Prohászka Ottokár*

ÚJ ELMÉLKEDÉSEK (1901)

/részlet/

Lesz-e nekünk föltámadásunk?

Ezt kérdik egyesek, milliók, nemzetek; ezt azok, kik az élet delelő hevében állnak, s azok is, kik felé az esteledésnek s az enyészetnek hosszú árnyékai járnak ; ezt kérdik népek, melyek érzik, hogy élnek, s nemzetek, melyeket meglegyint a hanyatlás sejtelme ; ezt puhatolják, kik sírköveken ülnek, s azok is, kik dicsőségük diadalívének köveit faragják ; ezt kérdik temetésen épúgy, mint keresztelőkor: lesz-e nekünk föltámadásunk?

Ez a különös kérdés, melyet félig vágy, az örökélet vágya sugall, félig aggodalom, a pusztulásnak kísértete vet föl, ott ül az élet, a dicsőség, az erő homlokán, s nincs kéz, mely azt onnan letörülje ; nincs derű, mely azt eloszlassa ; a legédesebb mosoly alatt is meglátszik e furcsa gondnak barázdája. S e tengervággyal s ez örvényes aggállyal szemben áll a dicsőséges Krisztus, a szellem és élet megtestesülése ; síron és sírkövön túl, fizikai léten s az élet mezsgyéin túl int felénk ragyogó alakja ; ez az első szülöttje a teljes, a halhatatlan életnek. Tágra nyílt szemmel függ ez alakon az emberiség s elragadtatva és megbűvölve az élet e pompájától járnak nyomában a vértanúk, a hősök, az áldozatkész lelkek milliói; mindazok, kik élni, mindig élni, s ha meghalnak is, akkor is föltámadni akarnak. A föltámadás vágyával, az örökélet hitével van telve ég és föld; ez az Isten lelke, mely átvonul a teremtésen.

A föltámadást jelképezi a természet, mely új életre serken a tavaszban, jelképezi az ember, mely megújítja ifjúságát mint a sas az erkölcsi föléledés kiindulásaiban ; jelképezi a nemzet, mely tespedéséből új virágzásra jut, s az emberiség, mely az örök eszméknek folyton Golgotákat rögtönöz, hogy dicsőséges föltámadásukat is megülhesse. Föltámadás van síron innen, síron túl, mindenütt ott, hol halál és haldoklás jár, hol bűn és szenvedély sírokat ásnak, s a kufár önzés az enyészetből is üzletet csinál s a temető mellett sírkő-raktárakat állít föl.

De minden föltámadásnak két föltétele van, mely ha nincs meg, a föltámadásnak hajnala nem hasad ránk soha. Akár a síron innen, akár a síron túl végbemenő föltámadásról legyen szó, akár az erkölcsi élet, akár a fizikai világ föltámadásait tartsuk szem előtt: mindig igaz marad, hogy csak az támad föl, ami él.

Csodálatos ellentmondásnak látszik ez állítás, de mégis úgy van : föltámadni csak az támadhat föl, ami él. Föltámad a növény, mely elhervadt levelében, de él gyökerében; föltámad az ember, ki elhervad testében, de él lelkében; föltámad az erkölcsi halott, ki elhervad érzékiségében, de él a nemesről, jóról vallott meggyőződésében; föltámad a nemzet, melyet elfonnyasztott az érzéketlenség, elhervasztott a belső romlás, de amely még él erkölcsi erejének mélyre eresztett gyökereiben, él nagylelkű s romlatlan fiainak kiválasztottjaiban. Tehát lélek, szellem, hit, romlatlanság, erkölcsi erő kell a föltámadáshoz; «szellem és élet» — ez a föltámadás titka; mert halálból csak halál lesz, s az életnek magva az élet.

Lesz-e nekünk föltámadásunk? - erre a kérdésre már felelhetünk; lesz, ha izzik bennünk az örök élet szikrája, melynek melegétől kiserken a remény pálmája. A nemzetnek föltámadása is ez úton jár. Föltámadása az örökélet hitéhez s az erkölcsi szeplőtelenség életerejéhez van kötve. Száz és ezer sebből vérzik; lecsapolták vérét; a szegénység Lázárjává tették bevándorlott hatalmaskodók; ráfogják, hogy magának köszönje sorsát, mert a létért való küzdelemben szellemileg alsóbbrendűnek bizonyodott, akire a szolgaság s a szegénység vár, s a gazdasági tönkben egy oly sírkövet hengerítettek rá, mely alatt biztos enyészet lakik. Lesz-e ebből a sírból is föltámadás? Van-e hatalom, mely ezt a sírkövet is lehengeríteni képes?

Népem, csak erkölcsi megújhodás segíthet rajtad; ha találsz magadban erőt a hitre, szigorú erkölcsi életre, lemondásra, takarékosságra, áldozatra: akkor föltámadsz, különben hazád csak sírgödör, címered csak függetlenségednek alkotmányos álarca, mely mögött mások élvezik nemzeti munkádnak gyümölcseit; zászlód egy átlyukasztott szemfödő, melynek hasadékain át résztvevő lelkek tehetetlenül nézik vonaglásodat.

