Székely János

A KUTYÁS NÉMET

[ ... ] 

Csak a holtak szaporodtak napról napra az úton.

A holtak, akiket eddig még nem említettem, pedig amióta kiértünk a stettini útra, mindenütt mellettük lovagoltunk el; ott feküdtek hanyatt vagy hasmánt a hóban, némelyik kissé már behavazva, némelyik még nem; ott hevertek mindenfelé, tíz–tizenöt lépésre a sánctól, megrendítően, némán, feketén. Minél inkább előrehaladtunk, annál több halottat láttunk, nem győztük számolni s még a lóhát biztonságos magasságából is megbabonázottan bámulni őket, mert akadtak közöttünk szerencsések, akik halottat sem láttak még addig.

Honnét kerültek ide az útszélre ezek a holtak, elgondolni sem tudtuk. Talán a front elől menekülő civil lakosság szekérkaravánjaitól maradtak el, tán csak a gyomrukkal bajlódtak, csak a dolgukat akarták elvégezni ők is, s aztán már nem tudták utolérni a távolodó menetet. Saját, eddig még elkerült sorsunkat, mondhatni jövőnket véltük megpillantani bennük; ez volt az, amitől megmenekültünk, valahányszor csodával határos módon mégiscsak utolértük a csapatot, vagy tulajdon mocskunkban lovagoltunk tovább. Akárkik voltak, végeredményben mi magunk voltunk: személyes mementóként, pontosan, képszerűen jelenítették meg a lemaradás veszedelmét. Ha akkor, tegnap-tegnapelőtt a húsos szán véletlenül nem marad el – tűnődtem láttukra gyakran –, most szakasztott ilyen kis. sötét kupac lennék magam is a körös-körülásító, hófehér néptelenségben.

Német katonával a visszavonulás hetedik napján találkoztunk legelőször.

Dombosabb vidékre érkeztünk, az út kanyarogni kezdett, néhol már járhatóbb is lett. Ott ült a katona egy veszteglő motorbicikli nyergén, az útkanyarban, és nyugodtan cigarettázott. Rohamsisakja alatt kötött fülvédőt viselt; mellén keresztbe vetett géppisztoly lógott; sötétzöld egyenruhája tiszta volt, rendes. Nemcsak azért figyeltünk fel rá, mert az első harcképes férfi volt, akivel a Visztulán innen összeakadtunk, még csak azért sem, mert feszes, katonás öltözete egyszerre szembetűnővé tette patriarkáliszüllöttségünket (úgyhogy szinte szégyellni kezdtük pokrócba bugyolált szánkat, rongyokba tekert kengyelvasunkat), hanem mert ritkásan pöfögő Zündappjára oldalkocsi helyett ügyes kispulpitust, afféle deszkapallót szereltek. És ezen a pallón egy csodálatosan szép farkaskutya ült.

Szokatlan látvány, az bizonyos! Ennek a jól megtermett, értelmes arcú németnek ugyancsak szeretnie kellett kutyáját, ha szerelékét és minden egyéb holmiját odahagyva, most és itt, a csikorgó télben, az irdatlan hósivatagban, a viharosan előnyomuló ellenséges hadsereg orra előtt is mindenhova magával cipelte! Ember és kutya szép egyetértésben, egyazon motoron (kivált, hogy az ember nyakában még fegyver is lógott), egészen békebeli, vadászias benyomást tett; mi, lovas emberek, akiknek szintén mélységes közünk volt az állatvilághoz, méltányolni tudtuk kölcsönös hűségüket.

