Török Endre

A TUDÁS KELEPCÉJE

Az embernek, ha csak valamennyire is képes átlátni helyzetét, amibe – ha jóindulatúak vagyunk – lassanként már egy évszázada került, éreznie kell, hogy csalás áldozata. Könnyű lenne azonban áthárítani a felelősséget, mondjuk, kizárólag a történelemre, amely kétségkívül látványos csalások, összeesküvések hatalma alá dobja az egyént, csakhogy a világ, mint a csalás színtere, az embertől magától válik olyanná, amilyen. Miközben unos-untalan arról beszélünk, hogy mi történik Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, nem vagy alig ismerjük fel, ami nyilvánvaló: a világ oszthatatlan, s mihelyt az egyik régióban elénk tárul a csalás, addig egy más formát öltve már készülődik a másik régióba. Az ember által létrehozott „önálló” világ – némi túlzással szólva – a csalások révén tartja fenn magát. A szabadság, egyenlőség, és testvériség, amióta az ember ezt kimondta, és amíg saját hatalmasságának tudatával, a csalás eltitkolásaként, ideológiákba öltöztetve próbálja hirdetni, komédia csupán. Minden egyes szabadság egy más valaki rabságát hozza magával, kizárva a testvériséget, de kizárva az egyenlőséget is. Ezért a szabadság minden csalás gyökere abban az esetben, amit oly gyakran tapasztalunk, hogy szabadságát az ember az ember ellen használja.

AZ EGZISZTENCIÁLIS OTTHONTALANSÁG

De ha ez így van, miért nem lehet tenni ellene? És valóban nem lehet? Hiszen a technika forradalma mégiscsak egy nem akármilyen emberi tudás következménye, az ismeretek roppant halmaza és kombinációja, amely – ha ésszerűen nézzük vagy gondolkodunk felőle – az élet javát szolgálhatná. Részben, persze, szolgája is, de csak részben. Látjuk magát a teljesítményt, a tudás folytonos emelkedését, és a tudásból származó, főként „tárgyiasult” magaslatokat, de közben azt is látjuk, feltéve, ha látjuk egyáltalán, hogy teljesítményével az ember a maga valódi javára mégsem tud igazán mit kezdeni. Sőt a teljesítmény valósággal elborítja, méghozzá úgy, hogy el is kápráztatja. Pedig a létesítmények rendszere tartja hatalmában az embert, és nem megfordítva, legfőképp azért, mert a rendszernek nincs vezérlő szellemi elve. Emiatt került önhibájából ennek a világnak a markába az ember. Ez a tévedés abból ered, hogy felismerve önállóságát, kisajátította magának a feltétlen önrendelkezés jogát is. Úgy él, mintha azt tehetné, amit akar, holott bezárta magát egy olyan tudás kelepcéjébe, amelyben látszatra él ugyan, de ez az élet a külső szabadság ténye mögött a semmi valóságát hordja. A merőben csak „civilizált tudás” ugyanis elszakadás a természettől és leválás a létről. Voltaképp az ember kivonulása önmagából, lehanyatlása egy egzisztenciális otthontalanságba. Elfelejtette teremtettségét, tehát elfelejtette azt, hogy a természetből emelkedett ki egy felsőbb jóindulat jeleként. Sőt elfelejtette azt is, hogy a felsőbb jóindulat írta bele a teremtő szellemi erőt, vagyis az ember nem önakaratából létezik. Tudása ennek folytán saját agyának „terjeszkedése”, de csak az ajándékba kapott szellem részeként. Ha a szellemet eltaszítja és tudását úgy fogadja, mint amihez csak neki van köze, ennek a tudásnak a csapdájába esik. Nem képes kikerülni belőle már csak azért sem, mert a teremtmény-elvet elutasítja, ha pedig elutasítja, a tudása mint teremtő akarat és képesség, kívül kerül a lelkiségen. Az emberben ugyanis eredetileg, ha ép személynek tételezzük, a természeti elv és a szellemi elv a lelkisége által kapcsolódik össze. A lélek az, amely a teremtettség érzését, az esendőségét az isteni teremtő elvvel, az örökkévalósággal összhangba hozza. A „civilizált tudás” ezt az egységet megbontja. Önelvű képességként fogja fel magát, és azt a „rendet” amelyet létrehoz, e képesség ugyancsak önelvű fejleményének gondolja. Mindenesetre attól fogva, hogy ez az önállósult „civilizált tudás” elkezdte behálózni a világot, a szellem emberei azonnal megérezték, hogy az élet különvált a léttől, és magára hagyja, pusztítja, roncsolja, megfosztja önmagától az egyént. Nem véletlen, hogy a 20. század európai bölcselete Heideggertől Jaspersen át Gabriel Marcellig és Ricoeurig elsősorban létfilozófia. S igencsak komor tünet, hogy már korábban, felismervén a szellem elárulását és belelátva a világ csalásába, voltak, akik, a téboly örvényébe kerültek, miként Hölderlin, Gogol, Maupassant, Van Gogh, vagy éppen a múlt század metafizikai végkifejleteként Nietzsche.

