„A ’delphoi kocsihajtó’* közöttünk van”

Beszélgetés Ritoók Zsigmonddal

a győzők humanizmusáról,

a hamis tekintélyről és a vitakultúráról

Mekkora a súlya az antik műveltségnek és erkölcsnek hétköznapjainkban, lehet-e a történelem az élet tanítómestere? – erről kérdeztük kitüntetése alkalmából Ritoók Zsigmond klasszika-filológust, az ELTE latin tanszékének nyugalmazott tanárát, aki az idén kapott Széchenyi-díjat.

A Zemplén megyei Ritoók család Erdélybe és Biharba települt ágából származik Ritoók Zsigmond, akinek dédapja ügyvéd és a nagyváradi ítélőtábla elnöke volt. Róla utcát neveztek el Nagyváradon. A nagyapa, Ritoók Zsigmond orvos a Rókus-kórház és a fővárosi kórházak központi igazgatója. A harmadik Ritoók Zsigmond, az édesapa pedig csaknem 25 esztendeig dolgozott a Láng Gépgyárban gépészmérnökként.

Az egyenes ági felmenők között nem találunk bölcsészt, kivéve a dédnagynénit. Ő viszont híres személyiség.

–       Igen, nagyapám testvére, Ritoók Emma írónő a pesti egyetemen klasszika-filológiát, Lipcsében pedig filozófiát és pszichológiát tanult. A tőle kapott művek indítottak el a pályán. Érdeklődésemben amolyan kamaszos gesztus is volt, „arisztokratizmus”, hiszen az ókorral, a latin nyelvvel nem sokan foglalkoztak.

–       Úgy tartják, hazánk a háborút követő időszakban európai ország volt. Hogy érezték magukat abban az időben a középiskolások?

–       E nagyon izgalmas időszakban valóban tapasztalhatók voltak a demokrácia ismérvei, szabadon vitatkozhattunk. A budapesti református gimnáziumban ez a vitaszellem uralkodott. Kitűnő történelemtanárunk, Ravasz János – a püspök unokaöccse – provokálta a disputákat. Osztályunkban szinte minden párt ifjúsági szervezete képviseltette magát, az álláspontok között jelentős különbségek voltak, ami nem akadályozta meg azt, hogy osztálytársakként szeressük egymást. A kölcsönös megbecsülés érzése összekötött bennünket, és ebben a szellemiségben a keresztyénség is benne volt. Úgy nőttem föl, hogy lehet szenvedélyesen vitatkozni anélkül, hogy a másikat ellenségemnek tartanám. Az első egyetemi évben, 1948–49-ben nem változott a helyzet, de az utóbbi már a haldoklás éve, mert az Eötvös-kollégium 1950-ben megszűnt.

–       Meddig tolerálta a vitát az egyetemi közélet, a politika?

–       Ez egyénileg változott. Én nem kérkedtem, de nem is tartottam titokban, hogy református keresztyén vagyok. Bíráltak, de tudomásul vették, hiszen elvben vallásszabadságot deklarált a kommunista rendszer is. Ha valaki nem követett el súlyos hibát, vagy nem akarták mindenáron eltávolítani, akkor meg lehetett úszni. Abban a helyzetben voltam, hogy nem adódtak a pályámat kettétörő gondjaim. Ez nem az én érdemem, inkább egyfajta kegyelem.

–       Végül 1958-ban távoznia kellett a tanszékről.

–       Igen, formálisan gazdasági okokból. Az egyetemen leépítés volt, engem is kitettek, de nem titkolták, hogy nem véletlen, kit bocsátanak el.

–       A folytatás hasonlít Németh László pályájához.

–       Csakugyan, ő is tanított, és akárcsak ő, én is nagyon élveztem az oktatást. Tizenkét évig tanítottam középiskolában, az akkor Martos Flóráról elnevezett óbudai gimnáziumban. Életem nagyon szép időszakát töltöttem ott. Kollégámmal, Gyapay Gáborral tankönyvet is írtunk.

–        Az ókor és a klasszika-filológia lélektani szempontból eltávolodás a jelentől. Vissza az „aranykorba”, a „boldog békeidőkbe”!

–        Az ókor sem aranykor, sem boldog békeidő nem volt. Nagyon heves politikai harcok és katonai küzdelmek jellemezték. Eközben születtek a világirodalom remekei. Engem főként ezek érdekelnek, e műveknek számunkra is van mondanivalójuk. A nagy alkotók alapvető gondolatokig jutottak el, amelyek minden kornak a kérdései, ha másképpen vetődnek is fel.

–       Ettől klasszikusak, örök érvényűek.