A német figyelmesen (de korántsem tapintatlanul) számba vett minket, azután, mihelyt továbbhaladtunk, elhajította cigarettáját, szakértelemmel megtúráztatta motorját, s a mély hó ellenére szélsebesen megelőzött. A gyönyörű, hamvasszürke kutya mindvégig fegyelmezetten ült pulpitusán; induláskor, sebességváltás korhátra sem lódult; óriási gyakorlata lehetett mára motorozásban. Elviharzott, mondom, a német, alakja szemlátomást zsugorodott, majd eltűnt a kanyarban kutyástul, mi pedig csendesen ügettünk tovább a napfényben szikrázó dombok között. Egy zöld bekecses férfi holttestével találkoztunk még aznap. Arcra bukva feküdt a behavazott szántáson, eléggé messze, húsz-huszonöt lépésre az úttól; szétvetett lábán a vadonatúj bagaria csizma – hogy is mondjam csak– szembeötlően fölöslegesnek látszott. Találkoztunk még egy idős asszonnyal is; ez kendője alól kibomlott, sárgásfehér hajjal, egészen közel, mindjárt az útszéli árokban hevert; szája szélére, mellére, körülötte a hóra, megalvadni sem tudva, apró piros gyöngyökben fagyott oda a vér. A szántalpról lecsöpögő disznóvér jutott eszembe; a fájdalmas szúrás jutott eszembe, amikor (tegnap–tegnapelőtt) magam is a hóban hevertem, s levegőért kapkodó, rángó, forró tüdőmbe betódult a fagy – és máris magam előtt láttam a jelenetet, amint egy kimerült öregasszony, reménytelen versenyfutásában valamely távoli szekérkaravánnal, egyszerre megadja magát,az árokba dől, elkínzott tüdejéből felbuggyan a vér; hozzátartozóinak pedig eszükbe sem juthat, hogy bevárják vagy éppen visszaszaladjanak érte. Mert az oroszok ismét veszedelmesen megközelítettek, csaknem a sarkunkra hágtak,s minekünk, lovasoknak is ugyancsak sietnünk kellett, hogy elénk ne kerüljenek. Más teremtett lélekkel nem is találkoztunk már aznap.

Estefelé egy nagyobbacska falu iskolájában foglaltunk szállást; kivételesen a lovaknak is meleg istálló jutott. Pompásan bedurrantottunk az osztályterembe, belevetettük magunkat a szomszédos csűrből áthordott búzaszalmába, elfészkelődtünk benne, s még tán a csizmát is lehúztuk, hogy életre dörzsöljük lilára fagyott lábujjainkat (mert a lovas embernek – használat híján– éppen a lába fagy meg először). Úgy tetszett azonban, elaludni sem volt még időnk, máris riadóztatták. Kapkodva nyergeltünk, lóhalálában indultunk, már nem is az úton, hanem toronyiránt északnyugatnak, hogy megspóroljuk a kanyarokat, s az utakon előnyomuló páncélos ékek veszedelmét is kikerüljük. Azon az éjszakán tizennégy órát ültünk nyeregben, s negyvenöt kilométert lovagoltunk. Nyáron semmi, de télen, a csánkig és szügyig érő hóban rettenetes sok, kivált hogy közben (mindennek tetejében) még vihar is kerekedett. Jobb felől fújt a szél, örökké jobbról, ezt most már holtom napjáig sem felejtem el: valahányszor megváltozik az idő, a jobb oldalamat szaggató idegfájdalmak mindig eszembe juttatják azt a keletről fúvó szelet. Süvöltve, keservesen fújt, itt–ott egész hófelhőt kapott fel a földről, meglobogtatta, mint valami fátylat, aztán pászmásan, vízszintesen sodorta magával az éjbe. Többatmoszférás nyomásával köpenyen, bekecsen, zubbonyon keresztül, egészen a bőrünkig sajtolta hóhordalékát, amelyet másnap marokszám merhettünk ki a gatyánkból. Reggelre lovat és lovast egyforma fehér pólyába göngyölt; hótömbbe, darapáncélba fagyasztott; tökéletes rejtőszínt préselt reánk, úgyhogy ezentúl csupa hóemberlovagolt hófehér hólovakon; észre sem vevődtünk a havas mezőben, egymásra sem ismertünk többé.