Másodszor: a föltámadáshoz Golgota kell; nem bármily halál, de küzdelmes, erőszakos halál. [Aki belső romlásból hal meg, aki elrothad tehetetlenségben s gügyeségben, aki gyáva szolgaságra szánta magát, az föltámadást ne várjon.] Az evangélium kimondta egyes emberekről épp úgy, mint nemzetekről: aki életét becézi s puha élvezetekben kimeríti, az el is veszti azt; aki pedig életét a munka és fegyelem szigorához köti s az eszméknek meghódoltatja, megtartja s biztosítja azt. Ennek az útnak neve: áldozat. Áldozat a föltámadás második kelléke. Általa emelkedik szellemi fölényre az ember; nélküle lesüllyed, nemcsak a névtelenség dicstelenségébe, hanem a nemesebb s tisztább létnek öntudatlanságába is. Ezt az áldozatot hirdeti a feltámadt Krisztus ragyogó alakja, melyről öt sebhely tündöklik felénk, s harcra és küzdelemre hív.

Küzdelemre hív embert s nemzetet elsősorban a saját kebelében megnyilatkozó rabszolgahajlamok ellen; küzdelemre ezután a természet s a történeti fejlődés ellenséges hatalmai ellen. Ezt sürgeti a föltámadásnak reggelén, a ránk hasadó új napnak s új életnek küszöbén az Úr. Új élet a régi emberben csak ezúton lehet, aminthogy ez úton lett a föltámadt Krisztus is az új, életfriss, keresztény Európának Istene, ki az örök sírba vonuló pogányság romjain egy folytonosan megújuló kultúrának országát állította föl.

***

*Prohászka Ottokár /1858-1927/

A XX. századi magyar egyház egyik legragyogóbb csillaga, Prohászka Ottokár Nyitrán született 1858. október 10-én. Atyja Prohászka Domokos morva pénzügyi kistisztviselő, anyja Filberger Anna a nyitrai pékmester lánya volt. A családtagok egymás között németül beszéltek. Prohászka Ottokár később elsajátította a magyart, a szlovákot, a latint, de tudott franciául, görögül, héberül, és megpróbálkozott az angollal is. Apja gyakori áthelyezései miatt gyakran váltott iskolát: Rózsahegyen, Losoncon, majd Nyitrán a piaristáknál, Kalocsán a jezsuitáknál tanult, 1875-ben kispapként Esztergomban érettségizett. Tehetségére felfigyeltek elöljárói. Simor János prímás Rómába küldte. Hét évre a Collegium Germanicum-Hungaricum lakója és a Gregoriana egyetem hallgatója lett. 1881. október 30-án ott szentelték pappá. 1882-ben tért haza filozófiai és teológiai doktorátussal. Főpásztora az esztergomi szemináriumba vezényelte, ahol huszonkét esztendeig dolgozott. A kisszeminárium görög-latin tanárából lassan a dogmatika professzora, majd az egész intézményt megújító lelki vezetője lett (1890). Forradalmasította a hazai papnevelést.

Esztergomban vált a sajtó segítségével a századvégi magyar katolikus megújhodás programadójává. Publikált a Magyar Sion és az Alkotmány hasábjain, útjára indította az Esztergom című lapot, később megszervezte a Katolikus Sajtóegyesületet. A szociális kérdések különösen érdekelték: magyarra fordította XIII. Leó Rerum Novarum című enciklikáját, időtálló bírálatot írt Marx Tőkéjéről. Világosan látta: ha nem születik az Egyház vezetésével megoldás a szociális feszültségek leküzdésére, akkor teret nyer az ateista, erőszakos baloldal, mely minden értéket elsöpör. Ez a politika felé terelte: szenvedélyes cikkeket írt, és képviselőválasztáson is indult. Prohászka Ottokárt a katolikus társadalom nagy része szónokként és lelkivezetőként ismerte és szerette meg. 1904-ben a budapesti egyetem hittudományi karának dogmatika professzora lett. Teológiai munkásságára az egyetem már az 1890-es években felfigyelt. A Diadalmas világnézet legegyénibb hangvételű műve: a XX. század világában keresi a kereszténység helyét, apologetikus hangvétellel elhatárolódva a kor divatos eszmeáramlataitól.

Ferenc József 1905. október 17-én nevezte székesfehérvári püspöknek. December 11-én erosítette meg a döntést X. Piusz pápa, aki karácsonykor Rómában püspökké szentelte. Prohászka székét 1906. január 21-én foglalta el. Püspökként is megmaradt puritán embernek. Ellenfelei 1911-ben néhány művét indexre tetették, Ő Róma döntésének fejet hajtott.

A főpásztorság visszasodorta Prohászkát a politikához is. Automatikusan a főrendiház tagja lett. A világháborút követő új társadalmi berendezkedést érdeklődéssel figyelte. 1920-ban nemzetgyűlés képviselői feladatot vállalt, mert aktívan részt akart venni a keresztény magyar állam kiépítésében, de hamarosan visszavonult. A budapesti Egyetemi-templom szószékén csapta meg a halál szele 1927. április 1-jén prédikáció közben, a következő napon a szomszédos Központi Papnevelő Intézetben elhunyt. Országos gyász kísérte temetését. 1938 óta az emlékére emelt székesfehérvári templomban nyugszik.