IRODALMI KITEKINTŐ
„Tebenned bíztunk
eleitől fogva,
Uram, téged
tartottunk hajlékunknak.”
SZENCZI MOLNÁR ALBERT,
A ZSOLTÁRFORDÍTÓ
Nem kell ahhoz Kálvin hitén
lennünk, hogy ezek a sorok ne csengjenek oly ismerősen. Azt is írhatnám,
hozzátartozik az egyetemes általános műveltséghez bizonyos zsoltárok ismerete. A
bibliai Zsoltárok Könyve évezredes múltú, mivel prózai alkotások, így csak az
érdeklődő olvasó figyelmét kötik le. Emberi igazságaik, könyörgéseik, esdeklő
imáik a Feljebbvalóhoz a mindenkori ember lelkéből szólnak. A 16 - 17.
században, a reformáció megjelenésével és terjedésével vált igénnyé a verses
formába öltésük, sőt énekelhetővé tételük.
Clement Marot és Theodore de Beze (magyarosan Béza) nevéhez fűződik ez a nem mindennapi
költői munka.
A 16. század a cselekvő
század volt hazánkban is, hisz Luther németnyelvűre fordított Bibliája után még
70 esztendő sem telt el, s a gönci prédikátor, Károli Gáspár 1590-ben
lefordította és Vizsolyban kinyomtatta a híres kincsünket, a Vizsolyi Bibliát.
Ez a századforduló hozta „a
genfi zsoltárokat” is, amelyeket ékes szép magyar nyelven megszólaltatott
Szenczi Molnár Albert - és némi késéssel -, de Misztóthfalusi Kis Miklós
nyomdájából már kézbe is vehettek a magyarországi protestánsok is.
Ki volt ez a magyar
zsoltárfordító? - tehetjük fel a szokásos kérdésünket. Miért olyan jelentős a
munkássága?
Azon túl, hogy a hazai
reformáció irodalmának meghatározó egyénisége, hogy nyelvi polihisztor, azt is
tudnunk kell, hogy azzal a bizonyos XC. zsoltárral himnuszt adott eleinknek (és
mind a mai napig a kálvinista hitű magyar gyülekezeteknek).
A 19. századig – mint ahogy
más országoknak sem – Magyarországnak sem volt "törvényesített" himnusza.
Kölcsey Ferenc műve előtt (amit 1844-ben énekeltek először Erkel Ferenc
dallamával az óbudai hajógyári ünnepségen) a katolikus magyarság néphimnusza a
Boldogasszony anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű
ének, a Luthert követő evangélikusoknak az Erős vár a mi Istenünk, míg a
református magyarságé a XC. zsoltár, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű
zsoltár volt. Van tehát majd egy negyedszázadunk a reformációtól a hivatalos
nemzeti ébredésünkig, amelynek máig ható szellemi vezére ez a ritka költői
érzékkel megáldott 16 - 17. század derekán élt, tudásra éhes, ezért fél Európát
bejáró nyelvi polihisztor, Szenczi Molnár Albert.
Képzeletben tegyünk egy
időutazást, gondolatban utazzunk vissza az időben bő négy évszázadot!
1606 márciusában járunk,
amikor a zsoltárok fordításához kezd a Szencről származó Molnár Albert. S már
ugyanennek az évnek a Mihály havában be is végzi a nagy munkát. De ne szaladjunk
ennyire előre!
116 esztendő eltelt azóta,
hogy Mátyás király hadait nyögte „Bécsnek büszke vára”, jó Balassi Bálintunk már
12 éve hősi halált halt Esztergomnál, Bocskai hajdúi már egyértelműen sikerre
viszik a szabadságharcukat, a bécsi béke már körvonalazódik, tehát Magyarország
nem ismeretlen a művelt Nyugaton sem.
Így, amikor megjelenik
Európa leghíresebb iskoláiban a csillogó tekintetű, magyarul szóló, de Győrben a
német nyelvet már elsajátító, tanulni vágyó fiatalember, nem tekintenek rá
idegenként. Környezete hamar elfogadja, hogy tanulni szeretne, és ahol elkezdi a
tanulmányait, ott sikerrel (Heidelbergben babérkoszorúval) fejezi be. Kivételes
szellemi pályafutás az övé, amit egy negyedszázad alatt megtesz.
