A bennünk élő erkölcsi jó,

avagy

ELMÉLKEDÉS A LELKIISMERETRŐL

Pünkösd havában, amikor ama "Lélek” kiáramlására emlékezünk, érdekes felvetés lehet a  lélek mellett a lelkiismeret, a  lelkifurdalás, azaz a bennünk élő erkölcsi jó hangjának kicsit bővebb körüljárása.

Ha a Könyvek Könyvéből, a Bibliából indulunk ki, ezt olvashatjuk a Teremtés Könyvében: 

„Isten újra szólt: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog."

"Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.”

Ha a hipotézisünk alapja ez a több évezredes premissza, mint ahogy a sokistenben hívő hellén filozófus, Szókratész is azt vallotta: „az ember eredendően jónak születik, és egész élete folyamán azért küzd, hogy felismerje a jót”, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az ember, az emberiség kezdetben jó volt (hiszen Isten saját képmására teremtette, tehát nem rossznak, hanem éppen  erkölcsileg a legnemesebbnek. A filozófia alapjait megteremtő athéni mester is - aki hősiesen kiitta a méregpoharat, de  gondolatait nem tagadta meg -, kitartott vallott hite mellett, miszerint az ember eredendően jó).

De ma mégis azt látjuk, hogy az évezredek során elveszítette ezt a képességét, törekvését.

Vajon hol és mikor történt ez az értékvesztés? Egyáltalán megtörtént-e minden társadalomban egyformán, azaz valóban lesújtó-e a kép, vagy vagyunk-e több  milliónyian néhányan, akikben él a lelkiismeret, akik igyekeznek megfelelni a bennünk élő „istenképnek”, az erkölcsi jónak?

Először is  tisztázandó az erkölcs  mint alapérték!

Nos, az erkölcs nem más, mint azon normák, szabályok, parancsok, értékítéletek összessége, ami a magatartásunkat, cselekedeteinket gyakorlatilag szabályozza a „jó” keresése és megtalálása érdekében  a magunk és mások javára. (Fontos, hogy ebben az állításban minden kijelentés egyenrangú: tehát a jó keresése és megtalálása mellett a magunk és egymás javára egyaránt hangsúlyos!).

Az erkölcs tudománya Arisztotelesz óta az etika, amely az emberi értelem segítségével keresi és vizsgálja felül magát az emberi életformát, életvitelt. Miután ezt sokszor/néha megsértjük - akarva vagy akaratlanul -, akkor a törvénykezés szigora sújt le ránk. De hány meg hány esetben követünk el erkölcsi vétséget, amikor mi magunk is tudjuk, érezzük, nem úgy cselekedtünk, ahogy az embervoltunkhoz méltó lett volna.

Ilyenkor az erkölcsi vétségünk büntetése az emberi környezetünk, vagy ha ki sem tudódik a vétségünk, akkor a  lelkiismeretünk ül törvényt felettünk.

Azt is az ókori görögök óta tudjuk, hogy az ember test és lélek egysége. A kettő egymással szorosan összefügg, egymást táplálja. Az ateista (ma ezt inkább liberális gondolkodónak szokás nevezni) valószínű ezt nem így látja, de „lelke rajta”, hisz  még a 21. századi informatikai robbanó világunkban is egyértelmű a kicsit is értelmesen gondolkodó ember számára, hogy csupán a matéria nem képes összetartani a világmindenséget Gondoljuk csak meg, hűséges barátunk, a kutyánk szemében is ott van az a bizonyos belső sugárzás, ami nem néz vissza ránk a legfejlettebb chipből,  a legtökéletesebb robotból...

Visszatérve, alapkérdésünkhöz, a lelkiismeretünk mibenlétéhez le kell szögeznünk: a bennünk munkáló eredendően isteni jó hangja az.

Ám  egyre többen vannak a rohanó 21. századi világunkban, akik ezt az alapvető – mondhatnám őspremisszát – nem is ismerik. Vagy azért, mert a szülői neveltetésük nem adta meg nekik ezt a példát, vagy az iskolákban sem találkoztak ilyen etikai kérdésekkel.