A LELKI OTTHONTALANSÁGRÓL

A „civilizált tudás” elfedni látszik, mekkora a baj. Az embert szembe lehet fordítani a természettel is, a szellemmel is, de nem lehet a lelkével abban az értelemben, hogy ne válaszoljon az elszabadult világra. Ne érezze legalább homályosan a bukottságát vagy mondjuk, csak a bukás fenyegetését, a lelkében összpontosuló veszteségeket, melyek teremtettségének megtagadásából és teremtő képességének torzulásából származik. Elvesztette érzékenységét a közös emberi lényeg iránt, ami nem más, mint a teremtmény-elv és teremtő-elv egységének világos tudata. E tudat képes egyedül az embert küldetése jegyében irányítani, tekintve, hogy az ember önmagát csak akkor tudja képviselni, ha teremtés szándékából kapott eme közös lényeget tartja szeme előtt. Ehelyett azonban alá van vetve az öngyötrésnek, félelmeinek és szorongásainak, voltaképp egy kóros lelki helyzetnek, amelynek vagy megadja magát és ezzel önmaga alá süllyed, vagy megpróbál bosszút állni az életen, de ezzel is csak fokozza otthontalanságát. Persze, az ember ezt is, amazt is meg tudja magyarázni. Csakhogy az önmagyarázat vagy éppen kimagyarázás nem más mint összevissza beszéd. Minden kísérlet a lelki otthontalanság igazolására voltaképp egy eszes hamisság találmánya, amely a világ csalását akarja eltakarni, hogy az ember ne vegyen tudomást a csalásról, ne legyen lelkiismerete. A „civilizált tudással” való visszaélés bűne az, amely kivonja az embert a lelkiismeret irányítása alól, azt sugallva, hogy nincs is lelki érdek, csak materiális hasznosság, csak ember által kigondolt törvény van, és nincsen magasabb törvény. Viszont magasabb törvény nélkül az ember az embernek a kelepcéje. A világ csalásában vergődik, és lelki otthontalansága miatt saját belső nyomorúságát jórészt úgy próbálja kikerülni, hogy valaki mást vagy másokat ejt nyomorúságba. Az ember, aki tudása révén a teremtés uraként viselkedik, tőrbe csalta önmagát, és most létének értelme alá zuhan. Megsértette Istent, mivel – mint Aquinói Szent Tamás írja – „Istent csak az sérti, ami az embernek árt”.

