Nemzet, sors, irodalom és zsoltár...

CZINE MIHÁLYRÓL

beszél

MARGÓCSY JÓZSEF*

irodalomtörténész

Czine Mihály élete nem titkok története: egyrészt vannak önéletrajzi jellegű írásai, másrészt a pályatársai, a tanítványai, az író-olvasó találkozókon részt vevő irodalombarátok is gazdagították emberi, irodalomtörténészi, tanári alakjának képét. Czine Mihályról az egyik baráttal, Margócsy József irodalomtörténésszel a nyíregyházi, Kossuth utcai otthonában beszélgettünk.

Ez a lakás levéltár és könyvtár is egyben, így a könyvespolcokról hamar elő lehetett venni azt a kötetet, amire éppen szükségünk volt. Indulásként mindjárt Czine Mihály könyv alakban megjelent kandidátusi disszertációját, benne a szerző személyes hangú levelével. S a cikket, amelynek címe: „Hihetetlen, de Czine Mihály hatvanéves”, vagy éppen a temetésre hívó gyászjelentést, amelynek beszédes a – természetesen Móricz Zsigmondtól származó – mottója: „A fejedelemnek …nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar, csak amit lehet. Nem is, csak amit lehet, de amit kell.” Jellemző a jelentés szövege is: „Nemcsak tudósa, de összetéveszthetetlen hangú prédikátora volt tudományának. Az eszmei hűség példaképe, aki mindig bátran kitartott felismert igazságai mellett.” Jobbára személyes benyomások, élmények kerültek szóba, miután tisztáztuk: az ötvenes évek vége felé a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban ismerkedtek meg, ahol Margócsy József – aki később a TIT megyei elnöke is lett – a szervezésben segített, Czine Mihály pedig népszerű előadó volt, aki mindig szívesen jött a szűkebb pátriába.

– Milyen családi körülmények között nevelkedett Czine Mihály?

– Nyírmeggyesen született 1929-ben, s hároméves volt, amikor a család átköltözött a szomszédos  Hodászra. Ahogy juhász édesapja mondta akkoriban: házat vesznek, letelepednek, és kisparaszt lesz belőle. Akkor már egy kicsit jobban ment neki, de az apa mindvégig megmaradt juhásznak. Miska késői gyerek volt, tizedik a sorban, a hat lány és a négy fiú között. (A sok gyerek nem volt ritka azokban az időkben, édesanyám is tizenharmadik csemetéje volt a nagyapámnak, aki egyébként kétszer házasodott, másodjára nyolc gyerekkel egy tizenhét éves lányt vett el feleségül.) Amikor Miska megszületett, az apja ötvenkét éves volt, és éppen házasodott Miska egyik testvére, aki harmincöt évvel volt nála korosabb. Jobbára a legidősebb lánytestvére gondoskodott róla, a családnak nagy volt az összetartó ereje.

– A későbbi beszélgetéseik során szóba került Nyírmeggyes?

– Valószínűleg azért nem beszélt sokat Nyírmeggyesről, mert a kisgyermekkori emlékei már Hodászhoz kötötték, erről az időszakról a könyveiből sokat tudunk. Miska nagyon hálás természet volt. Mindig nagy szeretettel emlékezett meg azokról, akik segítettek neki, gondoskodtak róla. Így a két tanító bácsijáról is, akik az első-másodikban és a harmadik-hatodikban tanították. Főleg az osztatlan iskola felső tagozatában tanító Siketh tanító úr járt folyton az apja nyakára, mondván: mindenképpen szükséges, hogy Miska továbbtanuljon. Siketh tanító úr alapozta meg az irodalomszeretetét, könyveket adott neki, s amikor elolvasta őket, megbeszélte vele az olvasottakat. Ez az ő eszesedésének első időszaka. Végül beíratták a legközelebbi – nyírbátori – polgári iskolába, majd Nyíregyházára, a tanítóképzőbe. Itt tett érettségit 1948-ban. Ekkor én már két éve tanítottam, miután hazajöttem a hadifogságból, de ha találkoztunk is valamilyen rendezvényen, még nem lehetett tudni, hogy tudóspalánta jár köztünk.

– A diákok számára néhány tanév helyszíne nem mindig emlékezetes. Nyíregyháza hatással volt Czine Mihályra?