–       Ezektől a szavaktól kicsit félek, mert elidegenítik, muzeális magasságba emelik az antik auktorokat. Holott ők is emberek, akikhez nekünk közvetlen közünk van. Azzal tudnám ezt szemléltetni, hogy a delphoi kocsihajtó híres bronzszobrát mindig alulnézetből fényképezik, így az az érzésünk, hogy fölénk magasodik, akár egy sportcsillag, akinek a szellemhez nem sok köze van, csupán egy verseny győztese. A delphoi múzeumban közelről nézve ezt a szobrot rádöbbentem, hogy egészen más: ott áll a földön, szembenézhetünk vele. Ennek a versenyzőnek a szeméből az sugárzik, hogy győzött, de rettenetesen kifáradt a küzdelemben. Győzött, de ott áll közöttünk. Éppen olyan ember, mint mi. E közvetlen megszólítottság ráébreszt bennünket, hogy ezek az emberek nem piedesztálon álló, csodálatos hősök, hanem emberek, akik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy felismerjük a fontos kérdéseket.

–        Van megfelelő médium, amely közvetíti ezeket az ember közeli értékeket az ifjúság számára?

–        Ha nincs, akkor ez jórészt a mi hibánk. Azoké, akik rendelkeznek az ókor kincseivel. Részben a tudósoké, részben a színházi embereké. Egy-egy görög dráma előadása lehet iskolás teljesítmény, de a nézőket teljesen ki is fordíthatja önmagukból. Ilyen frenetikus hatású volt Peter Stein Oreszteia-rendezése. Kakojannisz Élektra-filmje napokig nem hagyott nyugodni. Azt kell megmutatni, hogy mit jelentenek ezek a drámák. Az Iliász nem csupán csataleírások végtelen sorozata, hanem fontos, máig szóló üzenettel bír. Hiszen nem Trója pusztulásával fejeződik be, hanem azzal, hogy a halálos ellenségek, Priamosz trójai király és a legnagyobb görög hős, Akhilleusz megengesztelődik. Pedig Priamosz fia megölte Akhilleusz legjobb barátját, és Akhilleusz bosszúból megölte Priamosz fiát. Priamosz a fiára gondol, akit sosem lát többé élve, s Akhilleusz, a fiú az apjára gondol, aki sosem látja őt többé, mert az a végzete, hogy Trója alatt haljon meg. Nem a bosszú a megoldás, hanem a kiengesztelődés. Ezt a szó nemes értelmében vett lovagiasságnak, vagy hogy modernebbül fejezzem ki magam, sportszerűségnek nevezzük. De idézhetek más példát is. Az Antigoné sem csak arról szól, hogy el kell-e temetni a halott testvért, hanem arról is, hogy vannak-e olyan erkölcsi értékeink, amelyekből akkor sem engedünk, ha egyedül maradunk. Visszatérve a médiumokra: a televíziók, a rádiók is felelősök azért, hogy ezek a kincsek eljutnak-e a befogadókhoz, vagy sem. De felelős a hallgatóság is: ha nincs igény a megismerésre, hiába kiabálunk az üres szobában.

–       Az ifjúság számára nagy a választék, de vajon megfelelő-e az értékkínálat? Hogy mi az igazi érték, s mi a talmi, azt nem nagyon mondja meg sem a család, sem az iskola.

