A romániai valóság 1984 nyarán...

EGY DÉLUTÁN SZÉKELY JÁNOSNÁL

  /Czine Mihály Professzor Úr emlékének ajánlva Mihály-napra/

 Aki a 20.század második felében - az örökkévalónak tűnő Kádár-rendszerben - az ELTE BTK-án végzett, és szerencséje, jó sorsa megadta neki Czine-professzor előadásait, az már a 60-as évek végén mohón szívhatta magába a határainkon túli magyar irodalomról elejtett mondatokat. Tananyag ugyan nem volt, hivatalosan szólni sem illett pl. az erdélyi magyar irodalomról még a 80-as években sem. A jobb középiskolákban azonban Áprily Lajost a lelkes magyar magyartanárok megemlítették, mert letagadni nem lehetett munkásságát, csodaszépen zengő verseit. Mint ahogy Ábelt és az íróját, a jellegzetes agyafúrt székelyt, Tamási Áront is  illett megemlíteni.

Akinek megadatott egy jobb családi könyvtár, az titokban bújhatta Nyírő József könyveit, kacaghatott Bojzás Küs Dani történetén, és álmélkodva itta Kós Károly Varjúnemzetségének gyönyörű sorait.

Így nekem is először - valamikor tizenévesen - anyai nagybátyám gazdag könyvtára alapján adódtak élményeim, ismereteim az ún. „tiltott irodalomról”. Nyári szünetekben Benedek Elek lányregényei, novellái, aztán Nyírő József szép halinakötésű könyvei lettek a nyugágybéli társaim. Akkor még nem éreztem, végképp nem tudtam, hogy milyen remekművekkel halmozott el az Erdélyt (kerékpárral) többször is megjárt könyvszerető nagybácsim. Megvallom, időnként kissé még unalmasnak is éreztem, amikor már a tízedik Erdély-könyvet (az éppen egy francia kiadású szép nagy képeskönyv volt) tette le elém lelkesedve, közben rövid időre elfeledve, hogy az ifjúságában szabadon bejárt Kalotaszeg és környéke, vagy éppen a Tolvajos–tető, ahol megállt egykor pihenni, az már évtizedek óta ismét idegen impérium földje.

Hát ilyen háttérrel és előzménnyel kerültem én egy hirtelen elhatározás után a híres pesti bölcsészkarra.

Azt hittem, most sokkal részletesebben megismerhetem azokat kincseket, amelyek korábban szünidei társaim voltak. Nos, nagy csalódás ért, hisz ilyen „tantárgy” nem is létezett a meghirdetett tanrendben. Eltelt már hat szemeszter, azaz három esztendő, túl voltam  az első szigorlatokon, megtanultam a magyar nyelvtörténetet, a középkori világirodalmat egy teljes éven át bogarásztam, a nagyon unalmas és teljesen felesleges politikai tárgyakról nem is szólva, de az áhított művekről szó sehol nem esett. Térben és időben nagyon messze voltak, sőt egyre messzebbre  tűnőnek véltem azokat. Talán csak a nagybácsi emlékei alapján voltak azok olyan szépek? - vetődött fel bennem olykor.

 Aztán úgy 20 esztendősen rájöttem, hogy az egyetemen ezekről hivatalosan - szemeszterszerűen - szó nem eshet. Ismétlem, a 1960/70–es években járunk.

Egyetlen kivételt jelentettek Czine professzor úr előadásai, aki sokszor az egyetemi állását is veszélyeztetve volt elég bátor Dsida Jenőről, Reményik Sándorról, a Helikoni találkozókról, Kós Károlyról, de még Wass Albertről és a stószi remetéről, a felvidéki irodalmár, Fábry Zoltánról is beszélni a 20. századi magyar irodalom keretében.

Életre szóló „teltházas” előadások voltak ezek a bújtatott nevű szemeszterek.