✼✼✼

A lelki otthontalanság: ítélet a legújabb kor, főként századunk, és e század gyűlöletre hangolt embere felett. Számára ugyanis az én és a te között nincs vagy alig van dialógus: lényének kisebb-nagyobb mértékben mindenki idegen. Nemigen törődik mással, mint hogy a csalás „rendjében” saját külön kis csalásokat teremtsen magának, többek között az anyagi javak mániákus gyűjtésével, amely a lélek megfertőződésének egyik legbiztosabb jele. Ez a gyűjtögető életmód szinte kizárólag a külső életre „irányul”, s mögötte az idegenség érzése hat, vagyis az önössége mindenféle szolidaritás ellenében, tekintve, hogy az önösség által vezérelt egyén számára a szolidaritás csak üres beszéd. Jellemét áthatja a hidegség, a képmutatás, hogy másnak mutatkozzék, mint amilyen. A világ csalása által a „civilizált tudás” embere maga is a csalás embere, aki a csalást az élet természeteként fogja fel. És itt nemcsak kölcsönös csalásokról van szó, nemcsak arról, hogy valaki valakit a maga erejéhez és erkölcseihez mérten kelepcébe csal, hanem még arról, hogy az ember lelki otthontalansága idegenség önmagával szemben is. Az ember nem tudja, kicsoda. Elfogadja a világ csalását, és hasonlítani akar ehhez a csaláshoz, kiválni benne, fölébe emelkedni másoknak. Ez az ember a látszatoknak él, a belső alámerülések kívánsága nélkül. Az önteremtést, ami valójában lelki cél, erkölcsi feladat, világi sikerként gondolja el, és ez máris alkalmazkodás a csaláshoz. A hazugság „kitüntetett” része az életének, mi több, a sikeres hazugság maga a siker. Amikor arról beszélünk, hogy neurotikus világban élünk, az önmagunkkal való találkozás képtelenségét érezzük, amelynek felderítésére a modern lélektan roppant erőfeszítéseket tett és tesz is, csak éppen azt nem tudja, mi a lélek. Freud azt hitte, képes megfejteni a lelket, és Jung is azt hitte egy ideig, ráadásul több joggal, miután eljutott annak belátásig, hogy a lélek „természeténél fogva vallásos”. De a pszichológia igazán mégsem tud mit kezdeni a lélekkel részleges felismerései ellenére sem, mert a felismerések mögül a megfertőzött lélek tűnik elő, ami eredeti értelemben nem a lélek és nem az ember, legfeljebb csak annak árnyéka. A lelki otthontalanság mindenesetre életünk betegsége, legyen akár az egyén otthontalansága környezetében, ahol a legtöbbször eltitkolja magát, akár otthontalansága önmagában, ahol a saját idegenségét hordja.

A TÖRTÉNELMI OTTHONTALANSÁG

A személy otthontalansága a történelmi barbárság fejleménye is, melynek gyökere az ember önhittségében van. Abban a káprázatban, hogy önmaga erejéből képes megszerezni, birtokba venni az igazságot, ha pedig képes erre, akkor a történelmet is irányíthatja. Eszerint a történelem végül is az emberi ész és akarat függvénye. Az embernek nincs egyéb dolga, mint hogy a történelem törvényeit belátva, akaratát e törvények jegyében használja Csakhogy a „civilizált tudás”, amely paradox tudás, mivel hatalmas tudás is meg bukott tudás is, egészen más helyzetben van. A történelmet ugyanis nem lehet kiszámítani. Éppen ezáltal uralkodik az ember fölött, éreztetvén is vele a bukottságát, miközben ez a bukott tudás minden vereségből újra meg újra felemelkedve úgy működik a világ csalásaként, mintha erőszakkal érvényesíthető volna a feltételezett igazság. Sőt: ennek az igazságnak az érdekében – mivel az emberiség boldogsága forog kockán – az erőszak egyenesen követelmény. Követelmény akár az élet megsemmisítése is – amennyibe a képzelt boldogság útjában áll. Az ölés törvénnyé vált, semmi és senki nincs biztonságban az ember által kitervelt hamis boldogsággal szemben. A biztonságérzetnek ez a hiánya nem azonos a lelki otthontalansággal. A történelemnek való alávetettség érzése ez. Mennél erősebb a történelmi otthontalanság érzése, annál inkább törekszik a szellemről leszakadt tudás, hogy elméleteket teremtsen a boldog öléshez, amit a totális rendszerek elvárnak az egyéntől, hogy ne tartsa bűnnek az ölést. Érezze boldogságnak az emberiség nevében.

 Érezze, hogy az ember önakaratából mindent megtehet. De a szabadságnak a bűnös ígéretével semmire sem megy: Isten elől nem lehet elbújni. A hazug messiási társadalmak mindig önmagukat veszejtik el, fokozva a történelem gúnyolódását az önelvű emberi akarat fölött. Egyébként is az ember önállítása istenként Isten helyett a paródia képzetét hozza a történelembe: „Nem vagyunk urai az eseményeknek, amelyek ellenünk fordulnak – írja emlékirataiban Ionesco. – Gyakran kijelentettem és gyakran leírtam – de nem hallgattunk egymásra, nem tehetjük meg ezt, mert az irracionalitás uralkodik –, ezer példát hozhatnánk fel: háborúkat indítunk, hogy megvédjük birodalmainkat, aztán elveszítjük a háborúkat. Még Jeanne d'Arc is – sugallatai ellenére – nagy katolikus Franciaországot akart teremteni, és az eredmény az ateista Franciaország. A bírák-törvényhozók az igazságosság, testvériség, szabadság világát akarják megalkotni, és íme az igazságtalanságot alapítják meg, az eltörlendő kiváltságoknál nagyobb kiváltságokat, az igazságosság helyett a bosszúállást és a büntetést, a megtorlást, a Történelem számtalan boszorkányüldözését. A szabadság helyett a kényszer és zsarnokság uralkodik. A népek függetlenségét akarták, de az állampolgárok számára a függetlenség nem szavatolja személyes szabadságukat. Egyes új, „független” országok más országok által elfoglalt területek lettek, ahol csak növekedett a rabszolgaság más név, a kényszer neve alatt…” (1987)