–        Nagyon jelentős az iskola szerepe. Shakespeare nem kevésbé fontos, mint Szophoklész, mint a görög, az angol, a francia vagy a német irodalom. A bőség zavara fenyeget, ezért kevesebbet és alaposabban kellene tanítani, ám mindig megadva a lehetőséget, hogy más ablakon is kinézzenek a diákok. A tanár sokféle tájra nyitogasson ablakokat. Mindegyiket tárja ki, és a diák ott ragad majd egyiknél-másiknál. A gyerekek érdeklődése ma valóban nehezebben köthető le ilyen tőlük távoli témával. De vajon a tanárokban megvan-e a szenvedélyes érdeklődés a saját tárgyuk iránt? Az is kérdés, hogy az iskola tudja-e pótolni az otthon hiányát, azt, hogy lakás van, de otthon nincs. A mai gyerekek sokszor kiegyensúlyozatlanok, mert nincs mérték, amelyhez igazodjanak. Tulajdonképpen igénylik a tekintélyt, mert szeretik, ha rend van körülöttük a világban, mégis minden ellen lázadnak, mert hamis tekintélyeket látnak maguk körül. Az iskola feladata volna, hogy valódi tekintélyeket mutasson fel, nem utolsósorban a tanáraiban, olyan személyiségekben, akiknek elismertsége a tudásra és szeretetre épül. Az iskolának szilárd világnézet kialakításához kell segítenie a gyerekeket. Ez számomra a keresztyénség. Meggyőződést persze nem lehet kicsikarni a diákokból, csak példaadással, ezért fontos az igazi tekintély. A lehetőség felkínálásával és a folyományok végiggondolásával lehet nevelni: ha így választasz, ebből ez következik, ha úgy, abból az, ezért én ezt javasolom. A tanárnak legyen szilárd meggyőződése, ez sugározzék a magatartásából, de sose legyen rideg, dogmatikus.– A rendszerváltást követően a pedagógiában, a közoktatásban is átestek a ló másik oldalára. Tankönyvek széles kínálata jelent meg, a pedagógiai irányzatok sokfélesége burjánzik: nemcsak a szülők, de a pedagógusok is elbizonytalanodtak. A tekintély pedig sok helyen az első számú közellenségnek számít, teret nyert a pedagógiai liberalizmus.– Tekintélyt nem lehet „csinálni”, annak lennie kell. Ha csinálják, az már hamis tekintély, a gyerek azonnal megérzi, és nem fogadja el. Egyetértek azzal, hogy talán túl nagy a szabadság. A liberális kifejezéstől félek, mert bizonyos körökben ma már szitokszónak számít. Holott számomra Eötvös József, Deák Ferenc, Csengery Antal magatartása jelenti azt: én ezt a felfogást képviselem, de nem mondom mindjárt, hogy a más véleménye butaság vagy gonoszság. Persze nem lehet mindenben szabadságot adni a gyermeknek, hiszen még nem tud helyesen dönteni. Nem könnyű megszabni a határt, hogy mikor kell egyszerűen tiltani, mikor megmagyarázni, kiváltképp ha az utóbbi fárasztóbb is, mint a parancs.

–       A tanári pályán sajnos már régóta nem a legjobbak érvényesülnek.

–        Ennek oka részben az anyagi, részben az erkölcsi megbecsülés hiánya. A pedagógiához mindenki ért, a szülő úgy érzi, fel van jogosítva arra, hogy állandóan bírálja vagy éppen destruálja a tanárt a gyermeke előtt. Ennek következtében a gyerek is így viszonyul a tanárhoz. Ebben a helyzetben nagyon nehéz a tanárnak valamit is elérnie. Amikor én diák voltam, akkor még bizalmi légkör volt, a szülő hitt a tanár ítélőképességében, többnyire joggal.

–        A sajtóban sokat emlegetik a tanulók jogait.

–        Kissé félek annak az egyoldalú hangsúlyozásától, hogy a gyermek ismerje az őt megillető jogokat, mert kötelességek is vannak. Minden tantestületben találhatók jó és kevésbé jó tanárok, de mindenkinek komolyan kell vennie, hogy tanítani kell, hogy a gyerekeket szeretni kell, és az alapvető értékekben a tanári testületnek egyet kell értenie. Ha ez adott, a diákok is megérzik, és nem ellenségesek. Természeten vannak rossz tanárok, akikkel szemben csakugyan meg kell védeni a gyerekeket.

–        A marxista történelemszemlélet elsősorban a teoretikus magyarázatokat részesítette előnyben, elhanyagolva az eseménytörténetet. A történelemtankönyv-írótól kérdezem: napjainkban hogyan kelthető fel a gyerekek érdeklődése a história iránt, és a történelem lehet-e az élet tanítómestere?

–       Ez a tanáron múlik. A fő kérdés: sikerül-e elérni azt, hogy a személyeket, az eseményeket a maguk összefüggésében lássák a diákok, úgy, ahogy a történelmi személyek érzékelhették őket. Említett szerzőtársam, Gyapay Gábor kiosztotta a gyerekek között a reformkori országgyűlési disputák szerepeit. Pontosan visszaadták azt az érvelési módot, amelyet a történelemből ismerünk, pedig részleteket nem tudhattak. Ám nagyon jól belehelyezkedtek egyik-másik történelmi személyiség helyzetébe. Hogy ki kit hol és mikor győzött le, elfelejtik, a hétköznapi gyakorlatban erre nincs is szükségük, de arra igen, hogy tudjanak történetileg, politikailag gondolkodni. Hogy ne fogadjanak el mindent, ami le van írva. E kritikus szemléletre kellene nevelnie a történelemoktatásnak a gyerekeket. Fontos ugyanakkor, hogy felismerjük a történelmi kényszer eseteit, illetve a nagy személyiség hatását a történelemben, aki ráébred, hogy mi a teendő az adott helyzetben, más irányt adva az események menetének, szemben egy tehetségtelennel, aki ezt nem ismeri föl. Németh László írja, hogy van olyan hagyomány, amely útbaigazít, s van, amely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel azzal, hogy itt eddig nagyon jól lehetett ebédelni. A történelem a múlt politikája, a politika pedig a jelen történelme. Ezeket egymásból kell megérteni. A történelemtanításnak az az értelme, hogy megtanítson a mai kérdésekben történetileg gondolkozni, és segítsen felismerni, mit tegyünk a jelenben.

