„Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”

JAVÍTHATUNK A SORSUNKON

Beszélgetés Kásler Miklós professzorral

/2013/

 Nemrég rögzítették az M1 Nemzeti Nagyvizit című sorozatának ötvenedik adását, ahol Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet igazgató főorvosa beszélget vendégeivel – írókkal, tudósokkal, filozófusokkal a történelem és a világ rejtelmeiről. Vajon hogy került egy univerzális műveltségű onkológus professzor a televízióba, és mit szeretne ezzel elérni?

Kásler Miklós válasza egyszerű: segítséget és útmutatást adni.

  – Nemzetközi rangú onkológus professzor létére műsort vezet a közszolgálati tévében, legalább olyan felkészülten, mint profi történész, filozófus vendégei. Szakmai önéletrajzában olvasható, hogy nem csak a biológiával kapcsolatos tanulmányi versenyeket nyerte meg diákkorában, hanem még egy országos helytörténeti versenyen is a legjobbak közé jutott. Született tulajdonsága a kíváncsiság?

– Amióta az eszemet tudom, nagyon sok minden érdekelt, illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy kevés olyasmi volt, ami nem érdekelt. Nincs ebben semmi különös, csak hatvan éve olvasok, és néhány dolog megmaradt. Ráadásul orvos vagyok, tehát olyan összefüggésekre is felfigyelek, amiket egy történész esetleg nem vesz észre, mert ő profi. De nagyon érdekel szűkebb szakterületem, az orvostudomány fejlődésének története is. Nagyon érdekes. Elmesélek egy példát: Az első hasüregi műtétet például 1780 körül végezték, valamelyik amerikai farmon. Egy nőnek nőni kezdett a hasa, azt hitték, hogy terhes, de csak nem született meg a baba. A férje felült a lóra, két hetet poroszkált, míg talált egy kóbor orvost. Visszalovagolt vele a tanyára, pont karácsonyra értek oda. Az orvos diagnosztizálta, hogy ez egy hasi daganat, meg kellene operálni, de addig a hasüregben végzett beavatkozások szinte mindig a beteg halálát okozták. Amikor közölte, hogy meg kell operálni a hölgyet, a helybéliek csaknem meglincselték. Felháborította őket, hogy a doktor élve akar embert boncolni. Ráadásul narkózis sem volt akkoriban. Az orvos makacs ember volt, így amíg a helybéliek a karácsonyi szentmisén ültek, elvégezte a műtétet. Talált egy petefészekcisztát – két csecsemőfej nagyságú volt. Gyorsan lekötötte a nyelét, és eltávolította. Mire véget ért a mise, befejeződött a műtét; az emberek látták, hogy él az asszony, és az orvost nem lincselték meg.

– Erről az esetről nyilván léteznek írásos feljegyzések. Az emberiség történetének nagyobbik részéről viszont nem maradtak fenn dokumentumok.

– Abban, ami le van írva, egy kicsit mindig kételkedünk, bár ahogy visszafelé haladunk az időben, egyre korrektebbek a leírások. A régészeti leletek is segítenek elképzelni, hogyan történhettek a dolgok, illetve hogyan biztosan nem. Érdekes logikai játék ez. Mindig abból kell kiindulnunk, hogy az ember szellemi képességei nem változtak: a világszemlélet igen, de a gondolkodás nem. Arisztotelész, Platón, Cicero vagy Szókratész mindent tudott az ember és a természet viszonyáról, a spirituális dolgokról, miszerint az emberi gondolkodás lefelé menő spirál. A fejlődés elsősorban technikai jellegű, civilizációs, és nem az emberi lét transzcendentális vonatkozásait vizsgálja.

Elég lenne a tízparancsolat is.

– Mára egyes amerikai iskolákban már nem kell betűvetéssel bajlódniuk a gyerekeknek, úgyis mindenki gombokat nyomogat, az információ pedig ott van a világhálón. Újabb ugrást hajtunk végre?