Aztán a 80-as évek elején puhulni látszott a kulturális diktatúra. Bennem is ez idő tájt erősödött a gondolat/belső megérzés, hogy ezzel a témával érdemes lenne mélyrehatóbban foglalkoznom. Ekkor már „turistaként” többször megfordultam Erdélyben, pontosabban Romániában(!), és minden utamról az élményeken túl - amelyek sokszor szinte megalázóak vagy éppen könnyfakasztóak voltak -  kötegnyi Kriterion kiadású könyvvel tértem haza (a „Kárpátok Géniuszának” összes műveivel álcázva azokat a csomagokban).  Így csempésztem át Kós Károly műveit, Gy. Szabó Béla csodálatosan egyedi fametszeteit, ízlelgettem  az akkortájt tragikusan elhunyt Szilágyi Domokos rímeit.  Aztán itthon Sütő András műveinek színpadi sikere és kedves jó professzorom biztatása megerősítette bennem az erősödő érzést: meg kell ismernem és ismertetnem minél több emberrel az erdélyi magyar irodalmat.

A végső  elhatározást azonban egy addig névről sem ismert marosvásárhelyi író/költő munkásságának szinte sorsszerűen véletlen megismerése adta .

Székely János - mert Ő lett a kiindulópont és a mérték az én eddig megélt irodalomtörténetemben -,  Egy rögeszme genezise esszékötetét, majd az Egy láda agyag, végül az 1979-es Caligula helytartója műveit végigolvasva, olykor a lélegzetem is elakadt a megfogalmazott igazságoktól, formába öntésüktől.

Harmincegynéhány évesen meg voltam győződve arról (amit ma is büszkén vallok), hogy rátaláltam a 20. század legnagyobb magyar filozófusára, arra az íróra/költőre, akinek drámájához legfeljebb Madách Imre ér fel, lírája vetekszik Szabó Lőrincével és a legnagyobbakkal. Ekkor már tudtam, hogy ezt az embert személyesen is meg kell ismernem. Pedig akkor a novelláit, a Nyugati hadtestet még nem olvastam, és ma már tudom, hogy akkor még nagyon kevés ismeretem volt a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőjéről. De meg akartam ismerni! Ezt már biztosan tudtam. Így lett az elhatározásból, a megérzésből három évig tartó érdekes, felfedező, olykor krimibe illő utazásokkal, ismerkedésekkel teli, aztán székhez és íróasztalhoz kötött nyári szünet, majd ünnepélyes doktori vizsgával záruló nagy kaland.

Az 1983-as év végén, a szilveszter előtti napon, nagy reményekkel és kellő naivitással beállítottam  a Thököly úti Román Nagykövetségre - tudván, hogy az ELTE és a kolozsvári BABES-BOLYAI EGYETEM között kapcsolat van -, némi támogatást kérendő az erdélyi tanulmányutamhoz. Az ünnep előtti hangulatban kedvesen - talán  nagyon is kedvesen! - fogadtak, maga a román kulturális attasé ült le velem, és mindent megígért, miközben én lelkesen meséltem terveimről - Kós Károlyról, irodalomszervező munkájáról, ennek a hagyománynak a 20. századi továbbéléséről -, a kutatásom irodalmi aktualitásáról. Szóban minden segítséget megelőlegezett a főhivatalnok, még koccintottunk is. Az ígérethalmazzal jókedvűen szaladtam vissza Czine professzorhoz a nagyszerűnek vélt híremmel, aki a rá oly jellemző széles mosolyával nyugtázta ezt, majd megjegyezte: „ha nem nagymama korában akar vizsgázni, akkor felejtse el, amiket hallott, és vágjon neki saját költségén az útnak!” (Megjegyzem, a követségről lassan 40 éve várom a választ.)

A következő esztendő nyarára összeállítottam az útitervemet. Itthonról lefoglaltam, kifizettem a szállásomat, étkezésemet Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön. Amit lehetett, Budapestről elintéztem, hisz az előző esztendőkből voltak már kellemetlen tapasztalataim Erdélyben tett turistaútjaimról. Előre megváltott vonatjegyekkel, de főképp Czine Mihály és Nagy Miklós professzor urak szóbeli „ajánlóleveleivel” megtámogatva nem kis izgalommal ültem fel az ORIENT EXPRES esti járatára. Hajnalban megérkeztem a kincses városba.