Hajnalban elült a szél; apró, eleven fényű csillagok vibráltak a kiborotválkozott égen; hideg, de verőfényes nap ígérkezett. Mihelyt annyira virradt, hogy aggodalmasan hátratekintve megállapíthattuk: senki sem mozog a látóhatáron (az oroszok ezen az éjszakán maguk is elakadtak); mihelyt feljött a nap, s mi, jégpáncélunkból még ki sem olvadva, ismét felmerészkedtünk az útra, kísérteties menetet értünk utol. Százan-százhúszan lehettek, nők, férfiak, öregek, fiatalok vegyesen. Egyik télikabátban, a másik csak mellényben–ingben, némelyik csizmában, a másik lábra tekert rongyokban (mondhatni mezítláb), de mindegyik halálosan kimerülten, csontra fagyva, a mienkhez hasonló darapáncélba fagyva – így támolyogtak az országút teljes szélességében, nyolcas sorokban, ki tudja, honnét, ki tudja, hová. Nyilvánvaló volt: egészéjjel gyalogoltak. Magunk is megtapasztaltuk, s elgondolnunk is iszonyú volt, mit állhattak ki a hóvihar idején. Mentek, szédelegtek, küszködve vonultak a hóban, őreik, holmi életunt német népfölkelők közt (akik semmivel sem látszottak kevésbé elgyötörteknek); mentek némán, lábuk elé meredő, kialudt szemmel, kísértet fehéren, fagyottan s nyilván étlenül is; mentek a húszfokos fagyban, valamiféle fatalista beletörődéssel a sorsszerűbe: az ember sehogy sem értette, hogyan bírták már eddig, és hogyan bírhatják még ezután. Az apokalipszist, az alvilágot, Dante és Edgar Poe képzeletét meghaladó látványt nyújtottak, s mi megdöbbenésünkben és szégyenünkben – tovább gyötörve amúgy is elgyötört lovainkat – széles ívben, sebes vágtában kerültük ki menetüket.

Mondhat akárki, amit akar: nem, igazán nem, álmunkban sem hittük, hogy ilyesmi előfordulhat. Azt sem sejtettük (ma sem tudom), kik lehettek a kárhozottak: orosz partizánok–e, felkelő lengyelek-e vagy egyszerűen zsidók, minden további nélkül. Nem tudtam, ma sem tudom, de annyit már akkor világosan láttam: mielőbb meg kell feledkeznem róluk, ha élni akarok egyáltalán.

Így hát az út menti halottak titka lelepleződött. Semmi közük nem volt azoknak a polgári menekülőkhöz, hiszen – most eszméltünk csak rá – a szekérkaravánok, de még a szekérnyomok is réges-rég eltűntek az útról. Hanem a kísértetmenetből hulltak ki nyilvánvalóan. Abból dőltek ki, nem tudván elviselni az elviselhetetlen idelent, attól maradtak el, buktak a hóba, s fagytak meg, ahogyan mi is megfagytunk volna, ha lemaradunk. Saját bajunkkal törődve próbáltunk róluk megfeledkezni (legalább én ezen igyekeztem), csakhogy épp saját bajaink juttatták őket megint eszünkbe. Fázunk? Hát még ők mennyire fáznak! Éhezünk? Hát még ők hogy éhezhetnek! Fáradtak, nyavalyásak vagyunk, nem bírjuk tovább? Csupán ők tudják igazán, mi az: tovább nem bírni! De hát mért mennek, mért nem szélednek el – tűnődtem fent a nyeregben, hátratekintve az útra, amelyen nemsokára nekik is jönniök kellett –, miért nem rajzanak szét mindjárt a legelső falu szélén, szemberöhögve őreiket? Rosszabb, mint a halál, úgysem érheti őket, az pedig őrájuk amúgy is kimondatott már! Reménykednek még? Azt hiszik, hogy aki erején, képességein túl is kitart, megmenekülhet? Ennyire ne látnák át helyzetüket, ennyire makacs volna bennük az egyetemes emberi önáltatás? Képesek itt, az útszélen, lassú kínok közt pusztulni el, csak hogy elkerüljék az emberhez méltó, önkéntes, fájdalommentes (csak persze azonnali és biztos) halált? Hogy is van ez, uramisten? Ilyen szívós némelyek lelkében a bizalom meg az engedelmesség; ilyen iszonyatos hatalom mások kezében a fegyver? Minden erőmmel igyekeztem megfeledkezni róluk, de hát feledhetjük-e a feledhetetlent?