– Nagyon is! Ne felejtsük el, hogy itt lett tizennyolc éves, mégpedig éppen a fényes szellők indulása idején, amikor egy hatalmas, össznépi lelkesedés volt jellemző az országra. Kár, hogy erre most sokan  legyintenek. Czine Miska ilyen időszakban serdült fiatalemberré. Képzeljük el csaknem százkilencven centiméteres magasságát, a jelentős testet, a szép frizurát a már egyre növekvő szemöldökkel.

– Ez nagyon jellegzetes vonása volt…

– Igen, ez a szemöldök Miskánál olyan volt, mint Sámsonnak a haja. Úgy ápolta, mint más a szakállát, bajuszát, sokszor meg is pödörítette. Már látszott, hogy nem akármilyen ember, s hogy olvas, többet olvas, mint az osztálytársai.

– Itt voltak-e emlékezetes tanárai?

– Két olyan tanára volt a képzőben, akiktől sokat kapott: az akkor ambíciózus pályakezdő Sárdi Bélától és Diószegi Barnától. Kétféle hatás alá került. Sárdi könyveket adott neki, ráadásul olyanokat, amelyek abban az időben keresettek voltak. Diószegi pedig – aki mély gondolkodású ember, nagyon jó festő volt – a világirodalom felé nyitotta ki az elméjét. Czine mindig szívesen emlékezett a Nyíregyházán töltött évekre. Jellegzetes mondatai közé tartozott: „Azt mindenki tudja, hogy az egész világon sehol sincs annyi szép lány, mint Nyíregyházán. Ez diákkoromban is így volt, amikor Sárdi tanár úr…” Az ilyesmit sokszor beleszőtte a beszédeibe.

– Természetes volt, hogy a pesti egyetemre megy?

– Több dolog szóba került. A régi tanítója Hodászra hívta haza, éppen volt is ott üres tanítói állás. Mások pedagógiai főiskolát ajánlottak, végül az akkori lendület, amely kedvezett az első generációs  értelmiségieknek, nemcsak a fővárosi egyetemre röpítette, hanem az Eötvös-kollégiumba is. Utóbbit persze nem sokáig élvezte, mert felszámolták a híres kollégiumot. A könyvtár azonban maradt a Ménesi úton, átvette az Akadémia, így tudták megmenteni. Ötvenezer kötet könyv! Ez volt Czinének az igazi nagy alma matere. Hogy tudott olvasni! Rengeteget kellett neki pótolnia, de volt benne egyfajta „ráéhezés” a tudományra. Csak pár lépést kellett tenni, és a legjobb könyvekből választhatott. Akár este tizenegyig olvashatott. Ez az időszak hozta meg a ráeszmélést arra, hogy milyen szép az irodalom, s milyen szép az élet az irodalommal összekapcsolva! Czine szocializálódása, a társadalomba illeszkedése egy udvarlós, kellemes, jókedvű élettel a nyíregyházi tanítóképzőben kezdődött, és Pesten folytatódott, amikor későbbi hivatására ráérzett.

– És üstökösként robbant be az irodalmi életbe…

– A szintén szatmári Király István, a későbbi akadémikus állt melléje. Amikor Czine megkapta magyartanári oklevelét, már egy éve aspiráns volt. Hamar bekerült az Irodalomtudományi Intézetbe, nem sokkal később pedig az Új Hang szerkesztőségébe is. Huszonöt éves korában már József Attila-díjat kapott.

– Ez nagyon nagy dolognak számít. Hiszen huszonöt éves korban József Attila-díjat kapni jelentős elismerés. Másoknak negyven-, akár ötvenéves korukig kell várniuk erre az elismerésre.

– Igen, ez így van. Hallatlanul jó kezdősebességgel indult tehát, és meg kell mondani, tudott élni a lehetőségekkel. Fiatalabb éveiről a róla szóló cikkében Bodnár György azt írta a História című folyóirat 2000-es második számában: „1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja tagja. Közösségi eszményeit az 1956-os forradalom és annak leverése után is megőrzi, de 1957-ben nem lép be az újjászervezett MSZMP-be. […] Ezután főleg a művelődéspolitikai vitákban, számos konfliktusba keveredett. Kiváltképp két kérdésben éleződött ki vitája a hivatalos művelődéspolitikával. Nem értett egyet a népi írókról hozott  pártállásfoglalással (1958), s bírálatát az MTA Irodalomtörténeti Intézetében rendezett tanácskozáson az MSZMP képviselőjével szemben nyíltan megfogalmazta. 1963-ban az akadémiai kézikönyv számára monográfusi igénnyel megírta az erdélyi magyar irodalom történetét, amelyet, külső hivatalos beavatkozásra, ízeire szedtek, és a megjelent változatból nagy részt kihagytak. Az e vitákban megnyilatkozó kritikus igénye és szuverén közösségi szemlélete a következő évek kisebb-nagyobb ügyeiben is végigkísérte.”