Az egyik legelőkelőbb szálloda felé vettem az utam - ide szólt  az első 10 napra a foglalásom -, ahol  az első megdöbbentő” élmény” fogadott: nem akartak sem magyarul, sem németül érteni, beszélni, csak románul. A következő meglepetés: némi tolmácsolás után az értésemre adták, hogy enni nem tudnak semmit adni, mert a szállodának sincs.  (1984-et írtunk akkor, Romániában jegyrendszer volt). Egy idő után valamennyit enyhült a „beszélgetésünk légköre”, és visszaadtak nagyon sok lejt - az étkezésemre befizetett összeget -, elláttak jótanáccsal: a sarki péknél hajnalonta némi sorállással vehetek naponta fél kiló kenyeret, a piacon pedig pityókát/krumplit/. A korareggeli sorállással megszerzett mindennapi kenyerem nagyon jól szolgált az ott létem alatt, de a mai napig sem tudom, mit tehettem volna a piaci pityókával egy négycsillagos szálloda szobájában.

 Mindezeket kárpótlandó életre szóló, meghatározó, nagyszerű élmények, barátságok eztán sorban jöttek, mintha egy láthatatlan KÉZ egyengette volna az utamat.

 A már korábban megismert „kis székely barátaim” (Éva és Raul; Éva édesapja társaságában Vígh Károly eszmetörténész) elkalauzoltak a Kriterion Szerkesztőségébe. Pármondatos bemutatkozás után a Kiadó vezetője, a református lelkészek méltó utóda, Dávid Gyula ült le velem beszélgetni. Amikor átadtam Czine tanár úr üdvözletét, elmondván, hogy valójában az Ő „irodalmi kiskövete” vagyok, minden létező anyagot elém hordott a Kiadó archívumában fellelhető a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomból. Olyan tanulmányok kéziratát kerestette elő, amelyek meg sem jelenhettek sem Romániában,  de Magyarországra sem juthattak el. Egy délelőtti beszélgetés nyomán a teljes bizalmába fogadott, rám bízta, hogy ezeket a kincseket hogyan használom fel. Felajánlotta, hogy ha a dolgozatom elkészül, és azt kellően megigazítom az ottani cenzúrának megfelelően, a Kriterion Kiadó - azaz Ő - örömmel kiadatja azt. (Ennek lehetőségét azonnal elvetettem, hisz az egész dolgozatot ki kellett volna „húzni”, hogy megfeleljen az akkori romániai irodalmi kultúrpolitikának.) Azt meg csak utólag mértem föl, hogy az állását kockáztatta, amikor kéziratokkal, könyvekkel látott el, hisz' ha ezeket a határellenőrzésen a vámvizsgálaton megtalálják... És ő volt az első ember, akivel érdemben lehetett beszélni Székely Jánosról, a marosvásárhelyi Igaz Szó főszerkesztőjéről, a költő-filozófusról. Sőt magát az EMBERT is Ő mutatta be előzetesen, hisz évfolyamtársa volt az 50-es években a Bolyai  Tudományegyetem magyar szakán.

Dávid Gyula filológusi pontossággal ismerte a Marosvásárhelyen élő pályatársának munkásságát, szinte minden irodalmi munkáját olvasta, életét követte, bár  közvetlen barátjának nem tudta, de tisztelte.

Azt  viszont tudni vélte, és őszintén el is mondta: ”Székely János nehézember, nem véletlen, hogy visszahúzódva él, semmiféle irodalmi és egyéb társaságnak nem tagja, eddig minden kitüntetést visszautasított, ritkán szólal meg, bár akkor hatalmasat dörren és messzire röpül az a pár- egyébként igen csendesen - elhangzó mondata vagy nyilvánosan felolvasott verse.”

(Nekem ott azonnal a Szelekció című versének sorai és a fölolvasás hatása jutottak eszembe: "Mert kivesztek a farkasok, / S mert nem vadássza senki őket, / Itt girhesek és borzasok / És szinte törpék már az őzek. // A jót velünk sem az teszi, / Ki ölbe vesz s álomba ringat, / Hanem ki vesztünk éhezi. / Becsüljük meg hóhérainkat!").