/Zétényi Zoltán/

*Adalék A DELPHOI KOCSIHAJTÓ szobor megértéséhez

Akinek megadatott a szerencse, hogy eljuthatott Delphoi városába, ahol mindent körülleng az egykori jóshely máig érzékelhető misztikus atmoszférája, bizonyára betért a múzeumba is, és jól emlékszik az egyszerű, merev tartású fiúalakra, mely jobb kezében gyeplőt tartva, semmibe meredő tekintettel pózol a múzeum egyik különtermében. Miért e királyi hely? Mi lehet ennyi néznivaló ezen a félkarú, kifejezéstelen tekintetű, életnagyságú bronzalakon?

Nézzük meg közelebbről!

 A szobor története mintegy két és félezer évvel ezelőtt, Kr.e 470 körül kezdődött. Valamikor a 470-es években egy syracusai tyrannos, Polyzalus (egyes feltételezések szerint ő nem a tyrannos, hanem a tyrannos öccse volt) kocsija nyerte meg a kocsihajtó versenyt a pythiai játékokon.

 A püthiai játékok a pánhellén játékok egyike volt az ókori Görögországban. Négyévenként rendezték meg Delphoiban, Apolló tiszteletére, az olimpiai játékok után - illetve előtt - két évvel, a nemeai és iszthmiai játékok között. Valamikor a Kr.e. 6. sz-ban rendezték az elsőt. Az olimpiai játékoktól eltérően zene és költészet is szerepelt a versenyszámok között. A játékok atlétikai része ugyanúgy zajlott, mint az olimpiai játékokon, azzal az eltéréssel, hogy az olimpiai játékokon nem volt négylovas kocsihajtó verseny.

 A győztes győzelme emlékére és az isten iránti tiszteletből szoborkompozíciót készíttetett, s Apollónak ajánlotta. Erről árulkodik a szobor talapzatán olvasható fennmaradt felirat:

[P]OLUZALOS MA nETHEK[EN] ...]ON AES EUONUM APOLL[ON] azaz: "Polyzalos ajánlott fel engem ... légy a pártfogója, tisztelt Apollo"

 Mint az a képen látható, a kocsihajtó eredetileg egy nagyobb kompozíció része volt: a kocsi, a négy ló és az inas szobra azonban nem maradt fenn, csupán kisebb töredékek utalnak egykori létezésükre. A szoborcsoport évszázadokig a jóshely dísze volt. A Kr.u. 4. századra azonban Apolló jósdája felett "eljárt az idő", bezárták. Ekkor került a szobor a föld alá: vagy gondos kezek ásták a föld alá, hogy megvédjék a műkincsrablóktól, vagy éppen maguk a rablók rejtették ideiglenesen a föld alá, mielőtt elszállították volna. Ekkor törhetett le a szobor bal karja, mely talán a kocsi szélére támaszkodott.

 A föld mélye hosszú évszázadokig azonban nem őrizhette meg épségben Polyzalos ajándékát: egy földrengés következtében a kompozíció nagy része eltűnt, megsemmisült. 1896-ban a francia kutatók már csak a kocsihajtó három darabba szétesett figuráját, az alapzatot és egy-két töredéket tudtak a felszínre hozni. A kocsihajtó azonban még így is egyike a legjobb állapotban ránk maradt öntvényeknek e korból.

 Maga a szobor 180 cm magas, anyaga bronz, de a szempillái és az ajkai vörösrézből, fejszalagja ezüstből, szeme pedig ónixból készült. Stílusa átmenet az archaikus görög művészet geometrikus ábrázolásmódja és a klasszikus művészet idealizált realizmusa között: hosszú ruhájának ráncai fegyelmezett vonalakban hullanak alá, míg a test megformálására realizmus jellemző: az ókorban sokat csodálták a fiú lábfején futó vénák életszerűségét.