Ettől kezdve különben is nap mint nap eszünkbe juttatták magukat.

Másnap csak délben indultunk útnak, mert az oroszok a hóvihar idején jócskán lemaradtak, kedves lovainknak pedig feltétlenül pihenniök kellett. Amint rátértünk az országútra, máris megpillantottuk halottaikat: megannyi fekete buckát a fehér havon; akadtak nehezebb útszakaszok, ahol minden húsz-huszonöt sürgönyoszlopra jutott belőlük egy. Kevéssel utóbb a kísértetmenetet is utolértük. Most már csak mintegy ötvenen voltak – az átgyalogolt éjszaka folyamán több mint a felük elhullt. Hüledezve találgattam, hányan indulhattak kezdetben (és honnét), ha csekély egynapos felezési idővel még mindig maradtak néhányan. Ugyanolyan apatikusan támolyogtak, mint azelőtt, ugyanúgy gyúrták a havat, s meredtek maguk elé; azoknak, akik életben maradtak, úgy tetszik, a tagjaik sem fagytak tovább. Most, hogy ennyire megfogyatkoztak, csaknem mindegyikükre jutott egy népfölkelő. Nyolcas sorokba rendezett, laza, lézengő csoportjuk a kétoldalt haladó katonák tömör, egyenes csatároszlopai közt még a tegnapinál is megrendítőbb volt.

Amikor megint kikerültük menetüket (most már valamivel lassúbb vágtában, szűkebb körívben), hallatlan botrány esett meg. Palkovics, a mi ördögien fegyelmetlen, aranyszívű Palkovicsunk, ugyanaz, aki Kronéban agyonlövéssel fenyegette s már célba is vette lovát, Palkovics, mondom, kicsatolta nyeregtáskáját, s vastartalékjából (amelyhez, csömör és hasmenés ellenére, mindvégig tilos volt nyúlni) két csomag kétszersültet dobott a foglyok közé. A cvibakot azonnal elkobozták az őrök, Palkovicsot sajátparancsnokságunk dorgálta meg. Le is fokozták, kikötéssel is fenyegették, ezt a pokoli büntetést azonban sohasem hajtották végre, mert aligha akadt közöttünk (a tiszteket is beleértve), aki legalább szíve mélyén ne helyeselte volna cselekedetét. Legfeljebb azon bánkódtunk, hogy ő meg merte tenni, amire mi gondolni sem mertünk, így tehát egymaga mentette meg (igaz, hogy kevés haszonnal, s nem is a világ, hanem csak a foglyok szemében) – mit is mentett meg?– mondjuk talán így: századunk becsületét.

A kísértetmenetet a visszavonulás tizedik napján harmadszor is utolértük. Amivel mi nappal eléjük vágtunk, ők azt éjszaka megint behozták; nem volt pihenésük, éjjel-nappal meneteltek. Már csak húszan-harmincan maradtak; az őrség határozott többségbe került. A katonáképpen ezért már nemcsak jobbról és balról, hanem elölről-hátulról is körülvették foglyaikat; pontos, tömör négyszöget alkottak körülöttük; úgy mentek, mint valami falanx, mint valami vonuló tanyaudvar; megtehették, épp elegen voltak. Alighogy megpillantottuk őket, a kutyás német is előkerült. Hátulról érkezett, barátságosan intett, ránk is mosolygott, de aztán havat fröcskölve, éles kanyarral előzött; kutyája alig tudott megmaradni pulpitusán. Nyüszítve egyensúlyozott a motorbiciklin a gyönyörűállat, erőteljes, hamvasszürke testéből csak úgy sugárzott a helytálló igyekezet.