A Kriterion vezetője finoman figyelmeztetett, mi várna rám az Igaz Szó szerkesztőségében, ha mégis elvonatoznék a „magány gőgjéről” is híressé vált Székely Jánoshoz, hajdani évfolyamtársához. Valójában le akart beszélni; féltett a biztosra vett udvarias, de egyértelmű elutasítástól.

Helyette, Czine professzorhoz hasonlóan, ő is Sütő Andrást ajánlotta a látogatás céljául, aki szintén  a vásárhelyi elegáns Fő téri Igazság Palota másik szerkesztőségében, az Új Életet „főszerkeszti”.

Azt hiszem, érthető, hogy eztán még jobban izgatott a „rejtőzködő Székely János” megismerése. Akkor már olvastam a drámáit, láttam a Gyulai Várszínház Haragh György rendezte nagyhatású Caligula helytartóját Lukács Sándorral a főszerepben. Ebben a műben olyan kemény igazságokat, életértékeket hallottam és olvastam, amelyek örökre bevésődtek elmémbe, lelkembe egyaránt:

…”A hatalom végső határa az a pont , ameddig az alattvalók hűsége kitart…”, „…ott van szükség mentségre, ahol valójában nincs mentség...” Vagy a Dózsáról szóló drámai költeményéből az azóta életelvemmé vált sorok:

"Mert életemben mindig megvetettem

A rongyokat, kik feltalálva sorsuk,

Kapálóztak s lázadtak ellene.

Az méltó csak az emberhez, ha már

Felismerte egyetlen fátumát,

(Amely övé csupán és senki másé),

Hogy elvállalja, és elébe menjen."

Verseskötetének verssorai, az 1973-as Egy láda agyagból ott doboltak a fülemben. Természetes volt, hogy el kell utaznom Marosvásárhelyre! Még délután megnéztem a Főpályaudvaron a menetrendet, a vonatok indulását.

Nem volt egyszerű a 80-as évek Romániájában a közlekedés sem: előre váltott jegy nincs, egy órával a vonatindulás előtt hosszas sorakozással egyetlen működő pénztárnál lehet jegyet váltani. Retúrjegy szintén nincs, de miután  Marosvásárhelyen szállást sem kaptam (praktikus okokból: az inkább megmaradt magyar városnak, nem balkanizálódott, mint Kolozsvár). Így létfontosságú volt, hogy az utolsó vonatot elérjem, sőt indulás előtt egy órával a jegyem meg tudjam váltani, ha biztos helyen szeretném lehajtani a fejemet a lassan már megszokott kolozsvári szállodában (ahol reggeli és vacsora nem, de a szobában annál több éjszakai „vendég” - csótány és poloska formájában - volt).

Tehát az utazással együtt egyetlen napom volt az „áhított Költő-Filozófus”-sal való találkozásra, a jóindulat megnyerésére és a remélt beszélgetésre.

Másnap reggel 5-re kértem az ébresztőt, mert a helyi közlekedés is megbízhatatlan volt ezekben az években. Tudni kell, hogy Kolozsváron a tömegközlekedést akkor a trolibusz jelentette. A központi áramszünetet pedig bármikor elrendelhették akár másfél-két órára is, ilyenkor leálltak a trolik is, mindenki ment tovább gyalogosan, zokszó nélkül. Ezért én is a helyiek tanácsára eleve gyalog vágtam neki a pályaudvar felé vezető macskaköves útnak. A kolozsváriak kedvenc találkozó helyénél, a Mátyás szobornál várt Raul barátom, hogy eligazítson, mielőtt vonatra szállok. Később igen hálás voltam ezért, mert a térképet áttanulmányozva, a menetrendet már kívülről fújva, hogy Székelykocsárdon át kell szállnom, "de lesz csatlakozás". Ez a tudás semmit nem ért volna, ha nem száll felém az utolsó kiabálása vonatinduláskor.