– S hiába került a fővárosba a kivételes tehetségű parasztfiú, Szabolcs-Szatmár az élete végéig meghatározó maradt…

– Czine úgy fogalmazott: Szatmár-Szabolcs, és nem úgy, hogy: Szabolcs-Szatmár-Bereg. Sokszor hallottam tőle: nagyon jó helyre születtem, mert olyan földijeim vannak, mint Kölcsey és Móricz, de alkotott itt Petőfi is. Mint mondta, a szülőföld predesztinálta arra, hogy a magyarság képviselője legyen. Szabolcsot, Bereget nem ismerte különösebben, neki Szatmár volt a mindene.

– Gyakran tartott előadásokat a szűkebb hazájában?

– Mindig jött, ha hívtuk. Nagyon élvezte az előadások utáni beszélgetéseket egykori osztálytársaival,  barátaival. A beszélgetés sokszor énekléssel folytatódott, amiből sosem maradt ki a „Tebenned bíztunk elejitől fogva”, mert számára a népdal és a zsoltár összeért. A népdal, majd zsoltár – amely átkozza a múltat és a szegénységet, de kéri Isten segítségét –, ezek voltak az éltető elemei. Életformája volt az éneklés, az énekben való felolvadás.

– Kandidátusi disszertációjának akadémiai védéséről akkoriban anekdota járta irodalmi berkekben. Miként emlékszik erre?

– Ezerkilencszázötvenkilencben lett kész a kandidátusi értekezés, amelynek címe ez volt: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. A történet ahhoz kötődött, hogy a kandidátusi vitában felszólalt Bóka László is. Róla tudni kell, hogy hallatlanul szellemes, ugyanakkor cinikus ember volt, negyvenéves korában már egyetemi tanár a pesti egyetemen és szociáldemokrata államtitkár. Nos, Bóka megdicsérte Czine munkáját, de hozzátette: azért jobb lett volna, ha a külföldi szakirodalmat egy kicsit jobban figyelemmel kísérte volna.

– Mit válaszolt erre Czine Mihály? Ahogy őt megismerték, gondolom, valami csípőset…

– Czine erre azt mondta: „Ha valaki, akkor Bóka elvtárs nagyon jól tudja: amikor mi egyetemisták voltunk, minket nem idegen nyelvek tanulására, hanem zakatolásra és a termelőszövetkezet fejlesztésére ösztönöztek.” Megállt a levegő, mert meglehetős tiszteletlenségnek számított egy ilyen visszavágás, de – meglepetésre – Bóka lenyelte. Talán azért, mert a dolgozatnak voltak ugyan hiányosságai, amiket szóvá kellett tenni, de Bóka rossz helyen fogta meg. Miska pedig tudta, hogyan kell rá válaszolni, és nem habozott. Egyébként az értekezés a következő évben megjelent könyv alakban is. Már maga az is érdekes, hogy e tudományos igényű könyvet nem az Akadémiai adta ki, még csak nem is a Gondolat, amely a tudományos irodalomnak volt a műhelye, hanem a szépirodalmat kiadó Magvető. Ugyanis ez egy olyan könyv, amely szépirodalmi eszközökkel és hallatlan tudományos apparátussal mondja el Móricz Zsigmond életének regényét 1919-ig. Ez a könyv olvasmányos, egyben ismeretterjesztő mű, amely szociológiailag felméri a szatmári parasztság életét.

– Igen, ez egy kiváló kötet.

– Valóban az. E ragyogó könyvnek az a titka, hogy Czine tudta: Hodásztól nincs olyan messze Csécse, ahol Móricz született, és ahol megerősödött benne a szatmáriság, a parasztság és a magyarság szeretete. Ezt az utat Czine ugyanott járta végig, ahol Móricz. A Légy jó mindhalálig, A hét krajcár és más történetek ugyanúgy előfordulhattak volna Czinéék életében. Tehát ez egy tudományos dolgozat, azonban egyszer sincs benne leírva: ez úgy volt, mint minálunk. Ebben a könyvben Czine bemutatja a saját ifjúkorát, és azt a vágyakozást, hogy miként lehetne jó mindhalálig, hogy hogyan tanulhatna meg egy szakmát, amivel kiemelkedhet – ha már őt küldték iskolába, míg a többi testvérre maradt a hagyományos paraszti munka.