 A fiú pedig, akit a szobor ábrázol, nem más volna, mint a játékok győztese, amint végigvezeti kocsiját az ujjongó közönség előtt. Nem különös? Tartásában, arckifejezésében semmi mámor, semmi kivagyiság, semmi önelégültség. Ajkai szelíden összezárva, egyenes tartása fegyelmezettséget sugároz. Legszívesebben hátba veregetnénk : "Hé, fiú, lehet örülni! Te győztél!" - de ő csak mered szótlanul, titokzatosan a semmibe.

A püthiai játékok győztesének e - számunkra - furcsa megformálására többféle magyarázat született. A puszta ráció talaján maradva kínálkozik egy egyszerű válasz: szokás volt, hogy a kocsik tulajdonosai nem maguk vitték versenyezni fogatukat, hanem kocsihajtót fogadtak. Így a győzelem és a dicsőség nem a kocsihajtót, hanem a kocsi tulajdonosát (ez esetben a tyrannost) illette meg, az előbbi csak a munkáját teljesítette, nem ünnepeltette magát.

 De ez csak egy feltételezés, s valószínűbb, hogy a tyrannos sem a kocsihajtás örömét, sem a bronzba öntés kínálta örökkévalóságot nem engedte át senki másnak. Az önfegyelem, az érzelmek feletti teljes kontroll azonban ekkoriban Görögországban a civilizált ember jele volt. Az érzelmek feletti uralkodás képessége - különösen a legemelkedettebb pillanatokban - meghatározó jelenség a klasszikus görög gondolkodásban és művészetben.

De rugaszkodjunk el kissé a realitás talajától, a művészettörténeti ismeretektől, és lássuk, mit olvashatunk ki a delphoi győztes szeméből, ha jól belenézünk!

 Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus így ír a szoborról: "[...] magatartása nyílegyenes, arcán a tudás és az erő ül. Egyetlen őskori szobor se mond ennyit a szemével, ezzel a holtbiztos, felhőtlenül tiszta pillantással. A szobor nyílegyenessége és hajthatatlansága a szemben ér a tetőpontra. Hajthatatlan? Igen. Mert ő a hajtó. A kocsihajtó. Semmi lágy vagy engedékeny, puha vagy érzelmes ebben a szemben nincs. De az értelem nem hasonlítható ahhoz az emberi értelemhez sem, amelyben mindig van valami számítás, érdek, viszonylagos és Én. Ez a teljesen éber értelem tökéletes biztossága. Nem az ember hajt, nem a test, nem a kéz; a szem a kocsihajtó" (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

 Hamvas tehát erőt és biztosságot látott a kocsihajtó szemében. Ebből indul ki, mikor elemzésében a delphoi kocsihajtót a keleti filozófia "belső kocsihajtó", a népet irányító, hajthatatlan, isteni lényegű uralkodójának írja le. Érdekfeszítő és gondolatébresztő eszmefuttatásában az uralkodás igazi lényegéhez, az ember művelésének értelméhez jut el, s ahhoz a gondolathoz, hogy a kocsihajtónak, azaz a királynak, a közösség vezetőjének egyetlen szent feladata, hogy népét, az "idők elején anyagba zuhant lelkek"-et az igaz útra visszaterelje, hiszen csak közös megváltás létezik, az istenhez való visszatérés nem egyéni ügy, "csak közösen történhet".

 Ritoók Zsigmond egy beszélgetés során a delphoi kocsihajtót, mint az egész ókori kultúra közvetlenségét, emberközeliségét példázó alkotást említi meg: "(...) a delphoi kocsihajtó híres bronzszobrát mindig alulnézetből fényképezik, így az az érzésünk, hogy fölénk magasodik, akár egy sportcsillag, akinek a szellemhez nem sok köze van, csupán egy verseny győztese. A delphoi múzeumban közelről nézve ezt a szobrot rádöbbentem, hogy egészen más: ott áll a földön, szembenézhetünk vele. Ennek a versenyzőnek a szeméből az sugárzik, hogy győzött, de rettenetesen kifáradt a küzdelemben. Győzött, de ott áll közöttünk. Éppen olyan ember, mint mi. E közvetlen megszólítottság ráébreszt bennünket, hogy ezek az emberek nem piedesztálon álló, csodálatos hősök, hanem emberek, akik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy felismerjük a fontos kérdéseket."

 Kortárs irodalmunkban is találkozhatunk a delphoi kocsihajtó titokzatos "diorit szemével": Déri Balázs versét, A siracusai kocsihajtóra címűt a szobor szomorú, félelemmel teli tekintete ihlette.

 Királyi erő és biztosság? A győztesek oly emberi fáradtsága? Vagy szomorúság és félelem? Egy biztos: érdemes megállni a delphoi kocsihajtó előtt, a szemébe nézni, és hagyni, hogy megszólítson minket.

/Kulin Borbála/