Illyés Gyula

KHÁRON LADIKJÁN

/részletek/

Az öregedésnek testünk külsején jelentkező tüneteit a dolgok gyökeres összezavarása sorozhatja a betegség tünetei közé. Vajon azért, mert ezek is, azok is a halálra utalnak? A betegségek alig egy százaléka utal a halálra. Az öregedés jelei közül annyi sem. A halál, az külön birodalom. Fiatalok oda, amióta világ a világ, valóban elképesztően tömegesebben áradnak, mint öregek. Jogunk van tehát az öregedés külső tüneteit a veszélyezettség szorongása nélkül szemlélni. Újszerűségükkel e tünetek, nem tagadhatjuk, másképp hatnak ránk, mint az ifjúság szembeötlő változásai. Hogy humorérzékünket fogyatékosabban működtetik, abban nyilván közrejátszik, hogy - mint láttuk - hiúságunkat erősen érintik. /…/

Nem férfinak való hely azoknak a hármas tükröknek a közepe, amelyek a pipereasztalokat a szárnyas oltárokkal rokonítják. De képzeletben nagyon is helyénvaló minél többször odatelepednünk. Főleg a riasztó tünetek kezdő jelentkezésekor. Mint annyi más baljós küzdelemben, a fő támasz a helyzetismeret az öregedés csatamezején is. A tudósítás. A visszavonulási terület mindenképpen ez. Az öregkorról szóló irodalomban - a klasszikusban főleg - azért oly ritka az olvasható, mert a szerzők ugyan helyesen a tudathoz fellebbeznek, vagyis egy testi támadást a szellem fegyvereivel akarnak visszaverni, de e fegyvereket ósdin, rosszul forgatják. Hamisan érvelnek, bábukat döfnek át. Harsány és szikrázó vigaszuk olcsó, piaci. Mindig is azok dőltek be nekik, igen természetesen, akiknek nem volt szükségük rájuk; a fiatalok. De látható, hogy ezek a szerzők őnekik is akarnak tetszeni, nem minden riszálás nélkül. Örök helyzet, hogy a könyvek összehasonlíthatatlan zömét fiatalok olvassák. Az öregek jobbadán csak írnak. Fiatal ember ezerszerte több hal meg, mint öreg. Tartsanak hát a haláltól ők! /…/

Nem rettegsz hajóra szállni? Annyi ember veszett hajón! Így a polgár. S te nem rettegsz ágyba feküdni? Abban aztán még több veszett. Így a tengerész. Üveget gyémántnak járó gonddal köszörülni, aztán még a sarkain külön is csiszolgatni, majd osztályozni, minősíteni - nem, semmi hiábavalóság-halmazról nem derült ki jobban, hogy úgy, ahogy van, kisöprendő. Mind ez a szellemi gyöngy és drágakő, ahogy mondani szokás legfeljebb csecsemők szem-, és tyúkok lábgyakorlatául, szarkák ízlésének ösztönzéséül használható. A filozófia egy mukkot sem tud a halálról. /…/

Az öregkorról - így igaz - nincs irodalom. Az öregkornak sincs szépirodalma. Készül olvasnivaló a gyermekeknek, a serdülő lányoknak, az ifjúságnak. Az öregeknek mindmáig nem készült. A minden országban működő ifjúsági könyvkiadó és ifjúsági lap mintájára egyelőre elképzelhetetlen a lényegében éppannyira indokolt öregségi könyvkiadó vagy aggkori újság. Amiként a különböző irodalmi egyesülések ifjúsági szakosztálya mellé az ugyanannyi aggastyáni szakosztály is ma még mosolyt fakasztana. Holott mindezek a szellemi szervek hiányt pótolnának. /…/.

Annak mértékében, ahogy az életkor hosszabb lesz, válik még a klasszikus irodalom is fiatalkorúvá. Olyan társadalomban, amely a negyven évet is fiatalnak kezeli; Anna Karenina és Bovaryné ábécés könyv. /../

Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttből állt. Kiutasítás egy édenkertből; illetve kitévelyedés belőle merő figyelmetlenség folytán. Ezek az édenkertek - remek kerítéssel vagy sövénnyel - azokon belül gyönyörűen rendben tartott gyümölcsfákkal, virág szegélyezte ösvényekkel - a történelem minden korszakában ötven-hatvan esztendő távolságra fekszenek az elbeszélés idejétől. Ha egy esztendőt mondjuk, egy kilométernek számítunk át, a hon, amelyből számkivettettünk, minden időben legfeljebb egyórás, másfélórás gépkocsiút attól a helytől, ahol épp tartózkodunk. Itt ülök az asztalnál,  nézem az ablakon az őszi eső gilisztatekerődzéseit - különösképpen nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé versenyeznek egymással -, és igazánból csak a szitáló eső és közismert paraszt fukarságom az akadály, hogy ne telefonáljak taxiért, és ne kocsizzam el másfél-két óra alatt abba a Rácegrespusztába, mégpedig egy tavaszi napsütötte Rácegres-pusztába, ahol apám épp elkészült a tömzsi cséplő-lokomobilnak - a tüzesgépnek zöldre festésével, és már nyitja a vörös festékesdobozt, hogy a gép gömbölyded hasán a széles vaspántot a püspökök bíbor cingulusává varázsolja.

