TRAGIKUS VESZTESÉGEINK

†CSONTOS JÁNOS

2017 vége és az új esztendő eleje sokunk lelkét megszomorította. Elveszítettük „két szellemi barátunkat”, eszmetársunkat.

Előbb Csontos János  elmenetele döbbentette meg a napi eseményekre odafigyelőket advent második hetében. Aztán az ünnepek múltán jött a szomorú hír: elhunyt Tőkéczki László, a Tv-ből is jól ismert „mindenki történelemtanára”.

Az ózdi születésű Csontos János, költő, publicista - utoljára a Magyar Idők munkatársa -, küzdött  ugyan a halálos kórral, de mindenki reménykedett a gyógyulásában. Ő maga is a munkával, a szinte utolsó  napig tartó írással hadakozott a betegséggel.

Csontos János az Írószövetség választmányi tagja, az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kurátora volt, alapítója a Határ, a Folyam, a Magyar Napló új folyama és a Nagyítás című irodalmi lapoknak. Újságíróként dolgozott a Hajdú-bihari Naplónál, az Esti Hírlapnál, a Magyar Nemzetnél, a Duna Televíziónál és a Magyar Időknél. Bárhol fordult is meg, a hazája, a nemzete iránti elkötelezettsége vezette tollát. (Eredeti végzettsége révén - matematikus-hallgatóból lett magyar-francia szakos középiskolai tanár - sokoldalú műveltsége, irodalmi igényessége kiragyogott a kortárs újságírótársak közül. Az ózdi gimnázium magyartanára Őt is megtanította a pontos, mindig szemléletes és egyértelmű fogalmazásra, a magyarság érdekében a mindenkori egyenes gerincű kiállásra.)

Nyilván nemcsak tehetség, hanem szorgalom is kellett ahhoz, hogy a szakmáját, hivatását ilyen magas szinten művelje. Útja nem volt kikövezve a fontos magyar szerkesztőségekig, médiaműhelyekig, illetve az olyan magas elismerésekig, mint amilyen például a József Attila-díj vagy az általa is nagyon sokra tartott Kós Károly-díj. Pályája nem volt egyenes vonalú, nyilván olykor kényszerek, de még inkább a sokoldalú elme kísérletező kedve jelölte ki az újabb és újabb állomásokat.

Az utolsót, azt a kegyetlen betegséget és a végső napot,  2017.december 4-ét a Mindenható mérte ki fájdalmasan rövidre, 55 évre szabva.

A Magyar Napló című irodalmi lap 2017. szeptemberi számában már egy olyan interjú jelent meg vele, amit súlyos betegen, a halálos kórral küzdve adott, s így a szöveg végén őszinte számvetésként élete végső kérdéseire is kitért. Mint mondta, betegsége alatt is a munkaterápiát választotta a gyógyulásra esélyt adó módszerként, s folyamatosan dolgozott. A halállal szembenézve leélt hónapok felől érdeklődő újságírói kérdésre viszont már néhány transzcendens felismerésről, istentapasztalásról is kertelés nélkül számot adott.

Mint nyilatkozta, az ember szerinte javíthatatlanul halandó lény, még ha reménytelenül kacérkodik is a halhatatlansággal, mert ilyennek teremtette az Isten.