Az út azon a helyen félkörben, óriási kanyarral ereszkedik alá a dombról; felülről nézve két–három kilométeres szakaszát is be lehet látni. így lettünk tanúi annak a jelenetnek, amelyet csakúgy nem felejtek el holtom napjáig, mint a jobb oldalamat kínzó idegfájdalmat. Messze lent, a kanyar túlsó szárán tehát feltűnt a kísértetmenet; hátulról, vad kanyarodással, a német előzött minket. A két csapat között a lankás mező azonban nem volt üres. Eléggé közel a csendesen vánszorgó fogolyszállítmányhoz, nagyjából a kanyar öblében, valaki ült a havon. Nem volt már fehér kísértet; sötétkabátját réges-rég kiolvasztotta darakérgéből a nap; alakja a fametszetek élességével rajzolódott ki a hóban. Ernyedten, magába roskadva ült az út peremén, nő volt-e vagy férfi, ilyen messziről nem lehetett látni, csak annyit, hogy ember. A motorkerékpár farolva száguldott végiga kanyaron, aztán, mihelyt a lemaradt sötétkabátos elé ért, hófelhőt túrva, gyorsan megállt. A kutya ki is lendült egyensúlyából, de azonnal visszaugrott a polcra; mozdulatlanul ült ott, szinte szoborrá változott bűntudatában. Leszállt a motorról a német, odalépett az üldögélőhöz, s beszédes kézmozdulattal intett neki, hogy álljon fel gyorsan. Nagy nehezen felállt. Akkor hivatalos, merev, de éppoly beszédes gesztusokkal magyarázott neki valamit, s újból intett, hogy nyomás, előre. A sötét kabátos megpróbált elindulni, de alig pár méter után elakadt – nyilvánvaló volt, hogy egy lépést sem tud többé tenni. A német hátratolta rohamsisakját, s megint magyarázott neki; biztató, előrehajtó kézjátéka most már udvarias, szinte rimánkodó volt: közlekedési rendőröktől láttam még hasonlógesztusokat. A sötét kabátos mégsem indult meg. Ingadozva állt az út közepén, mintha berúgott volna; az is szemmel látható erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán talpon maradjon. A német akkor rövidet füttyentett, s a kutya, aki eddig moccanás nélkül figyelte a jelenetet, a pompás, rugalmas, erőteljes farkaskutya egyszerre mozgásba jött. Viharos, tért ölelő ugrásokkal a tántorgó sötét kabátosra vetette magát; hörögve, fogát vicsorítva támadt rá, csaknem felborította. A sötét kabátos arcát védve hátrált előle pár lépést, de az árkon már nem tudott átmenekülni, ott ismét leállt.

Bármely motoros megítélhette: kár vele vesződni, ez már sosem indul meg, nincs benne üzemanyag. A német tehát megragadta géppisztolyát, s nyakából ki sem akasztva, oda sem nézve, közvetlen közelről rövid, ugató sorozatot lőtt a lemaradottba. Az megpördült sarka körül, majd hosszan, csendesen, mint valami lassított filmen, az útszéli árokba dőlt. Kutya és gazdája odalépett, meggyőződött pusztulásáról, aztán visszaült egyik a nyeregbe, másik a polcra, s elrobogtak a távolodó kísértetmenet után.