Az öregkori fösvénység is lázadás. A fukarság fölkelés. Az öregek hírhedt kaparisága pedig... a magaslati szabadság, a fellegváraké a barbár bizonytalanság ellen. Afféle utolsó barikád. A ceruzavégek kuporgatása még hagyján, azokat minden betűmániás a fogához veri; de az a rengeteg gemkapocs? Ami újabban gyűlni kezd a fiókjaimban. S az a sok, mindenünnen fölöslegesen hazacipelt ócska mezőgazdasági szerszám? Csak csoroszlya kettő van eddig, rakonca négy, a saroglyabordákról, förhércvasalásokról nem is szólva. Etimológiai tárgyak, (hogy a nevük emlékéül majd továbbajándékozom őket). Most, a falu átszervezése után valóban az utcán hevernek - de miért épp én szedek össze belőlük annyit, amennyit föltűnés nélkül összeszedhetek? Az igazság az, noha van otthon üllőm, majdnem szereztem még kettőt, igen olcsón. Fölvenném a rozsdás hordóabroncsot, a letört nagyobbacska száraz gallyat, ha nincs velem Flóra; ha velem van, megjegyzem, hol maradt, amit nem vettem föl, és sötéttel érte megyek; ha máshova nem vihetem, belökném egy kerti bokor alá. /../

Hátrafülelve a múltba, honnan kapjuk az első nekünk - felnőtteknek - való válaszokat az emberi sorsról? Semmi kétség, a görög tájakról. S kik mondják ezeket a válaszokat, s az emberi közlés milyen eszközeivel mondják? Költők mondják; a tragédiák nyelvén. S mit mondanak vajon a költők azon a sajátos nyelvükön, amely a bölcselőknek a gondolat közlési módjától oly távoli, hogy már-már idegen? Illetve, mi érkezik vajon el hozzánk ebből a sajátos válaszból a több mint két évezrednek azon a hangzavarán át, amely hovatovább egyenrangúvá keveri számunkra a filozófusok vitarikácsát, az egyházatyák pulpitusverését (persze Lutherét is), a dervisgajdot, a sámándobot (nemcsak, mint gyógyító, hanem mint érvelő eszközt), de Mozart miséit és még fülhallgatós rádiónk napi hírmagyarázatait is? Mit mondanak a kitessékelt költők? Hogy szállj mégis szembe!

Hogy uralkodik bár a halál, nincs igaza; úgy értve, hogy nem az ő oldalán van az igazság; sem a szépség; sem a logika.

Ránk törhet szörny tüneteivel az öregség. Előőrseivel a halál. Mint a farkasfalka, kiszabadult őrültekháza, eszement diákbanda, részeg bakatársaság. Tűrd, ahogy illik, röhejük alatt is másra mosolyogva. Bármily képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált! /…/

Semmit nem ajánlhatunk tehát melegebben a vénülőknek, mint a halál pillanatáig tartó tevékenységet. A halált eggyel szégyeníthetjük meg. Ha nem várjuk. Napjaim megszámláltattak. Napjaimat nem számolom. Képtelenség is volna, hisz a meddiget nem ismerem. Napjaimat valójában csak tudatosítom, érzékelem. Most itt van, itt ez a ragyogó szombat, de már most délelőtt is távolodik, távozik, el fog menni. Így fogom, így észlelem/érzékelem tűnő óráimat is, hógolyóként lappogatva-nyomkodva szinte a tenyeremben, csaknem kezem törölgetve; úgy olvadnak. Ami úgy kevés, hogy hiányzik, az értékes. Sajnálom az üresen elfutó órákat. Azt hiszem, hoztak valamit számomra, de nem adták át, illetve én nem vettem át. Nem tökéletesen. Holott valami mindig marad mégiscsak utánuk, de én ennek a kevésnek az értékét már nem becsülöm. Az olvasással eltöltött időt például csak időtöltésnek érzem, a naplopás úribb megfogalmazásának. Ha egy moziról kiderül kijövetelkor csakis -, hogy buta: meglopott vagyok: erszényem legféltettebb rekeszéből lett légnemű néhány csak egyszeri érvényű váltó! Társaságban egyre többször adom meg feleségemnek titkos szembeszédünkkel a jelet: találj ürügyet, és távozzunk!

Válogatós lettem; a világ egyre ritkábban tud megörvendeztetni. Nem ma ébredtem rá arra a fején álló tényre: számomra az az óra értékes, melybe én töltöttem valami értéket; amelyet én tettem értékessé; amely alatt valami értékeset míveltem. Vagyis hát dolgoztam. Versben: Húztam az átkos ember-igát. Mégpedig minél maradandóbbnak tetszőt csináltam, annál kevésbé érzem az elfutott napot szomorúnak, magamat boldogtalannak. Megtetejezni a kerti szőlőt, ez is valami, de földbe rakni végre a ház mögöttre évek óta tervezett kőlépcsőt, az még több: bizonyos, hogy jó lesz az éjszakám. Befejezni egy költeményfélét vagy másfél lapnyi prózát úgy, hogy ha másnak nem, de X. X.-nek tetszésére lesz - ettől már az este, esetleg a délután is gondtalan lesz, még semmittevéssel töltve is. Mindebből az következik, hogy az örökéletben való hitre - jó: hiedelemre - nekünk már nem hajnali misére járással kell szoktatnunk magunkat, hanem hasznos tevékenységgel. Minden pillanatunknak tartalmasításával, valamiféle maradandóságra való emelésével életünk legutolsó - legtartalmasabb vagy legüresebb – pillanatáig!