ÉLETSORSOK

RITOÓK ZSIGMOND

akadémikus

Ritoók Zsigmond Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-díjas magyar klasszika-filológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A római és ógörög irodalom, ezen belül a költészet és az esztétika jelentős tudósa. 2009-ben a Bolyai-díj kitüntetettje.

Egyik dédapja a nagyváradi ítélőtábla elnöke, másik dédapja pedig Tormay Ferenc mezőgazdász, akadémikus. Nagyapja Ritoók Zsigmond orvos, belgyógyász, a Rókus Kórház igazgatója volt. Távoli rokona (nagyapjának testvére) Ritoók Emma művészetfilozófus, író.

1929-ben Budapesten született.

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem görög–latin szakán kezdte 1948-ban, ahol 1952-ben szerzett bölcsészdiplomát (ekkor az egyetem neve már Eötvös Loránd Tudományegyetem volt). Emellett 1948-tól annak 1950-es megszűnéséig az Eötvös-kollégium tagja volt. 1965-ben magyar szakos diplomát szerzett a meglévők mellé.

Diplomájának megszerzése után az ELTE görög tanszékének tanársegédje lett, majd 1958 és 1970 között a budapesti Martos Flóra Gimnázium (ma: Óbudai Gimnázium) tanára volt. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia ókortudományi tanszéki kutatócsoportjának tudományos munkatársa, később főmunkatársa lett. 1986-ban az ELTE latin nyelv és irodalom tanszékének egyetemi tanárává nevezték ki. Egy évvel később tanszékvezető is lett, mely tisztséget 1993-ig töltötte be. 1999-ben a rendes professzori nyugdíjkorhatárt elérve ugyan nyugalomba vonult, ám ezzel párhuzamosan professor emeritus címet kapott, és változatlanul folytatja oktatói tevékenységét.

 1968-ban védte meg a nyelvtudományok kandidátusi, 1986-ban pedig akadémiai doktori értekezését. 1990-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban pedig rendes tagjává. Ezenkívül a római Academia Latinitati Fovendae, az Európai Akadémia, valamint az Osztrák Tudományos Akadémia tagjává választották. 1990-ben az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnökhelyettese lett, majd 1996 és 1999 között annak elnöke volt (ilyen minőségében az MTA elnökségében is részt vett). Ezenkívül az Ókortudományi Bizottság és a Doktori Tanács vallástudományi szakbizottságának tagja. 2007-ben a Vallástudományi Elnöki Bizottság elnöke lett. Ezenkívül 1980-ban a Magyar Ókortudományi Társaság főtitkára lett, majd 1985-ben annak ügyvezető társelnökévé, 1991-ben pedig elnökévé választották. Ezt a tisztségét 1997-ig töltötte be. 1993 és 2003 között az Acta Antiqua című tudományos szakfolyóirat főszerkesztője volt.

Kutatási területe a görög és római irodalom, az antikvitás esztétikája és az ókortudomány története (klasszika-filológia).

 A görög epikus énekmondókkal kapcsolatban azok működésének és társadalmi elhelyezkedésének első rendszeres összehasonlító vizsgálatait végezte el. Az epikus szöveghagyományban és retorikában a szóbeliségből az írásbeliségbe történő áttérés jeleit és alapját vizsgálta.

 Ezenkívül kiadta Arany János kéziratban és töredékesen megmaradt Szophoklész-fordításait. Ezzel kapcsolatban kimutatta, hogy az addigi felfogással ellentétben azokat nem német nyelvből, hanem ógörögből fordította. Jelentős tankönyvírói munkássága is, több ókori témájú egyetemi és középiskolai tankönyv szerzője vagy társszerzője.

Számos elismerés, díj „találta meg” kitartó munkássága nyomán, legutóbb a Magyar Corvin-lánc méltó tulajdonosa lett.

Ezúton is kívánunk a Professzor Úrnak  további termékeny, egészséges, munkában örömet lelő, hitvalló életet!

*** 

 Már kamaszként tudta, hogy latin szakos tanár lesz – az antik nyelv iránt Cicero egyik munkájának hatására kezdett el érdeklődni. A református családból származó Ritoók Zsigmond a kultúra szeretetét és a kötelességteljesítés fontosságának parancsát életre szóló útravalóként hozta magával.

