Székely János halálának 25. évfordulójára

Szinte egy emberöltő. 1968-tól 1989-ig az a megtiszteltetés ért, hogy kollégák voltunk Székely Jánossal az Igaz Szó szerkesztőségében. Alig várta, hogy nyugdíjba vonulhasson. Egy nappal sem maradt tovább. Ez idő alatt megjelent könyvei egy részét nekem is dedikálta. Az első a Székely János legszebb versei című kis kötet (Albatrosz Könyvkiadó, 1975), azt írta bele, hogy „Kuti Mártának szeretettel, megbecsüléssel”. A nyugati hadtestet 1979-ben „...barátsággal, kollégiális szeretettel” ajánlotta, 1985-ben A mítosz értelme című esszékötetébe azt írta, hogy „...kollégiális szeretettel, köszönettel, barátsággal”. Amikor a lap 20. évfordulóját ünnepeltük 1973. július 7-én, az Aranykakas vendéglőben, a damasztszalvétára, amit a jelen lévő írókkal, munkatársakkal dedikáltattam, pontosabban autogramjaikat gyűjtöttem, azt írta: „Kedves Barátom! Fizess elő az Igaz Szóra. Székely János”. János urat nem hagyta el a humorérzéke, hisz kifogyhatatlan napirend volt a szerkesztőségben az előfizetők beszervezése író-olvasó találkozókkal, és minden más módon. Mindenkinek kvótája volt.

Ám számomra legkedvesebb dedikációja az, amit az Egy rögeszme genezise (1978) című, esszéket és bírálatokat tartalmazó kötetébe írt: „Kuti Mártának köszönettel sok vesződéséért a Protenstánsokkal – és különben is, Székely János”. Nemcsak azért kedves, mert megköszönte az igazából nagy szeretettel végzett munkámat, hanem mert egyértelműsíti azt, hogy a Hugenották címen megjelent drámájának eredeti címe Protestánsok volt. Valóban, a cenzúrával való hosszadalmas harc árán, címváltoztatással sikerült nagy nehezen kinyomni a darabot. A Profán passióval már nem voltunk ilyen szerencsések. Sokat igazított, finomított rajta János úr, de hát a cenzúrának már maga a téma is szálka volt, úgyhogy hosszú harcunk eredménytelen volt. Az 1954-ben keletkezett dráma csak 1990 után jelenhetett meg.

Huncut is tudott ám lenni János úr. Nagyon szerettem a Dózsa poémáját. Nemes Levente színpadi megjelenítése igazi drámává emelte, kihozta belőle a drámai mélységeket, s ez még szerethetőbbé tette. Ma már a drámái közt tartják számon. Nos, János úr egy szép nap, nem emlékszem, hányban történt, elém állt azzal a kéréssel, hogy adjam kölcsön a könyvet. Csak természetes, hogy szívesen. Valami magyarázatot is fűzött hozzá, erre sem emlékszem, mert ő volt számomra a lábon járó megbízhatóság. Bevittem a könyvet, és odaadtam. Telt-múlt az idő. Rákérdeztem egy alkalommal, hogy nem felejtette el, ugye? Nem, nem. Egy szép nap aztán érkezik a könyvvel, csakhogy a román fordítással. No, eléggé meglepődtem, mit ne mondjak. Magyarázatot is fűzött hozzá, és ígéretet, mihelyt hozzájut egy magyar példányhoz, visszaadja. Sosem került sor rá. Így maradtam nemcsak dedikáció, de könyv nélkül is. De segítettem rajta, s ez számomra elégtétel, és kedves emlék.

Ha már kézbe vettem az Egy rögeszme genezisét, belekukkantottam, mi ragadott meg Székely János gondolataiból, műhelytitkaiból vagy az alkotáshoz való viszonyából, merthogy aláhuzigáltam ezeket annak idején. Most idézek néhányat emlékeztetőül.

A Bolyai János metaforájában azt írja, „...hogy mihelyt sikerül megírnom egy témát, eldadognom egy felismerést, máris »megszabadultam« tőle. Gondolni sem tudok rá többé. Olyat is megéltem, hogy egy gyermekkori emlékemet, mihelyt vers született belőle, teljesen elfelejtettem. S most mégis komolyan hittem, hogy egyszer még megírom azt a regényt”.

Sosem írta meg a regényt Bolyai Jánosról. De csodálta: „Mert János, ahogy én megismertem, a tehetségnek és a méltóságnak azon a fokán állt, ahol az ember már belátja a gőgös igazságot: nem érdemes foglalkozni csak a legnehezebbel. (...) Mondjanak bármit a csúcs- és részletproblémák derék kutatói: én tudom, van ilyen becsvágy. Ajándékba kapott géniusznak tartozik ezzel az ember”. (1975).

Több mint költő című írásában írja: „Nem irigylem elődeimet. (...) Egyvalamit azonban kamaszkorom óta tagadhatatlanul irigylek, egyvalami mindig ijedt ámulatra, sóvár féltékenységre bír, valahányszor rágondolok, s ez az egyvalami nem mű, nem vers vagy verssor, hanem az élet. Petőfi Sándor élete. (...) Titkos (s meglehet hiábavaló) becsvágyam az, hogy olykor nehéz percben, eszükbe jussak majd az eljövendő embereknek, nem pedig az, hogy kinyomozzák titkaimat”. (1969).

Székely János, ahogy ezt meg is írta, élete a könyvek, elsősorban a klasszikusok között telt. Nemegyszer elmondta, azért olvassa őket újra és újra, mert sosem csalódik bennük. „Az írás mágusa Tolsztoj” – írja Mit tudott és mit nem tudott Tolsztoj? című esszéjében. Szerinte „Tolsztoj mágiájának titka nem a nyelv, hanem a megfigyelés”. Tolsztoj és Petőfi életútját összevetve következtetése: „Amit a huszonhat éves Petőfi Sándorban mindmáig csodálunk (élet s eszmény tökéletes egybeesését), azt kísérelte meg Tolsztoj öregkorában. Nem sikerült neki, igaz, de legalább próbálkozott, s tán még Petőfinél is meghatóbb emberi példát hagyott ránk ebben a próbálkozásban. Ahogy Petőfi a makulátlan következetesség, azonképpen Tolsztoj a becsaphatatlan lelkiismeret hérosza volt”. (1978).

Hosszan folytathatnám. Én ezeket a sorokat dedikációként írtam ide, kedves olvasó. Mert Székely János gondolatai mindnyájunkhoz szólnak, s talán az ő kívánsága is teljesül: eszünkbe jut nemcsak nehéz perceinkben, és megköszönjük, amit ránk hagyott. Felbecsülhetetlen életművét.

/Kuti Márta/