Szegény, szegény korán sírba szállt nagyszerű költőnk Dsida Jenő, aki a Nagycsütörtök című versét megírta (ahol olvashatjuk, hogy …nem volt csatlakozás a kocsárdi állomáson…) velem együtt döbbent volna meg, hogy az állomás ma már Razboieni névre hallgat. Ha Raul nem kiabálja utánam a már mozgó vonatra, hogy Razboieni az átszállás helye és neve, lehet, hogy azóta is román vasutak vendége lennék, keresve és várva a számomra oly sejtelmesen zengő nevű Székelykocsárdot. Az átszállás szerencsésen megtörtént, és a kora-délelőtti órákban megérkezve Marosvásárhelyre - ami akkor még egy kis ékszerdobozhoz volt hasonlítható – az útikönyvből pontosan tájékozódva határozott léptekkel, de igencsak remegő lélekkel közelítettem a díszes, szecessziós épület felé, ahol az Igaz Szó szerkesztőségét tudtam.

Megtaláltam a  bejárat melletti falon több intézmény nevét, a két irodalmi lap szerkesztőségét is. Első emelet Új Élet - Sütő András, második emelet Igaz Szó - Székely János; jelezték a névtáblák. Az első emeleten meg sem pihenve, irány az Igaz Szó szerkesztősége, ami - mint később kiderült - három kisebb helyiségből állt mindössze. Utolsó levegővétel, majd határozott, de tisztelettudó kopogás után bent voltam egy irodában, ahol három férfiember ült/beszélgetett. A Képes Krónika - Székely János Magyarországon megjelent drámakötetének - fülszöveg fotója alapján azonnal egyértelmű volt, kit keresek, kivel szeretnék találkozni.

A rövid bemutatkozás után szinte egy levegővel elmondtam jövetelem célját. Az előzetesekkel ellentétben egy kellemes modorú, mondhatnám „jóvágású”, első pillantásra is szimpatikus jó ötvenes férfi fogadta a kézfogásomat. Érdeklődve igazította meg a szemüvegét, majd őszinte csodálkozást láttam az arcán, hogy valamiféle tudományos munka alapja az ő munkássága lenne. Amikor elmondtam, hogy valójában Kemény Zsigmond irodalmi eszméinek továbbélését vizsgálom, és az ő filozófiájában, irodalmi nézeteiben találok összefüggéseket a 19. századi esszéíróéval, nos, akkor még udvariasabban már hellyel kínált, és rövid idő után valahonnan kávé is került a roppant dohányfüstös szobába. Szó sem volt itt elutasításról, bezárkózásról. Inkább őszinte, nagyon emberi rácsodálkozásról.

Gondoljunk csak el! Van itt egy harmincegynéhány éves hölgyecske - aki nem is afféle „kékharisnya” bölcsésztípus -, elvonatozott Magyarországról, Ózdról (nem a közeli Magyarózdról, ezt tisztáztuk), azért hogy kibogarássza Kemény Zsigmond és Székely János gondolatainak összefüggéseit. Miután az előbbi, az „agybirtokos” már több mint száz esztendeje a pusztakamarási sírban őrzi gondolatait, így „csak” a Marosvásárhelyről alig kimozduló Székely János igazíthat el. Megérzésem szerint ez volt a summája az alapszituációnak. Így ez az „antré” pontosan elegendő volt ahhoz, hogy a délután majdnem kevésnek bizonyuljon egy nagyon emberi, irodalmi riporttal felérő, vagy sokkal inkább a legfontosabb létkérdésekről szóló vallomásszerű beszélgetéshez.

Természetes, hogy először a nagyhatású - magyar színpadon is hatalmas sikert elérő - Caligula helytartójáról, ill. a drámáiról kérdeztem, csak sejtetve, hogy esetleg „áthallások” vannak a történelmi drámák és a jelen kérdései között.

Tömören és logikusan, szentenciaszerűen fogalmazott:

 - „A drámaíró feladata a történelemben felismerni, aztán megírni azokat a konfliktusokat, amelyek tértől, helytől és időtől teljesen függetlenek. Azaz általános emberi problémák, étékek. Forrásokat lehet használni, sőt kellenek is! A Caligula megírásához Tacitus, majd Josephus Flavius és egy német vallástörténész 30 sora vezetett el, és nem az aktuálpolitika.”- fűzte tovább a gondolatát.