Mi a domb tetejéről figyeltük a jelenetet. A század vezényszó nélkül az országút szélére tódult, mintegy lovas sorfalat állt a távolban kibontakozó tragédiához. Körös-körül óriási csend volt, a hómezők megszokott csendje, amelyet épp csak a lovak horkanása, zablacsengése zavart meg olykor, de amely most, a messze visszhangzó géppisztoly-kereplés után egyszerre mégis sokszorosára növekedett. Hát szóval ilyen az, amikor valaki nem bírja tovább – hasított belém a felismerés –, ez a módja a kötelékből való lemaradásnak. Így teremnek a holtak, akikkel napok óta úton-útfélen találkozunk. Nem az éjszaka, nem a fagy, nem a vérző tüdő, hanem ez az egy szál, értelmes arcú, jól öltözött német termeli őket példásan fegyelmezett juhászebével! Elöl a népfölkelőknek semmi dolguk, éppen csak gyalogolnak, akár a foglyok. Körülveszik őket, mint valami tanyaudvar, igaz, elkobozzák a szeretetadományokat, igaz, de egyebet aztán nem is tesznek, bármit szívesen elnéznek, azt is, hogy aki fáradt, kiváljon a sorból, s az árokpartra heveredjék. De jaj neki, ha rászánja magát! Jön hátulról a végzet, lecsap rá, s udvarias, majd szinte könyörgő felszólítás után, hogy szaladjon hát, és érje utol a ködbe vesző elérhetetlent, egyszerűen hasba lövi. A Visztulánál vételezett ostpreuserek jutottak eszembe, a végkimerült, nagydarab, sárgalovak, akiket előbb mi is ugyanígy lőttünk agyon (ugyancsak az útszélen), hogy ne kínlódjanak fölöslegesen. A mezteleneknek látszó, rózsaszín tanyasi malacok jutottak eszembe, amelyeket – pontosan a szemük közé célozva – ugyanilyen közelről mészároltunk le, hogy legyen mit ennünk. Palkovics jutott eszembe, amint széles terpeszállásban célba veszi a játékos, alattomos, röhögő Wandát, mert az végleg kihozta a béketűrésből. De a német, aki nyilván egymaga irtotta ki az egész fogolyszállítmányt, ez a különös német, aki a húsukra sem éhezik, fel sem bosszantották, akinek személyes köze sincs áldozataihoz (nem is ismeri őket); ez az értelmes arcú, takaros német hányat végzett ki eddig, hogy győzi, s főképpen: miért teszi? Miért? Hiszen emberek azok, nem állatok; hiszen nyugodtan ott hagyhatná őket Isten számára, a fagynak, a télnek, a sarkunkra hágó oroszoknak; leghátul vagyunk, utánunk nem jön már senki! Ő azonban kitart, s – tán viszolyogva, de lelkiismeretesen – minden esetben megteszi kötelességét. Parancsra teszi? Kétségkívül. Nincs az a hóhér, aki puszta élvezetből gyilkolna meg efféle rokkantakat, akiket az éhség, a fagy, a végkimerülés amúgy is halálra szánt. Utasításra teszi, ez nyilvánvaló; meghagyták neki, hogy habozás nélkül, még menekültében lőjön agyon minden szökevényt. Márpedig nemcsak az minősül szökevénynek, aki elhagyja kötelékét, hanem az is, akit köteléke hagy el; nemcsak az, aki cselekvően választ külön irányt, hanem az is, aki tehetetlensége folytán (mintegy passzívan) áll ki a közös irányból. De hát egy ilyen ostoba szofizma elegendő ürügy neki, hogy százakat lemészároljon? Utasításra teszi, jól van, de hogyan teheti mégis, hiszen– a szofizmától el is tekintve – mögöttünk senki sem jön már, rajta kívül senki sincsen már, aki érvényt szerezzen az utasításnak. Nyilván esküt tett valamikor – talán még gyermekkorában –, hogy bármit végrehajt, amit fölöttesei megparancsolnak, s most csakugyan végre is hajtja, még ha halálos bűn is, még ha ellenőrizni sem lehet soha. Nem jó másvalaki kezébe hűségesküt tenni, mert sok minden történhet (megőrülhet például), s ki tudja, mire kötelez majd. Jaj a népnek, amely a kötelességre építi sorsát, egykettőre világot hódít, de íme, de íme, éppolyan gyorsan vackára is veretik az a nép!