Módos polgárcsalád gyermeke
volt: apja, nagyapja, talán még több elődje is malomtulajdonos (vagyis: molnár)
volt a Pozsony vidéki Szenc városkában. (A trianoni békeszerződésig Pozsony
vármegye Szenci járásának székhelye volt a település.)
Itt látta meg a napvilágot
1574-ben.
Nyilván arra szánták, hogy ő
is folytassa az öröklött mesterséget, hanem amikor úgy tízéves korában már
nagyon is kitűnt, hogy éles esze, mohó tudásszomja, mindent felszívó és megtartó
memóriája révén többre hivatott annál, hogy az inas, legény, mester céhbeli
útján legjobb esetben atyamester vagy főcéhmester legyen belőle, akkor kívánsága
szerint a szülei elküldték tanulni.
A helyi alsó iskolákat két
év alatt játszva elvégezte, majd a közeli Győrbe ment, hátha az ottani
professzoroktól többet tudhat meg a latin nyelv rejtelmeiből is, Kálvin
teológiájáról is, esetleg az ókori és a hazai históriáról is. A kálvinista
szellemet és a magyar múlt szeretetét, különösen Mátyás király tiszteletét már
magába szívta otthon, a családi körben.
Győr azonban hamarosan
kevésnek bizonyult neki. Nyakába vette hát a világot, és hol gyalogosan, hol
szekerekre kéredzkedve eljutott Göncre, ahol a nagy hírű és nagy tudású Károli
Gáspár - amint ezt jól tudták a keresztyén világban - sokévi szorgos bajlódással
befejezte végre a teljes magyar nyelvű bibliafordítást. A diákfiú beállt a nagy
prédikátor-műfordító mellé tudósinasnak és nyomdászinasnak. Ott dolgozott
mellette a vizsolyi nyomdában: a magyar Biblia szedése, korrigálása és
kinyomtatása közben tanulta ki a könyvnyomtató mesterséget. Számtalan esetben
megfordult gyalogosan Gönc és Vizsoly között; vitte a kéziratot, és hozta az
első lenyomatot korrigálás végett.
Közben megfordult
Debrecenben is, a kálvinizmus magyarországi fővárosában, majd a Biblia
megjelenése után egy ideig nevelősködött Kassán, hogy legyen egy kis pénze,
amellyel elindulhasson a tudományok külföldi fellegvárai felé.
Ettől kezdve tanult német
földön, Itáliában, Svájcban, Csehországban, Hollandiában - egy kis ideig még
Angliában is. S habár örökös pénzügyi zavarok között élt, nőttön-nőtt a tudása.
Egyetemről egyetemre vándorolt, hol tanult, hol tanított, hol akadt ösztöndíja,
hol nyomdához szegődött korrektornak, hogy megélhessen. Olykor fejedelmek
segítették, máskor polgárok adtak neki kegyelemkenyeret. A tudósvilág azonban
egyre szélesebb körökben tisztelte. Járt Genfben, ahol Kálvin barátja,
harcostársa és utóda, Theodor Béza fogadta az immár ismert hittudóst, becsülte
benne az akkor már éles eszű nyelvészt. Prágában Keplernek, a csillagászok
csillagászának vendége volt, aki tisztelte benne az óriási humanista
műveltséget. Maga Rudolf császár is fogadta a kálvinista professzort, holott a
Habsburg-császárok nem szerették a protestánsokat, de hát Szenci Molnár
Albert latin-magyar, magyar-latin szótáráról még Pázmány Péternek is
az volt a véleménye, hogy remekmű, és nélkülözhetetlen az iskolai oktatásban.