– Nem tudom, hogy ezek az ugrások előbbre viszik-e az embert. Mi célból vagyunk a világon? – tette fel a kérdést Madách. Tényleg, miért is? Az ösztönös cselekvések – a zabálás, a szaporodás az állatvilág jellemzői. Lassan ott tart az emberiség, hogy ha ez a két elemi igény teljesül, akkor elégedett. Csakhogy én nem hiszem, hogy ez lenne az emberiség célja, hiszen akkor nem kaptunk volna örökségképpen transzcendentális iránti érzékeket: a tudatot, a gondolkodást és a hitet. Ezzel a három dologgal nem rendelkezik a többi élőlény. Lehet, hogy egyszer az ismeretek minden apró részlete fenn lesz az interneten, csakhogy elveszünk a részletekben. Nem találjuk az összefüggéseket. Folyamatosan relativizálódnak a fogalmaink. Jogász édesapám gyakran emlegette: ha betartjuk a tízparancsolatot, nem lehet semmi baj. Se a törvényekkel, se a többi emberrel. Ha csak ezt vesszük elő a zsidó–keresztény tanításokból, már van is egy biztos tájékozódási pontunk. Az a parancs, hogy ne lopj, egyszerűen azt jelenti, hogy ne lopj. Semmi relativizmus, hogy lophatsz, de csak kicsit, vagy óvatosan. Lopni rossz és kész! Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a hit egyértelmű iránymutatás, amit követve sokkal szebb élete lehetne mindenkinek.

– Több ezer éve léteznek ezek a szabályok, amelyekhez látványosan nem tartja magát az emberiség.

– Ez nem mindegyik világvallásra igaz. Kína és India fejlődésének egyik magyarázata az, hogy ma is igen szilárd erkölcsi alapokon építkeznek. Inkább Európára és Észak-Amerikára jellemző, hogy relativizálják az alapvető emberi magatartásformákat szabályozó törvényeket. Nem tetszik a paráználkodás tilalma? Kiemelem a tiltó listáról. A házasságtörő folyamatosan hazudik, amíg ki nem derül, hogy félrelépett. Máris megszegett egy újabb parancsolatot. Minden világvallás arról szól, hogy az emberi princípiumnak uralkodnia kell az állatvilágból öröklött ösztönök felett. Szondi Lipót szerint a szexuális ösztön vonatkozásában ez egyenesen azt jelenti, hogy vagy egy emberre koncentrálunk a felnőtt életünk során, vagy lemondunk róla egy nemesebb cél érdekében, mint például néhány tudós vagy a szerzetesek és az apácák.

– A méltó emberi létezés szükségszerű feltétele a lemondás?

– Szükségszerűen. Mihelyt valaki úgy gondolja, hogy saját maga szabhatja meg a cselekedetei határait, rögtön taszigálni kezdi. Szabadossá válik az élet, sok millió diktátor, autokrata lesz, akik mind mások kárára próbálják érvényesíteni saját érdekeiket. Az emberi cselekvési lehetőségeknek rendkívül szigorú határai vannak, amiket nem az egyén, hanem a társadalom jelöl ki. Ilyen határok a törvény és a morál. A morál arra vonatkozik, amit a törvény nem képes szabályozni. Itt kerül a képbe a vallás.

Az életen, az életstíluson igenis lehet változtatni

– Ilyesféle gondolatok sarkallnak egy onkológus professzort arra, hogy televíziós műsort vezessen?

