”A múltjából kiforgatott ember hályogos szemmel néz a jövő felé…”

TRIANON EMLÉKEZETE

Padányi Viktor: 1920. június 4.

 „14 éves negyedikes gimnazista voltam akkoriban. 10 órakor növénytan óra kezdődött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… És akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan, lágy kifejezéssel, amílyt mi még sohasem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet, és az előtte álló, szürkülő hajú, cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére, és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est.” {Beteljesedett} Ötvennégyen voltunk, ötvennégy 14 éves magyar fiú. A Golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagy-Magyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4-e, péntek…”

***

Részlet Tormay Cécile: Bujdosó könyv c. könyvéből (1920-1921)

 „Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonalat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon. Magyarország térképe… az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit sohase bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is. A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.

 És egyszerre, rabláncra fűzve, mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak előttem a Kárpátok gránitfalai, és láncra verten Dévény és a Czenk-hegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertő tó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk, a Vaskapu kirohanó Duna, havasai tövén bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam, és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva… Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém, és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik, és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

 Az őrület meleg szele fújt át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés, és vér serkenne mindenütt, és mélyen benn friss seb támad körös-körül… Az ember fel akarna ordítani és szájára szorítja kezét, és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadoz, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék, csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát. Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa, rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon belül, az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és a hazaszeretet. (…) Az éjszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon.”

***

Teleki Pál szavai:

„Magyarságunk bennünket összekapcsol. Minket nem szavak, nem jelszavak, nem jelvények, nem mivoltunknak mesterséges üres definíciói kapcsolnak össze, hanem nemzedékek öntudata, akarata és hagyományai....”

***

Karinthy Frigyes: Levél a fiamhoz (1921)

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. (...) Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. (…) De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor majd hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt Erdély, és ezt Kárpátok – meg fogod tudni mire gondoltam.”

***

Részlet Babits Mihály: A Szózat ünnepére c. írásából (1936)

„Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti senki, meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, „amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt”; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek lennünk hozzá „rendületlen”; kívüle valóban „nincsen számunkra hely”. Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és vele értődik. Ennek a hazának „integráns része” a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar.”

***

Részlet Herczeg Ferenc írásából (1921)

„Az idő kereke azonban soha nem állott még meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, amit mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-Európában. Addig is mit tegyünk, mi magyarok? Semmi szükség sincs arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése.(...)”

***

Móra Ferenc: „Nem kell gyászt ölteni” c. írása (1920)

„Nem kell gyászolni, mert az aláírt halálos ítélet még nem halál, ahhoz még mindig sokan vagyunk hogy egy lábig kiírtsanak bennünket. Szívtelenségük volna hozzá, de nincs elég hóhérjuk, s ami van, annak otthon kell készenlétben lenni. S tollal, tintával nemzetet még soha nem öltek. Mit kötelezvény, mit békeszerződés! A lobogó vulkánt papírszalvétával le nem boríthatjátok. Parancsoljátok meg a szélnek, hogy ne fújjon, a villámostornak, hogy ne csattanjon, a csillagoknak, hogy ne szikrázzon, a folyónak, hogy visszafelé folyjon, a hajnalnak, hogy föl ne hasadjon, a pipacsnak, hogy pirosat ne nyisson. Szót fogad-e? Van-e őrült, aki ily parancsot kiadjon, s elhiggye, hogy az majd teljesedik? Hogy az adott szó szent, hogy az aláírt kontraktus kötelez? Nincs isten és nincs ember, aki adott szónak venne egy ígéretet, melyet őrültek kényszerítenek ki a megkötözött embertől, torkára tett késsel.(...)”

***

Kós Károly: Kiáltó szó c. írása (1921)

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) A régi Magyarország nincs többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ô maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! (...)Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága, és - ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.(...)

***

 RÓLUNK MONDTÁK

Henri Pozzi (francia diplomata):

 „A háborúban legyőzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, egyikre sem raktak annyi erkölcsi és anyagi terhet, mint Magyarországra. Magyarországot nem büntették. Magyarországot kivégezték”.

David Lloyd George (Nagy-Britannia egyik képviselője a párizsi békekonferencián, brit politikus, miniszterelnök):

„Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamis adatok alapján határoztunk.”

Henri de Gondrecourt (francia tábornok) egy titkos levelének részlete:

"A békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, ha azt hittük, ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. (…) Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem ipart. Valóban kissé túl messzire mentünk."