Nem kell ahhoz hívő, templomjáró embernek lenni, hogy egy némi, önmagunkra és a környezetre való odafigyeléssel, ne jönne rá magától is a tudatosan gondolkodó ember ezekre a nagyon fontos együttélési követelményekre. De azt is tapasztalatból kell tudnunk, hogy  a lelkiismeret, a lelkiismeret-furdalás csak közösség által létezik,  tehát csak közösségben, de legalább egy másik emberrel élhetjük meg a lélektisztító katarzist. A lelkifurdalás megvallását, ezáltal annak feloldódását, a lelki megkönnyebbülést, ezáltal a testi bajaink enyhülését is. Önmagunkban nem lehetünk lelkiismeretesek/lelkiismeretlenek sem, mint ahogy, bátrak, okosak, mértékletesek és igazságosak sem; ezek a sarkalatos emberi erények, amelyek a tudatunk/erkölcsünk által az élővilág piramiscsúcsára helyez bennünket. Embervoltunkat lépten-nyomon a közösség, a másik emberhez való viszonyulásunk, annak a másiknak a „szolgálata" határozza meg.

A régi ember szerencsésebb helyzetben volt, mert az a közösség, amelyiknek a tagja volt (család, munkahely, vallási gyülekezet, lakóhely/, elvárta tőle az alapvető erkölcsöknek, szokásoknak való megfelelést. Ha vétett az íratlan szabályok ellen, a fejére olvasták, ő pedig enélkül is tisztában volt azzal, hogy nem cselekedett helyesen.

A mai ember legnagyobb hibája, hogy észre sem veszi, hogy vétett, sőt talán még büszke is rá. A lelkifurdalást pedig vagy nem is ismeri, vagy gyengeségnek - divatos szóval -, „lúzerségnek” tartja.

Nem tudja, nem akarja tudni (középiskolai tanulmányai során is kimaradt az ismereteiből), hogy Arany János is minden balladájában ezt a kőkemény morált sugallja: „bűnt elkövetni büntetés /bűnhődés nélkül nem lehet!” A bírói ítéletnél keményebb Ágnes asszony őrületig tartó lepedőmosása, és Edward király csakúgy, mint V. László beleőrülnek az uralkodóhoz méltatlan életükbe, tettükbe, Tuba Ferkó pedig a jellemhibájának felismerése után választja az egyetlen lehetséges önítéletét, az öngyilkosságot. Nincs ez másképp velünk, hétköznapi emberekkel sem még az oly divatos „y vagy z” generáció esetében sem, legfeljebb nem is tudnak róla az érintettek.

Nem tudnak, mert otthonról nem hozták a példát, a liberális iskola  ennél sokkal fontosabbnak tartott dolgokra: diákjog érvényesítése, vidám és élhető tanórák, genderelmélet kibontása, stb. pazarolja a drága idejét a modern kihívások jegyében. Így aztán az a paradox helyzet alakul ki egyre gyakrabban, mintha a látássérült/vak embertől kérnénk számon a színek varázslatosságát, várnánk el tőle, hogy színrendezetten öltözzön fel, rendezze be a lakását. Azonban mihelyt átesik egy csodaszámba menő hályogműtéten, lassan felismeri mindazt, amiről esetleg eddig csak hallott, de meg nem tapasztalhatta. Csodálatosan kitárul előtte a világ.

Így van ez a bennünk lévő erkölcsi jóval, a lelkiismeretünkkel is. Fel kell „nyitni a  szemünket” -, tudatosítani kell, hogy Isten képmásai vagyunk, így az eredendő jó hordozói, tehát ennek méltóságával kell(ene) élnünk!

De mivel szabad emberek vagyunk, dönthetünk a meglévő, csak ránk, emberekre jellemző tudatunkkal:

Vállaljuk-e az „öröktől való” emberi jóságot, a lelkiismeretes életet, a mások szolgálatát az erények jegyében, hibát elkövetve a megbánás lehetőségével, vagy az emberi léthez kevésbé méltó tudattalan; lélekben, gondolatban és testben kiszolgáltatott, mások által vezérelt, olykor könnyebb - mindenképp felelősségmentes - életet választjuk!

A döntés lehetősége ama Lélek igazi adománya. Becsüljük meg!

/ZE/