A sánc szélén álltunk, háttal az útnak, szabályos arcvonalban, mint valami szemlén, s mindnyájan egyazon távoli pontra meredtünk. Lovam üstöke azonban pontosan a kívánt irányba esett, ahogy felkapta fejét, ahogy bólogatott álltában, minduntalan elfedte a látványt. Én tehát felágaskodtam a nyeregben, hogy minél jobban odalássak; az útkanyar így pontosan lovam fülei között jelent meg. Ott jött-ment a német, ott szimatolt a kutya két sunyító, majd ismét kihegyeződő lófül között, s ez ködös sejtelmeket, távoli képzettársításokat ébresztett bennem. Arra gondoltam, hogy az én mésalliance-ból származó, bozontos félvér lovam, mielőtt éppen megfagyott volna, inkább eltépte a szárat. Az ő fajtiszta német ebe inkább megfagyott volna, semhogy pórázát letépje. Arra gondoltam, hogy ezt az értelmes arcú, fiatal németet bizonyára éppúgy kézhez idomították, fegyelemre nevelték, mint ő a kutyáját. Legszebb népi erényeit (a megbízhatóságot, szótartást, becsületet) kihasználva, azokkal mindjárt vissza is élve, furfangos és durva eszközökkel, a drill meg a terrorleküzdhetetlen görcseivel bizonyára őt is fegyelemre szoktatták, feltétlen engedelmességre nevelték, úgyhogy most már valóságos jelképe a szófogadásnak – és annak, hogy hová vezet. Ezért gyilkolja le foglyait éppoly készségesen, ahogy azok is menetelnek előtte ahelyett, hogy szétszélednének és szemberöhögnék (mert hiszen a halálnál rosszabb úgysem érheti őket). Ezért látja el becsülettel becstelen feladatát, noha nyugodtan rábízhatná az éjre, a szélre, a szörnyű hidegre: sohasem tudódna ki. Felszállt a német a ritkás ködpamacsokat pöfögő motorbiciklire, rövid füttyentéssel maga mellé rendelte kutyáját, s amint ott ültek, egyik a nyeregben, másik a pulpituson, amint szép egyetértésben tovarobogtak, hát szinte meg sem lehetett különböztetni, melyik a német, és melyik az eb.

Efféléket gondoltam, asszociáltam ott az árokparton, elborzadva a távoli jelenettől, de egyúttal fel is ágaskodva a nyeregben, nehogy valamit elszalasszak belőle. Tisztán emlékszem: egyszerre két-három gondolatmenet is jelen voltakkor tudatomban. Egymás után, de mégis egymás mellett, mondhatni kis ütemkéséssel merültek fel bennem a német viselkedésére vonatkozótalálgatások, s ettől valahogy maga a jelenet is megsokszorozódott: mintha újra meg újra elölről kezdődött volna. Megint lepergett előttem sötét kabátos tragédiája, megint és megint, mint valami képernyőn, mint valami nouveauromanban. Aztán vége szakadt az ismétléseknek, a képernyő kialudt, s én – csak úgy oldalt sandítva – végignézhettem társaimon. Éppúgy ágaskodtak lovukon, éppúgy meredtek arra a bizonyos távoli pontra, akárcsak én; semmi, a legkisebb mozdulat sem bontotta meg az arcvonalkatonás egyöntetűségét. Hol a sebesen távolodó németet néztem (lovam két füle fölött), hol magam körül a megkövült lovascsapatot; tekintetem többször is megjárta oda-vissza az utat, míg egyszerre – mintegy félúton – újabb kísérteties összefüggést fedezett fel. Mért gyilkol a német? Értelmes állat létére mért mészárolja le értelmetlenül a lemaradókat? Mért vállalkozik hóhérmunkára, holott nyugodtan félrenézhetne: mögötte senki sem jön már? Végigpillantottam a völgyön, végig a szakaszon, s mint valami váratlanul kigyúló lámpa hasított belém a felismerés: dehogyisnem jön! Mi jövünk!

Utolsók, legutolsók vagyunk a megvert seregben, utánunk nem jön már senki. De őutánuk még jön valaki, mi jövünk, s ha nappal meg is előzzük őket, éjszaka ismét lemaradunk. A németnek tanúi vannak; nem kegyelmezhet; ugyanazért hajtja végre utasítását, amiért minden katona mindig is végrehajtotta. Nem a fegyelem, nem a kötelesség, még csak nem is az engedelmesség, hanem mindenekelőtt a félelem kényszeríti hóhérkodásra; mi kényszerítjük rá puszta jelenlétünkkel; éppúgy tart tőlünk, mint foglyai tőle; éppúgy az életét menti, ahogy foglyai is; mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet, s vigyázzon, aki ítélni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el.

Nem állítom, hogy mindezt már akkor szó szerint végiggondoltam, hiszen csak most, több mint harminc év töprengése nyomán tudtam így megfogalmazni, de valamiféle viszolygó érzés (amiben már az önvád is jócskán jelen volt), valamely kiállhatatlanul émelyítő csömör és undor igenis már akkor úrrá lett rajtam. Ott álltam bajtársaim közt, a domb tetején, fülemben még a géppisztoly kattogásával, ott álltam lovas sorfalat a távolban kibontakozó tragédiához, és tetőtől talpig dideregtem a felindulástól. Aztán a német elrobogott, mi pedig néma egyetértésben, sebes vágtában vágtuk át a kanyart, hogy ne kelljen elhaladnunk az áldozat mellett.