– Ez az a méltatás, amely annak idején Margócsy József tollából meg is jelent a Kelet-Magyarországban…

– Igen, sőt kaptam is utána Miskától egy nagyon kedves levelet, amelyben meleg szavakkal megköszönte a kritikámat. Én is úgy érzem, hogy találó sorokat sikerült írnom a könyvről. Nem anyakönyvi kapcsolat van köztünk, de itt vagyok én is ezen a tájon. Czine is együtt érez Móriczcal, de anélkül, hogy egyetlen szóval utalna rá. Régi felismerés, hogy arról tud az ember igazán jó kritikát, ismertetést írni, amivel rokonszenvezik, amit maga is átérez. Czine Mihály mindent elolvasott, amit Móricz Zsigmond fiatal korában elolvashatott. Így tudott külföldi irodalmakkal összehasonlítani. Nem véletlen, hogy amikor kiadták nálunk az „-izmus” köteteket, a Naturalizmus kötetet éppen Czinének adták oda, az anyagot ő válogatta össze. És – Bókára gondolva – e kötet irodalomjegyzékében alig van magyar. Czine Mihály ugyanis pótolta egykori hiányosságait: ami le volt fordítva, azt elolvasta, és idézi, kommentálja.

– Ha már a levelét említette, jellemző, hogy nagyon szép kézírása volt Czine Mihálynak…

– Mégsem ez a leveleinek különlegessége. Nézze csak, van itt jó néhány tőle származó levél, s közülük csak egyen van keltezés.

– Valóban. Ez elég érdekes.

– Ő ugyanis nem írt dátumot, amiben megmutatkozik Czinének valamifajta időtlen magatartása, időhöz nem kötődő kemény, monolit magatartás. Más esetében pongyolaságnak mondanám. Ez az időtől függetlenített magatartás azt mutatta, hogy ő nem a napi helyzetnek megfelelően él, képvisel dolgokat. Ilyen volt. Sohasem tűrte a szellem, a gondolat szabadságának korlátozását.

 – Czine Mihály a határon túli magyar irodalom apostola volt. Hogyan lett azzá?

– Ezt jól nyomon lehet követni. Czine 1964-től volt egyetemi docens, s nagyjából azokban az években kezdtek kissé megnyílni a határok. Nagyon érdekes, hogy ő is a Vajdaságban kezdte az ismerkedést a határon túli magyar irodalommal. Tehát nem a nyugat-európaival vagy az amerikaival, hanem az utódállamokban lévővel, azonban viszonylag hamar ott hagyta a vajdaságiakat, mert a nyugati befolyás ott hamar jellemző lett. A szabadkai, újvidéki írók nem a magyar hagyományt folytatták, hanem írtak mindenféle lehetetlent. Nemcsak mindent lefordítottak, kiadtak, de maguk is az amerikai stílust másolták. Erről magam is meggyőződtem, amikor 1964-ben ösztöndíjasként Móricz vajdasági kapcsolatait tanulmányoztam. Nos, Czinét ez nemigen érdekelte. Szerinte ugyanis nem az elméletek voltak a lényegesek, hanem az, hogy mit írnak ott az emberekről és a magyar valóságról. Ő már akkor népben, nemzetben, nyelvben gondolkodott, ami később meghatározta a munkásságát. A népsorsirodalomban – ahogy Karádi Zsolt írja – Erdélyben, a Felvidéken Czine azt vette észre, hogy – a vajdasági szabadsággal szemben – nagy az elnyomás, ezért az ottani magyarokat pártolni kell. És ezt akkor már meg is tudta tenni: 35 éves volt, az irodalomtörténet kandidátusa, egyetemen tanított, szerkesztő volt egy folyóiratnál, ahol a kritikát elkezdhette, vagyis: hangja volt. Szívesen hívták a TIT-be, mert jó ismeretterjesztő is volt. Hamar nagy közönsége lett, ha híre jött, hogy Móriczról, Németh Lászlóról, Nagy Lászlóról tart előadást, csillogott a nők szeme, kinyílt a hallgatóság. Nemzeti, népi, társadalmi kötelezettségéről a már említett cikkében Bodnár György így írt: „Már fiatalkori írásaiban is feltűnik a vonzódás ahhoz az irodalomhoz, amely egyszerre vállalja a nemzeti, népi és társadalmi gondokat. S az is azonnal látható, hogy szerzőjük kezdeményező erejű, szívesen vállalja a küzdelmet a megmerevedett irodalomtörténeti és kritikai ítéletekkel is. […] Ha az irodalomtörténet – mint a történelem – korszakok, művek, írók és olvasók párbeszéde, Czine Mihály kérdéseit és válaszait aligha nélkülözheti az utókor.” Csodálatos embernek tartották, és hallatlanul megnőtt az ázsiója. Szóval a közönség szerette, ugyanakkor a hatalom furcsa szemmel nézett rá. Miska érezte, hogy az ő útja keletre vezet, ami – ne feledjük, Romániában, Erdélyben akkor még Ceausescu volt hatalmon – bosszantotta a pártvezetést. Nem véletlen, hogy a kortársai közül mindenki kapott Kossuth-díjat, csak ő nem. Nála tíz évvel fiatalabbak már akadémikusok lettek, de ő nem. Pedig már 1973-tól megvolt a nagydoktorátusa, mégsem lehetett akadémikus, mert az útját állták. Dicsősége volt a magyar irodalmi kritikának, a szerkesztőknek, az irodalomtörténészeknek, ugyanakkor nem tudták őt maguk felé hajlítani. Ebből adódtak aztán a feljelentések, piszkálódások és a berendelések.