– Hivatásomból fakadóan egész életemben mindig másokon segítettem, méghozzá a legrászorultabb embereken. A sok emberi nyomorúság megtapasztalása érzékennyé tett arra a kérdésre: hogyan is kellene élnünk, amíg megtehetjük, hogy magunk döntsünk a sorsunk felől. Eljött hozzánk egy pszichiáter, aki előadást akart tartani a nővéreknek a következő címmel: A bennünk lakó istennő. Kértem, foglalja össze, mire is gondol. El is mondta, hogy van, aki Vénusznak születik, van, aki Minervának, Junónak és így tovább. A sorsunk születésünkkor megíratott, ezen változtatni nem lehet. Ez tulajdonképpen a Jung-féle archetípuselmélet, amit én nem fogadok el. Az emberek igazi reménysége az, hogy javíthatnak a sorsunkon. A mi dolgozóink rengeteget dolgoznak, rossz anyagi feltételek mellett, végsőkig kizsigerelve, ezen felül érzelmileg is rendkívül megviseli őket az a betegcsoport, amelyet kezelnek. Nekik igenis arra van szükségük, hogy bízhassanak abban, hogy az életen, az életstíluson igenis lehet változtatni. Nem kell feltétlenül az emberhez méltatlan kikapcsolódási formákban keresni az örömöt, az emberi élet értelmét. Van emberi módja a szórakozásnak, csak a többség nem tudja, hogy kell azt tenni. Hagytam, hogy a pszichiáter istennőkről és a kényszersorsról beszéljen. Rögtön utána viszont én meséltem Szondi Lipót megközelítése alapján a választott sors lehetőségéről. A kollégák nagyon szerették, olyannyira, hogy azóta rendszeressé váltak ezek a beszélgetések. Két esztendő óta időről időre pszichológusok, pszichiáterek, lelkipásztorok, tehát hozzáértő emberek beszélgetnek a nővérekkel, fiatal orvosokkal az értékekről, a párkapcsolatokról, mindenről, ami az életünk része. A sorozat igen sikeres lett az intézeten belül, ezért úgy gondoltunk, hogy nagyobb nyilvánosság előtt is érdemes megpróbálni. Ebből az ötletből született a Nemzeti nagyvizit.

– Nemrég forgatták le a műsor ötvenedik adását, a nézettségi adatok alapján a nézők szeretik, várják a folytatást. Amikor elkezdték, felvázolta honnan hová szeretne eljutni?

– Igen, írtam egy vázlatot, amit Földesi Margittal beszéltem meg legelőször. Először is azt kellene tisztázni, kik is vagyunk, hogy keveredtünk ide, hol erednek a gyökereink, mitől színes a kultúránk. Sokféle ember, sokféle elképzelés él együtt, de végül is egy nemzet vagyunk mindannyian, akik elfogadjuk az ehhez szükséges minimumot. A műsorban tehát végigmegyünk a nemzet genetikáján a régészet, az archeológia, a történelem és a politikai tudományok segítségével. A legelső adásban Jókai Annával és Bagdi Emőke professzor asszonnyal beszélgettünk az identitásról. Mindannyiunk első identitása az, hogy emberek vagyunk. Utána jön az, hogy férfi-, nő vagyok. Eztán következik a család, majd hogy melyik nemzethez tartozunk, és így tovább. Bármelyik hiányzik, ott a deficit. Ha hazamegyek és belerúgok a kutyába, a gyerekbe, az asszonyba, akkor az az identitás hiányzik, hogy ember vagyok. Ezt nagyon pontosan megfogalmazta Tamási Áron, amikor leírta: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”. Az identitások egymásra rakódnak és nem zárják ki egymást. Attól, hogy én magyar vagyok, tisztelhetem a svábot, a zsidót, az arabot. Ha mindezt megértenék, rengeteg görcs oldódna fel. Az elmúlt évszázadban legalább hét rezsimváltás történt. Nem tudok szabadulni attól a meggyőződésemtől, hogy a jóérzés, a belátás képessége is emberi adomány. Nem tartom reménytelennek azt sem, hogy az emberek elkezdjenek gondolkodni, de ehhez tudniuk kell, mi a jó. Nem lehet relativizálni.

– Hogy tervezi a műsor folytatását?