„Mindig kételyek töltenek el, hogy vajon elég mély-e az én hitem – de hát a fuldoklónak, aki megtanult vagy éppen nem tanult meg úszni, teljesen mindegy, hogy három- vagy háromszáz méternyi víztömeg hömpölyög-e alatta. Születésünktől halálra vagyunk ítélve, de ifjan még látszólag messze a végpont. Még mesterhármast rúgunk, nyolcszáz méteren hétszáznál hajrát nyitunk, és nem marad előttünk várrom megmászatlanul, szép nő meghódítatlanul, jó könyv kiolvasatlanul. Ebbe a másik célegyenesbe fordulva viszont minden nyilallás, sajdulás, roppanás a vég előszobájának tetszik. Persze, fiatalon is igen könnyen meg lehet halni – néhányszor nekem is majdnem sikerült. Ha az Úr komolyan gondolja, különösebb indoklás nélkül már öt-, tizenöt vagy huszonöt évesen elvehetett volna, még a dolgok elbonyolódása előtt. Lehetett valami terv, mert akkor nem vándoroltatta volna északra állítólagos talján anyai őseimet, és nem vándoroltatta volna délre állítólagos ruszin apai őseimet, hogy félúton összetalálkozzanak a Kárpát-medencében, és én e társtalan nyelv gyönyörű nyűgében tölthessem el az életemet. Nehéz eldönteni: az Isten akkor kegyesebb-e hozzánk, ha hirtelen, váratlanul szólít el, vagy ha módot és időt ad a felkészülésre, a megbánásra, a dolgaink elrendezésére? Akkor sújt-e, ha igazán szeret? Ez utóbbi változat amúgy valószínűleg több szenvedéssel jár, de például azzal a felismeréssel is, hogy a szerelem nem korfüggő. A hit, a remény, a szeretet sem az. A lélek nem feltétlenül vénül a testtel, vagy legalábbis idebentről így érezni. Az élemedett embert olykor kifejezetten kamaszos dühök, indulatok, méltatlankodások feszítik. Így aztán ezek, amiket mostanság megélek, nem annyira transzcendens, mint evilági tapasztalatok. Istenkapcsolat? Mintha a temérdek háborgás után némiképp megbékéltünk volna egymással. Mintha egyértelművé vált volna, hogy a halál, a túlvilág is a terv része. Ülünk egymás mellett, és nagyokat hallgatunk. Van idő bőséggel. Csakis idő van.” – olvasható Csontos János élete utolsó, Zsille Gábornak adott interjújában.

Szerkesztőségünk  a legméltóbbnak  magának Csontos Jánosnak a gondolatait tartotta a végső tisztelgés kifejezéséül.

Írásait, gondolkodását, emberi tartását őrizzük!

***

 †TŐKÉCZKI LÁSZLÓ

Időben valamivel több adatott a nemzet történelemtanárának, a 66 éves korában elhunyt Széchenyi-díjas tudóstanárnak,  prof. dr. Tőkéczki Lászlónak.

Élete Szikszón kezdődött, majd Miskolcon, Debrecenben és Pesten folytatódott a legrangosabb iskolákban. A debreceni és a budapesti egyetem bölcsészkarán történelem–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1989 óta az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének a docense volt.

 1991 óta dolgozott a Hitel szerkesztőjeként, 1994-ben nevezték ki a Valóság főszerkesztőjének, társadalmi munkában pedig részt vett a Protestáns Szemle szerkesztésében. A Duna TV alapító kuratóriumának tagja volt, ahol a történelmi egyházakat is képviselte. Az 1998-ban alapított Református Tehetséggondozó Alapítvány elnöke és a Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány alapító tagja volt. 1999 óta a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriumának tagja volt. 2002-ben a Dunamelléki Református Egyházkerület világi főjegyzőjének választották, majd 2009-től haláláig az egyházkerület főgondnoki tisztségét töltötte be. Évek óta évente mintegy 100 előadást tartott Magyarországon és a kisebbségi magyarság körében tudományos, egyházi, politikai és közművelődési témákban. Rendszeres szereplője volt a köztévén futó Szabadság tér ’56 című műsornak is, majd az M5 csatornáján hetente hozta közel a 20. századi történelmet a nézőihez.

 Kutatási területe a sajtó-, eszme- és neveléstörténet, valamint a protestáns egyház története. Kismonográfiát publikált Prohászka Lajosról, és 2000-ben jelent meg Tisza István eszmei, politikai arca című monográfiája.

 2014-ben a Magyar Érdemrend középkereszttel tüntették ki, 2017-ben pedig megkapta a Széchenyi-díjat a magyar és az egyetemes történelem, illetve az eszme-, művészet- és művelődéstörténet területén egyaránt kimagasló tudományos és oktatói pályája, különösen Tisza István életművével kapcsolatos hiánypótló kutatásai és publikációi, valamint széles körű történelmi ismeretterjesztő tevékenysége elismeréseként.

Sokan voltunk, akik közelről ismertük őt, tudtuk róla, hogy a legkisebb meghívásnak is eleget tett, ha értelmes, jószándékú emberek közé mehetett ismereteit megosztani. Tudott szólni  az egyszerű „ismeretterjesztés” nyelvén, tudott vitatkozni, érvelni a rendszerváltoztatás kezdetén a történelemtanítás jobbítása érdekében, de otthon volt az egyetemi és akadémiai katedrán is, mint ahogy világi főgondnokként szívén viselte, képviselte egyháza ügyeit.

Írásaihoz, gondolataihoz - reményeink szerint - többször lesz még alakalmunk visszatérni!

/A Szerkesztők//