént, a betegségig fokozhatja benne az önvádat, nem bocsát meg magának, mert nem elég erős a hite Isten megbocsátásában. Csak az a bűnbánat méltó Istenhez, amely a szenvedésben nem halálra szánja, hanem megtisztítja a személyt, bűne sötétségéből fényre hozza, képes levezekelni bűntetteit anélkül, hogy megingásaiban is ne érezné, merre kell, hogy vigye az útja. A személy felemelkedése, leszámolása bűneivel egyébként nem lehet végleges csupán önakaratából. Esendősége okán mindig ki van téve a próbatételnek, a kísértő sohasem adja fel. Mindig ott ólálkodik a közelében Az ész természetes kételyét a hit radikális elvetéséig fokozza, mi több, abban látja az ember méltóságát, ha öntörvényűségébe nem ismer el semmiféle beleszólást.

A magunk bűneiért érzett bűnbánat a szenvedés első foka, melynél a gonosznak még van esélye a beavatkozásra. A második fokozat már megszabadítja az egyént önmagától: a mások szenvedéseiért való szenvedésben lelkének belső tere kitágul, megtérésének hitelességet ad. Szenvedését mindenki szenvedésével egységbe hozza, megerősítve istenfiúságát, a szív felismerését, hogy minden szenvedésben Isten is szenved. A szeretet szenvedésként fogadja magába a földi nyomorúságot, mert Isten maga a szeretet és a szabadság, szeretetből maga válik emberré: „Az Üdvözítő az ember iránti szánalomból szállt le a földre. Elviselte szenvedéseinket, mielőtt a kereszten szenvedett, sőt még mielőtt felvette volna testünket, mert ha előbb nem viselte el volna őket, nem jött volna el, hogy részt vegyen életünkben” (Origenész).

A szeretet szenvedése Istenben szenvedés a szenvedtetőkért is, akik nem érzik bűnösségüket a másoknak okozott fájdalom miatt, sőt esetenként élvezettel teszik, amit tesznek. A földi megbocsátás irántuk kivételes lelki képességet követel. Márpedig valamiképpen (bármily képtelenségnek hat is) mindenki mindenkiért felelős. Az egyén azáltal válik Isten emberévé, ha a szenvedtetőkért is szenvedés járja át, vezeklése nincs tekintettel az elkövetés természetére és mértékére, mert talán nincs egyetlen öntudattal bíró vétkes a világon, akiben valamilyen váratlan, belső esemény, főként a kegyelem ajándékaként ne támadhatna fel a bűnbánat. A bűnbánaton múlik a megtérés, a megtérésen a kiváltás az elveszettségből. Mennél inkább fokozódik/fokozódna a személyben bűnösségének tudata és ezzel a bűnbánat ereje, annál inkább csökken/ csökkenne a bűnben való megátalkodottság. Működésbe lépne a lelkiismeret tartománya, az elfordulás a gonosz akarattól, amely kétségbe vonja az élet szentségét.

Az élet szentségének tagadása: a világ összetartó erejének, a szeretetnek a tagadása. A szeretet éppen azért szakrális érték, mert a személy beavatása a közös emberi sorsba. Szenvedésével képes levezekelni a gonosz által előhívott bűnösséget. Viszont a személybe betelepült rossz éppen hogy a szenvedés ellen lázítja az egyént. Odadobja a gyűlöletnek olykor éppen saját magával szemben, de jobbára mindenki másnak, a világnak és Istennek a kihívásaként. A „mindenhatóságától” félrevezetett ember fenntartja magának a bosszú jogát, holott mindenhatósága csak a szeretetnek van. „A szeretet mindenhatósága a megbocsátás” (F. Varillon), nélküle az élet nem Isten szándéka szerint működik. A pénz zsarnoka a saját öntörvényű zsarnoksága, a politika részben ennek a zsarnokságnak a szolgája, részben a haszonélvezője, az emberi kapcsolatok jobbára testben és lélekben fertőzött viszonyok halmaza, míg a „független”, kiváltképp az írástudó elit többnyire képtelen túllépni önhittségén. Csak egy töredék tudja, hogy szellemi nemesség nélkül minden beszédmód önámítás, amelynek lehet, hogy köze van a személyes szenvedéshez, de nincs a közös emberi sorshoz. Nem tudja, mit is kezdjen a szenvedés egyetemes, szakrális jelentésével. A megbocsátás privilégiuma Istené, de ha az ember képes kiűzni szívéből a haragot, a bosszút, a fenekedést, a világot behálózó bűn korlátozásán, isteni helyrehozásán működik. Ellenkező esetben nincs hová mennie a gonosz sötét, fenyegető árnyéka elől.

(Török Endre - PANNONHALMI SZEMLE, 2000/3)