– Vagyis az ő számára kiteljesedést hozott a rendszerváltozás?

– Bonyolultabb a dolog. Mindenütt írt, publikált, nagy vállalkozásokban vett részt, szinte nem lehetett meglenni nélküle. Következetesen járta a világot, találkozott a magyarokkal, egy idő után nemcsak az utódállamokban, hanem az emigrációban is. El kellett fogadtatni sokakkal, hogy aki emigrált, az nem föltétlen hazaáruló. Ebben a levegőváltozásban volt nagy szerepe Czinének, aki „gyűjtötte” a világban a jó magyarokat, amire lehetősége volt, hiszen sokfelé hívták. A rendszerváltozás után megindult utána a „vadászat”, sokan azt mondták: „ez az ember kellene nekünk”. Korábban az Anyanyelvi Konferenciában vállalt tisztséget, majd a Magyarok Világszövetségében, de ezek nem voltak különösebben sikeresek, mert a jó szándékát sokan kihasználták, őt előtérbe tolták, és a háta mögött olyasmit tettek, amit Czine nem vállalt volna. Mind őutána mentek, de ha nem volt ott, akkor egész másként társalogtak. A rendszerváltozás után a református egyház bevonta a munkába, főgondnok, majd az országos zsinat alelnöke lett, de itt is inkább csak bújtak mögéje olyanok, akik egészen másként gondolkodtak, mint ő.

– Hogyan teltek Czine Mihály utolsó évei?

– Czine utolsó évei szinte folyamatos – konkrét vagy hallgatag – védekezésben teltek.

– Miért?

– Azt érezte, hogy nem értik meg, legfeljebb csak akkor, ha nagyot kiált. Azt vette észre, hogy egyre inkább egyedül marad. Ezt erősítette az is, hogy Németh László zászlaja alá sorakozott. Utolsó könyvének címe ez volt: „Németh László eklézsiájában – sors és irodalom”, vagyis nyilvánvalóvá tette, hogy Németh hitvallását követi. A könyv 1997-ben jelent meg. Karádi Zsolt meg is jegyezte, hogy míg az előző köteteiről nagy terjedelemben sokan írtak recenziót, erről összesen két folyóirat írt: a megjelenés évében a Hitel, a következő esztendőben pedig a Forrás. Ezek elismerően szóltak ugyan, de másutt a könyvet nem méltatták kritikára.

/Marik Sándor/

*MARGÓCSY JÓZSEF (született 1919. április 8-án Nyíregyházán) irodalmár. Az Eötvös-kollégium  hallgatója, magyar–francia szakon szerzett diplomát. 1941-től Budapesten, majd Nyíregyházán középiskolai tanár, szakfelügyelő 1961-ig, 1962-1980 között a nyíregyházi tanárképző főiskola tanszékvezető docense, főigazgató-helyettese, nyolc évig főigazgatója. Fél évszázada rendszeresen publikál irodalmi és helytörténeti témákról napilapokban, folyóiratokban. Több önálló kötete van (Lobogó szövétnek – Móricz Zsigmond és Szabolcs-Szatmár, 1989).