Illés Sándor

HÚSVÉTI BÁRÁNY

Tavaszi zsongás kezdetén mindig bekopognak hozzám gyermekkorom emlékei. Faluhelyen ilyenkor kaptak a tehetősebb parasztok gyermekei új cipőt vagy ruhát. Számolgattuk hát, hány nap van még a húsvétig. Az én szüleim rendszerint megbeszélték velem is, hogy mit hoz majd a nyuszi.

De nemcsak az új ruha vagy cipő miatt volt bennem az izgalom, hanem a locsolkodásra való készülődés miatt is. Be kell hozzá szerezni egy alkalmas üveget, aztán szagos vizet. Én a Bakos Terikét locsoltam meg a szagos vízzel elsőnek, a hajára csöpögtettem az üvegből. Piros tojást kaptam tőle. Ö maga festette és cifrázta. Ilyen alkalmakra együgyű kis rigmusokat is mondtunk, és azt is jó előre be kellett tanulnom.

Persze készülődött az ünnepre a ház is, az egész család. Takarítottak, meszeltek, söprögettek, apám kijavította a léckerítést, szemügyre vette a kertet, a határba is kiment, hogy megnézze, mennyire erősödött meg a búzavetés.

A lányos házaknál különösen nagy volt ilyenkor az izgalom, fogadni kellett a locsolkodó legényeket, akik egyike-másika nem üvegcséből öntözte meggyszagos vízzel, hanem a kúthoz vonszolta és egy vödör vízzel öntötte le a leányt, aki sikongatva befutott a szobába vagy elrejtőzött az udvaron a boglyák, kazlak mögött. Hát ilyen szokás volt. Előkészítette nagyapa a húsvéti sonkát is, a nagymama tojást válogatott a feltámadási vacsorához, így vártuk az ünnepet. Az egyik nap apám szóba hozta, hogy egyes vidékeken húsvétra bárányt vágtak. Nagyapa még emlékezett a báránypecsenyék ízére, vásárokon mindig báránysültet vett magának, de a család sosem vágott bárányt. Az én falumban, Temerinben nem volt juhászat. A szomszédos szerb községekből azonban be is lehetett szerezni a bárányt, ha valakinek arra fájt a foga. De csereberélni is lehetett, egy bárányért két tömött libát kértek. Nem volt rossz üzlet.

Így történt meg aztán egyszer húsvét előtt, hogy a nagyapa szerzett egy édes kis barikát. „Jó lesz paprikásnak! – hunyorgatott hamisan. – Majd leöljük, elvágjuk a nyakát, és lehúzzuk a bundáját jó falat lesz. Mit szólsz hozzá, mama?” A nagymamámat csak mamának hívta. Az csak mosolygott a nagy és ritka lehetőség hallatára, aztán a hátsó udvarra terelte a bárányt, az én gondjaimra bízva a bégető állatot. Kedves jószág volt, mindjárt nevet is adtam neki: „Göndörke!” Nagyokat játszottunk az udvaron, bárhová mentem, futott utánam. Dörgölődött a lábamhoz, megnyalta a kezem, ha tehette. Nagyon megszerettem és borzongva gondoltam a közelgő ünnepre, ami véget vet majd az életnek. Elhatároztam, hogy nem engedem megölni.

Nagyhét elején kicsentem az asztalfiókból a nagykést. A kabátom alá rejtve a kamrába vittem, és a krumpliszsák alá dugtam. Nehogy nagyapa megtalálja. Aztán biztonságos helyre vittem Göndörkét. A szalmakazal mögött elkerítettem egy kis helyet, oda hordtam neki az élelmet. És lesben állva vártam.

Nagycsütörtök volt. Őriztem a bárányt. Aztán új nap virradt, s csend támadt. A harangok se szóltak, elmentek Rómába. Bennem is egyre sűrűsödött a csend, különösen, amikor rájöttem, hogy a nagykés eltűnt a krumpliszsák alól, ahová dugtam.

Mint később kiderült, a nagymama megtalálta, és ő máshová rejtette. A szövetségesem volt a szüle. Ő is aggódott a barika életéért. Csak nem mert szólni a nagyapának.

De hol a nagyapa? Merre jár? Szombatra virradtunk. Riadtan futottam a hátsó udvarra, egyenesen a szalmakazal mögé, de a barika már nem volt a rejtekhelyén. Elakadt a lélegzetem a rémülettől. Csak nem találta meg a nagyapa az eldugott kést? Rohantam az istállóba. Aztán a fészer alá. Valami neszt hallottam a pelyvás felől. Csak nem?

Résnyire kinyitottam az ajtaját, hogy bekukkantsak. És akkor megláttam a nagyapát, egy szalmabálán ült, mellette a bárány: fejét a nagyapa térdére hajtva. Ö simogatta az állat bozontos fejét, miközben friss fűvel etetgette.

Halkan becsuktam az ajtót. Akkor szólaltak meg a Rómából visszatért harangok a templom tornyában.

Könnyes lett a szemem.

/Illés Sándor/