Magam sem tudtam, mire készülök másnap. Reggel, indulás előtt félrevonultam a pajta mögé, és dugva, minél kisebb zajt ütve, csőre töltöttem a karabélyom. Kitűnően belőtt, 35-ösmintájú mauserem volt, remekül hordott, nemigen szoktam elvétni vele a célt. Halkan csőre töltöttem, gondosan biztosítottam: ha megkérdik, miért, csak annyit mondhattam volna: „nagyon is veszélyes már a világ”, „jobb így” és „minden eshetőségre”.

A kísértetmenetet mindjárt a falu széléről megpillantottuk. Alig tízen-tizenketten lehettek; a fölös számú őrség most már kettesével vette körül, tömör, zárt négyszögben kísérte lépteiket. Kínos lassúsággal haladt, imbolygott a lidérces négyszög a ködben, a zúzmaradíszbe öltözött távíróhuzalok leszakadt ívei mentén, tőlünk jó másfél kilométerre. Ezek szerint hiába menetelnek egész éjszaka, pihenés nélkül, nem lesznek képesek lovainkat még egyszer utolérni– tűnődtem el. – Ma véglegesen megelőzzük, és soha többé nem látjuk őket.

Ebben a pillanatban megláttuk a németet is. Az útkanyarban veszteglő motorbicikli nyergében ült és cigarettázott; kutyája szobormereven feszített pulpitusán. Most, ahogy visszameredve a múltba mindezt leírom, magam is meghökkenek, milyen idegen volt még akkor, s mennyivel ismerősebbé vált azóta, pedig időközben egyszer sem láttam. Amint ellovagoltunk előtte, kedvesen felmosolygott ránk, s beszédes kézmozdulattal köszöntött minket. Én akkor a menetoszlop ellenkező oldalán kiváltam a sorból. Rövid szárral fogtam vissza kedves lovamat, s bajlódva, ráérősen kibújtam a puska szíjából, mintha csak lemaradni készülnék, hogy elvégezzem a dolgom. Megszokott jelenet volt ez, nem szúrhatott szemet, kivált így reggel, hiszen nem mindenki (és nem éppen mindig) volt hajlandó egész álló nap saját mocskában lovagolni. Végresikerült lehámoznom magamról a fegyvert, ekkor azonban nem szálltam le a lóról, mint várhatták volna, hanem a lehető legszilárdabban megültem rajta, s mihelyt a harmadik szakasz is elhaladt, és szabaddá vált előttem a tér, négy méterről nyugodtan, nyíltan a kutyás német arcába lőttem. Emlékeztem, hogyan mészároltuk le kevéssel előbb a kimerült ostpreusereket, még azelőtt a tanyasi malacokat: pontosan oda, a szeme közé céloztam most is. Láttam: a feje darabokra szakadt, csaknem felrobbant a roham sisakban. Aztán már nem tudtam, nem láttam semmit, mert amilyen gyorsan kedves lovamtól kitelt, visszavágtáztam az elhagyott faluba, a viharosan előnyomuló, olykor már sarkunkra hágó sereg elé. Egyetlenegyszer pillantottam csak hátra a falu széléről: senki sem követett.

Nem igaz, nem így volt. Tízszer is, százszor is elterveztem, órák hosszat ábrándoztam róla (nappal a nyeregben, éjjel az iskolapadlón vagy az istállószalmán), de megtenni sohasem mertem. A valóságban félelemtől szűkölve, lesütött szemmel lovagoltam el a kutyás német előtt, mint a többiek is; a valóságban pirulva, elszorult szívvel előztem meg az őrök komor négyszögébe zárt néhány szál kísértetet, ahogy a többiek is; jó darabig csukott szemmel lovagoltam, hátra sem néztem, hogy soha többé ne lássam őket. És hogy örökké lássam.