 Ígéretesen induló kutatói pályafutását azonban a politika ideiglenesen más vágányra terelte. Tanított gimnáziumban és egyetemen, írt tankönyvet és számtalan tudományos munkát, presbiterként pedig a Kálvin téri gyülekezetet szolgálta. Szerinte egy műnek nemcsak hogy létezhet több olvasata, de ezeknek akár mindegyike jó lehet.

Milyen „szellemi dőzsölés” folyt az Eötvös Collegiumban 1948 és 1950 között? Milyen nehézségekkel kellett egy tankönyvírónak a múlt század hatvanas éveiben megbirkóznia? Mit jelent valójában az „arany középút” kifejezésünk? Minderről szó esik az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részében. Ebből idézünk néhány gondolatot:

„Ha már a külső szabadságot nem tudom megőrizni,

legalább a belsőt őrizzem meg”

Ritoók Zsigmond gondolatai

 „Elsőéves hallgatóként például találkoztam Brusznyai Árpáddal, akit 56 után kivégeztek. Ő akkor már végzett, tanszéki könyvtáros volt. Kérdezte, hogy milyen szakos vagyok. Mondtam, hogy latin–görög–angol szakos vagyok. Mire ő: Három holt nyelv, nem lesz az sok? Ő már 48-ban látta, hogy az angol itt hamarosan holt nyelv lesz, és valóban, néhány hónap múlva a középiskolákban megszüntették a nyugati nyelvek oktatását.”

 „A probléma egy része ebből adódott. De volt más is. Mert kik tanítottak a hetvenes években a középiskolában? Azok, akik az ötvenes években jártak egyetemre. És ők azt szokták meg, hogy van egy kérdés, amire egy jó feleletet lehet adni. Itt meg minden kérdést többféleképpen lehetett jól értelmezni. És a tanárok zavarba jöttek, amikor kérdéseket kaptak, és nem voltak meg a feleletek. Kicsit ugyanaz volt a helyzet, mint a történelemtankönyvnél, de míg ott csak egy esetben, itt az egész anyagon végig. Amit mi ott lassan hajtottunk végre, azt itt egyszerre megcsinálták. A tanárok fel voltak háborodva, hogy a Biblia miért kerül bele, amikor ők arról nem tanultak semmit. Vagy miért kell az ókori Kelet irodalmáról beszélni, és tessék nekik megmondani, hogy mi a kérdésekre a jó felelet. Itt megint volt egy fájdalmas emlékem. Egyszer felhívtak telefonon diákok, hogy mégis hogy képzelem ezt a tankönyvet. És közben hallottam, hogy a tanár súgja nekik, hogy mit kérdezzenek.”

„Minden kornak megvolt a maga értelmezése. A 19. században úgy olvasták Homéroszt, hogy az a derűt és a nyugalmat, a jót és a tisztát tükrözi. Arany János már nem így olvasta. Ő meglátta az Iliászban a végzetszerűséget. És a 20. század jutott el oda, hogy dehogyis derűs az Iliász. Itt tragédiák vannak, itt elpusztul Hektór, Akhilleusz is meg fog halni: teljesen más módon kell értelmezni tehát a művet. Ezért izgalmas az, hogy egy műnek több jó értelmezése lehet, mert minden kor a maga számára kell, hogy értelmezze.”

„Ez a gondolat Arisztotelésztől származik, aki az erényt a szélsőségek közti középként határozza meg. Ezt el lehet fogadni, vagy nem, ez egy másik kérdés. A közép az sem nem jobbra, sem nem balra. Később ezt a gondolatot Horatius veszi elő. Arról beszél, hogy mindig viselkedjünk másképpen, mint ahogy várná az ember. Ha nagyon jól megy a dolga, akkor ne bízza el magát: gondoljon arra, hogy ez esetleg nem fog örökké tartani. Ha pedig rosszul megy a sora, akkor viselkedjen bátran, és ne jajgasson, hanem viselje el. Ne szomorkodjék, hiszen nem lesz ez mindig így. Vagyis a közép sem egy statikus valami, hanem a körülmények szerint változó. Én abban az előadásomban arra utaltam, hogy egy diktatúrához hasonló rendszerben, mint amilyen Augustusé volt, tudni kell jól alkalmazkodni a körülményekhez. Nem hozzájuk simulni, hanem mintegy ellensúlyt tartani. Amikor túl jól megy – ezzel fejezi be a horatiusi költemény is –, vagyis kedvező szelek fújják a vitorládat, akkor vond össze azokat a vitorlákat. Ha pedig nem, akkor próbálj bátran hajózni. Az ember mindig tudjon önmaga maradni.”