– A történelem után jönnének az általános kérdések, mint az ember materiális, testi, fiziológiai lehetőségei, a betegségek, beleértve a daganati, keringési, mozgásszervi problémákat is. Utána a spirituális, lelki állapotok következnek, a rendellenességekkel együtt, mint az öngyilkosság kérdésköre, ide sorolom az abortusz kérdést is. Szót váltunk majd a hitéletről és az erkölcsi kérdésekről is. Beszélnünk kéne Rákóczi Ferencről, Széchenyi Istvánról, Arany Jánosról, hogy példát is mutassunk. Azt a kérdést is végig lehetne egyszer beszélni, mennyire fontos egy művész megítélésénél, hogy emberhez méltót alkotott-e.

– Daganatos betegségekkel foglalkozó orvosként ezt a műsort is egyfajta gyógyító munkának tekinti?

– Ami a tartalmát illeti, valóban a gyógyító munka egyik fajtájának tartom. Látom, hogy szinte cserepekre törött szét a magyar, sőt, az egész euroatlanti világ. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy ez részben az ismerethiánynak, részben a dezinformáltságnak köszönhető. Az emberek jelentős része nem ismeri az igazságot. Ebben kéne valahogy rendet tenni, akkor sok minden helyre rázódna. Ezt mindennap megélem a betegekkel való kapcsolatomban is. Még a rák tényét, az esetleges halált is el tudják fogadni az emberek, ha olyan lelki állapotban vannak, vagy olyan az életszemléletük.

– Egy ilyen tévéműsor – orvosi hasonlattal élve – lehet igazán hatékony, vagy placebo?

– Rengeteg visszajelzést kapok én is és a baráti köröm is. Mentem haza taxival, megszólított a sofőr és kérdezett néhány dolgot. Úgy látom, hogy az embereket foglalkoztatják ezek a kérdések. Ilyen értelemben talán nem haszontalan. Vannak olyan gimnáziumok, ahol beszélnek a műsorról, akár történelemórák, akár más tantárgyak keretében. Nem gondolom, hogy fölösleges lenne. Ha mégsem lenne kézzelfogható, látványos eredménye, akkor is azt érezhetem, hogy megtettem, amit megtehettem. Az orvosi pályámat is ez az attitűd jellemzi. Lehetetlennek látszó műtéteket kezdtem el annak idején. Meg kell próbálni még azt is, ami lehetetlennek látszik. A népbutítás egyik formája, hogy nem lehet föltenni azt a kérdést: mi lett volna, ha? Hogyne lehetne. Mi lett volna, ha nem operálom meg a rákos beteget? Egészen biztosan meghal. Ha megoperálom, akkor jó eséllyel meggyógyulhat.

– Mit gondol az ország állapotáról? Mit kell tenni, hogy gyógyuljon a „beteg”?

– Mindennek az alapja a munka. Semmiből csak semmi lesz. A másik fundamentum az emberhez méltó élet, amiben a hitnek is jelentős szerepe van. A hit abban, hogy emberi értékek szerint cselekszem. A méltóság: ha az emberek úgy viselkednének, ahogy méltó, mert méltónak érzik magukat, nem adnák alább egy bizonyos szintnél, sem szavaikban, sem a cselekedeteikben, akkor emberibb világ jönne létre. Tehát a munkában és az értékekben hiszek. Ez összecseng a bencés rend jelmondatával: ora et labora! – imádkozz és dolgozz! Azóta sincs ennél pontosabb program.

– Ezek után érdemes megkérdeznem, hogy mik a tervei?

–       Ora et labora! Illetve egy dolgot szeretnék még elérni, nevezetesen azt, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem. Tisztességben, emberhez méltóan. A halál ünnepélyes pillanat. Ez is a hit mellett szól, hiszen az ateista ember nem tudja elfogadni a halál tényét, vakon bízik a tudományban. A tudomány valóban sok mindenre képes, de nem mindenható. Az az Isten.

/Vig György /