Meg sem fogalmazott kérdésemre elmondta:

- „Az nem igazán jó irodalmi mű, amely az aktuális politikai helyzetet képezi le. Az ilyen problémák megfogalmazására vannak a politikusok. Tehát, arról beszélünk, hogy a hatalom mivé teszi az embert, ill. a hatalmat hogyan befolyásolhatja - egyáltalán befolyásolhatja-e - az egyén.  Az igazi irodalommal szemben a politika a mindenkori hatalom megszerzésének az eszköze. Ezért nincs jó véleményem a politikáról és a politikusokról sem, de kellenek, mert nélkülük nem működnének a társadalmak.” - vallotta meg egy újabb cigaretta meggyújtása után.

- „Petroniusnak, Caligula helytartójának a tragédiája is abban rejlik, hogy miközben a végsőkig küzd a zsarnokság, a hatalom ellen - felismerve a saját és a zsidók belső igazságát, feladja a római császár iránti lojalitását -, ő maga is zsarnokká válik; így bátorsága, áldozata értelmetlen. Ezt csak a drámai helyzet tudja elképzelni - mondta szinte kedvesen és mosolygósan -, a valóságban ilyenkor, ilyen pozícióban már mindenki mérlegel, a saját érdekeit tartja fontosabbnak.” - zárta le ezt a gondolatot, egyértelműen jelezve, hogy a drámáiról nem is szeretne többet mondani.

Arra a megjegyzésemre, hogy a Gyulai Várszínház előadása hatalmas sikert aratott, kissé pikírten jegyezte meg:
- „Valószínű, az előadásnak, a színészek játékának, esetleg a történetnek szólt a taps, de nem a mélyen húzódó mondanivalónak. Így különösebben nem érzem sikernek az egy-két napos előadás tapsait. Amikor megírtam, érdekelt, de már nem olvasnám újra, mint ahogy egyetlen művemet sem, és őszintén mondom, nem is követem a sorsukat. Egyébként is, nézze, Kedvesem (ekkor már ilyen hangulatban folyt a beszélgetés), jegyezze meg egy életre, hogy a siker korrumpál!”

Ezek után megpróbáltam a verseire terelni a szót, hisz 1949-től, azaz húsz esztendős korától számos költemény került ki keze alól. Szonettben, szonettkoszorúban csak a legnagyobbakkal rokoníthatók ezek a versek, ugyanakkor a formai tökéletesség mellett a filozófiai mélység talán Szabó Lőrincet is meghaladó. Engem már akkor is  a Triptikon darabjai mellett a  Bolyai hagyatéka fogott meg igazán. Egy tragikusan drámai életsors - a nagy matematikus élete - megelevenítve 14 szonettben, megkoronázva a Mester-szonettel. Eljött az ideje, hogy ezekről is kérdezhessek.

A drámáiról vallott mondatai után utólag már nem meglepő (de ott és akkor rácsodálkoztam) a sajátos gondolkodásmódjára, „önértékelésére”. Kiderült, hogy  a verseit már nem igazán szereti. Ahogy Ő fogalmazott:

„Legszívesebben újra írnám azokat, tömöríteném a mondanivalómat, mert évtizedek távlatából bőbeszédűnek tartom a legtöbbet. Egyszer, ha lesz időm és kedvem, akkor kiválogatom az általam is fontosaknak tartottakat, és teszek róla, hogy csak azok jelenhessenek meg nyomtatásban.” (1990-ben ezt meg is tette, a A Magyar Írószövetség 1998-as kiadású A virágok átka című Válogatott költemények Lászlóffy Aladár által jegyzett Bevezetőjében olvashatjuk az akkor már hatodik esztendeje az Örök Parnasszusra költözött Székely János elhatározását: „Nem hinném, hogy valaha filologusok kezére jutok, mégis előre kijelentem: ezt és csakis ezt a >költői korpuszt< tekintem a magaménak… Úgy vélem, tűrhetően értek ahhoz, amit magam csináltam, s így tehát ENGEM jelent... senki ne merészelje felülbírálni szelektív ítéletemet...”)