Ezt az első valóban használható és a 19. század derekáig legjobb szótárt alig
egy fél év alatt csinálta. Irtózatos munkaereje volt, nagyon gyorsan és
lankadatlanságában is elképesztő alapossággal dolgozott világéletében. És ha a
katolikus császár is megbecsüléssel fogadta, elképzelhető, hogy milyen
szeretettel várta a kálvinista fejedelem, Bethlen Gábor. Bethlen vele akarta
megteremteni az erdélyi egyetemet. Bethlen azonban meghalt, így a szép
elképzelés egyelőre váratott magára.
Közben már számos német és
holland egyetemnek nem csupán végzett hallgatója, de vendégprofesszora is,
akinek beszédén, előadásain még a vájtfülűek sem veszik észre, hogy magyar az
anyanyelve (németül tökéletesen beszél, de német származású feleségét is
rábírja, hogy tanuljon meg magyarul).
Mert ő maga mindig
magyarnak érezte magát, és a magyar nyelv csiszolásán dolgozott egy életen át.
Elkészítette az első tudományos magyar nyelvtankönyvet. Ő dolgozta át és adta ki
újra azt a Károli-féle Bibliát, amelynek első kinyomtatásánál inaskodott és
segédkezett. Amit azóta is Károli Gáspár mondataiként ismerünk, az a Szenci
Molnár Albert kezével átsimított szöveg.
Volt olykor prédikátor is -
ha az anyagiak úgy kívánták. Ehhez azonban semmi kedve nem volt, mindig
továbblépett: tanítani vagy fordítani vagy nyomdában korrigálni. A teológiának
elismert tudósa volt, de alkatilag nem volt pap. Ennél mindig több akart lenni,
tudását továbbadni, hatni szélesebb körben. A szószéknél többre tartotta a
katedrát és a csendes, elmélyült írást, ha kellett, a fordítást. Idővel
lefordította magyarra a református teológia legfőbb könyvét, Kálvin
Institutióját. De ezzel még nem elégedett meg.
Igazi tanítófajta volt.
Német földön szinte minden egyetem magyar diákjait ismerte, segített nekik, és
akit lehetett, rábeszélt, hogy hazatérvén, írjon új, korszerű tankönyveket.
És e folyton munkás élet
folyamán készítette el azt a bizonyos zsoltároskönyvét is.
Theodor Béza és Clément
Marot francia zsoltárfordításai voltak példaképei. De jobban tudott németül és
latinul, mint franciául, tehát segítségül használta a francia szövegek német és
latin fordításait is, mindig úgy, hogy sorról sorra egybevetette a francia
eredetik ritmikájával. Ezek a Béza-Marot-féle fordítások francia dallamokra
készültek. A magyar református Énekeskönyvek mind a mai napig ezeket a
zsoltárokat tartalmazzák.
Ez a magyarul oly ékesen
szóló 17. századi tudós-költő meg tudta valósítani, hogy a magyar szövegek jól
énekelhetők legyenek a francia dallamokra. Így került általa a francia
dallamkincs a magyar református templomokba. A 150 zsoltár mintegy 130 különféle
versformában szólal meg. Ezt a teljesítményt azóta sem próbálta senki
„felülírni”.
Vándorévei, külföldi
tanulmányai és tanításai után a magyar szó, a magyar föld szeretete
hazacsábította. Kolozsvárott telepedett meg családjával. Viszonylagos
nyugalomban élt, világtekintély volt.
A hatvanadik évében járó –
végül pestisjárványban elhunyt - tudós-költő végső éveiben mégis azt írja, hogy
a gondtalan élet sose adatott meg neki. Érezte és hitte ezt annak ellenére, hogy
az ő nyelvtana, szótára érvényesült a következő évtizedek, sőt századok magyar
protestáns iskoláinak szellemében és tananyagában.
Zsoltárfordításai ma is
minden istentiszteleten ékesen hirdetik szellemi nagyságát.
Időszerűségének
bizonyításaként álljon itt a 35. zsoltár első versszaka Szenczi Molnár Albert
fordításában:
"Perelj, Uram, perlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paizsodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
Dárdádat nyújtsd ki
kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én
lelkemnek;
Tégedet én megsegítlek."
/ZE/