Mit jelenthet ezek után a nemzeti elv a történelmi kényszerek alá vetett ember számára? Tudjuk, vezethet egy bűnös otthonosság felé, amennyiben elválasztja egymástól a nemzeti és a közös emberi érdeket. De a valódi otthonosság esélyét is nyújthatja azzal, ha erkölcsi szigetet próbál képezni az általános otthontalanságban, s így mint egy felülemelkedve azon, a közös emberi érdekbe kapcsolódik. A haza csak akkor haza, ha nem az ideológiák által tartja fenn magát, épp ellenkezőleg: nyelvi, kulturális és lelki közösségként ideológiák fölött létezik, támaszt és védelmet biztosítva minden polgárának. Csakhogy a bukott tudás eszméitől érintve a nemzet is ellentétbe kerülhet és kerül is saját szellemével, kivált azokban a régiókban, ahol élete önmagát mint értéket nemegyszer provokálta és provokálja: szétszórja tagjait a világban, mélyítve a történelmi otthontalanságot. Az, amit új népvándorlásnak nevezünk, nemcsak a szegénység menekülése a szegénység elől. Az űzöttség érzéséből fakad elsősorban, a többség gyűlöletéből a kisebbség iránt, a különbözőség gyűlöletéből, amely az ölés egyik bűnös indoka. Mögötte a nemzeti érdek kiforgatása rejlik, s a világ oszthatatlanságában a föld bármily kicsiny, lokáli színterén történjék is ez, merénylet az emberi nem ellen. Az ölés pedig nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi ölésként is ölés, az ember révén az ember megfosztása önmagától.

✼✼ ✼

De ha ilyen mélyre zuhant az élet, ha majdhogynem kiveszett az emberből az a tudat, hogy mi a dolga, és kétséges jövőt formált magának, lehetséges-e mégis a helyrehozás? Lehetséges-e a technika, közelebbről mondjuk, az elektronikus forradalom terjeszkedésével egyidejűleg tökéletesíteni az egyén belső világát, azaz visszahozni a lelkét, hogy a földet küldetése színterének, a hazát pedig hazájának tekintse? Nyilván lehetséges, különben már nem volna ember. Viszont felsőbb segítség nélkül nem elegendő hozzá az emberi akarat. E segítség és a földi szándék pedig, úgy látszik, csak akkor találkozik egymással, ha az ember bejárja a poklokat, egészen önléte végső megszenvedéséig, amikor a szenvedésből már elég. De ez az út, ami az út, éppen ezáltal, a tűrhetetlenség okán, felfelé vezet. Mivel a poklot a lélek éli át mindenekelőtt, az ember a saját kelepcéjéből a magasabb jóindulat jeleként a lélek erejével képes is kimozdulni. Mihelyt eljut odáig, hogy életét áthatja – mint Németh László írja – „a ragaszkodás lelkünk magaslataihoz”, elkezdődik a helyrehozás története. Lehetetlen ugyanis, hogy az ember véletlen jelensége legyen az univerzumnak, ha pedig nem véletlen, előbb-utóbb végképp rá fog jönni, tőle szinte független kényszer hatása alatt, hogy az általa szült világ nem az a világ, amiért emberként létezik egyáltalán. Van tehát part és vannak csillagok, mert van út és van fény: „a világosság világít a sötétségben”, még ha a sötétség nem fogta is fel, miként János evangéliumában olvashatjuk. A sötétségben botorkáló ember számára adva van tehát, mit tegyen: forduljon a fény, a lét teljessége felé, és akkor, felismervén a valódi tudást, meglátja a partot, vagyis azt, hogy nincsen egyedül. De mindehhez erkölcsi készenlét szükséges, megfeszített figyelem, a lélek ébersége.

(FORRÁS, 1992/12.)