De egyelőre még 1984 nyarán vagyunk a vásárhelyi szerkesztőségi irodában, ahol Székely János és jómagam is kellő meglepetésekkel szolgáltunk egymásnak.

Tökéletesen ismerte az akkori magyarországi és természetesen a kortárs erdélyi irodalmat is. Sőt az „anyaországi” kultúrpolitikai viszonyokkal is tisztában volt: „Nem szeretnék a Magvető Kiadónál megjeleni, jegyezte meg egy készülő verses kötetéről, nem nekem való az ottani társaság.” – célzott finoman az aczéli kulturális értékeknek alaposan elkötelezett  kiadónál megjelentekre. „Németh László Galilei és Illyés Gyula Kegyenc című drámájának gondolatisága közel áll hozzám, egyébként az ún. 20. századi magyar irodalomról nincs túl jó véleményem.” - mondta még mindig megkerülve a saját verseit.

Őszintén meglepődött, amikor megtapasztalta, hogy elég sok versét, azok gondolatiságát ismerem. Az Egy láda agyag összefüggéseit is kibogozva, majdnem gratulált.

De ezekről bővebben nem akart szóban vallani az akkor 55 esztendős „főszerkesztő úr”. Egy kicsit kezdtem kínosan érezni magamat, Kemény Zsigmondra tereltem a szót. Megerősítette, hogy elhatározásomban támogat,  „az eszmei rokonságot” felvállalja, ha én azt bebizonyítom.

Azért még nem adtam fel a versekről való vallatás reményét, újra és újra visszakanyarodtam egy-egy címmel vagy citátummal, rákérdezve a terveire is.

Ekkor hangzottak el a számomra súlyos, nehéz kövekként zuhanó szavak: „Nézze, Kedvesem! Már nem akarok semmi újat írni. Megöregedtem, megfáradtam, nincs mondanivalóm.” Ez az utolsó félmondata elég volt, hogy azonnal odacitáljam egy korai versének sorait, miszerint „tudnék táncolni magam is…, de nincs rá időm, mert mondanivalóm van” - feldobott labda volt, nem lehetett kihagyni, hogy meg ne jegyezzem: „ezek szerint most már van ideje táncolni!”

Nos, ezzel  a visszavágással, azt hiszem örök életre megnyertem, ha távolról is, barátnak, eszmei segítőnek, további irodalmi kutatómunkám és életem fogódzójának. A beszélgetés eztán már egészen más hangnemben folytatódott, majdnem irodalmi pletykálkodássá alakult a falból már régen kihúzott telefon mellett, mert nem a kolozsvári szárnyas poloskák jelentették az igazi veszélyt azokban az években. A jóízű irodalmi „társalkodásnak” csak a gyorsan elröppenő idő vetett véget, hisz' indult az utolsó vonat Marosvásárhelyről.

Kolozsvárra megérkezve közel az éjfélhez, taxiba ültem, bódult fővel, az élményektől megittasulva ültem le a szállodai szobámban a kis füzetem mellé, hogy a legfontosabb benyomásaimat lejegyezzem. Most ezeket a jegyzeteket és az emlékezetemet vettem elő, hogy leírjam annak a bizonyos nyárnak, de főképp annak a délutánnak  a varázsát, találkozásomat Székely Jánossal.

Epilógus

A dolgozatom 1985-ben elkészült, vitám is akadt, amikor meg kellett védenem az akkor még ismeretlennek számító Székely Jánost, gondolatait, műveinek múlhatatlan értékeit. Az 1986-os doktori avatásom Meghívójának mottójául is az egyik verséből idéztem. Ki nem mondta, de hitem szerint örömmel nyugtázta ezt is.

Egy-egy levelezőlappal megtiszteltük egymást, majd 1992 augusztusában jött a riasztó hír…

Számomra valamennyi elégtétel, hogy ha későn is, de lassan kezdi felfedezni az irodalomtörténet a marosvásárhelyi rejtőzködő Székely Jánost.

/Zanócz Erzsébet/