Faludy György

OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt

és kikericsek kékjei.

Száz év, s meghaltam volna úgyis-

vígasztalódott Vécsey.

Lahner György sírt s a földre nézett,

Damjanich szekéren feküdt,

Leiningen felmentő honvédek

árnyát kereste mindenütt.

S a táj olyan volt, mint a fácán:

tarlók, fák vérző foltjai,

és ők, tarkán, libegve, hátán:

elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren

is ütötték a dobokat,

de ő; nem félt, csak arca széle

vetett rózsálló lobokat.

Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?

Branyiszkónál nevét az égre

karcolta kardja, a híres.

Ez volt Dembinski hadsegéde,

Abancourt Károly ezredes.

S mi elfeledtük. A miniszter,

bár hívták, maradtak egyedül.

- Az Al-Dunán - szólt mély a gázló

s vénember már nem menekül.

Leszek bitófán harci zászló,

ha sorsom ezt így rótta ki -

s habár magyar volt Csány László,

úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből

fröccsen szét érdes csepű vér,

Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,

Olmützbe vitte a szekér.

Húszan egy odvas pincelyukban,

nehéz bilincsben, pipájukkal

egyensúlyozták magukat:

így éltek, sakkoztak, dohogtak

és elmélkedtek, jó urak.

Kegyelmet vártak s forradalmat,

áldottak-átkozták a hont

és írtak vert hadakra verset,

tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;

olyik megőrült, de az élet

sodrából mind-mind kiesett.

Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

gömbölyödtek a hitvesek.

S az ország rothadt. A rabságot

mindjárt megszokta, s elfeküdt

a földön, mint télvízkor vágott,

rózsás rügyekkel tele bükk.

E rügyből egy se bontott zászlót:

a nagy tavaszi láz heve

kilobbant, múló szalmaláng volt

vagy átköltözött másfele,

Londonba, New Yorkba, Turinba

és hûs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel

nem változott száz év alatt

Száz év s az első fordulóra

ébredtetek és lassan róva

a lépést, méláztatok róla,

mit hozott Világos, Arad:

száz év hűséges ingaóra,

én folytatom járástokat,

mások járják lépéstetek,

s míg árnyékunk a kőpadlóra

hull hány nap, hét és hónap óta!

s kihúnyunk, pisla mécsesek:

sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

árnyatok felénk integet.