A TEMPLOMÉPÍTŐ
/részlet/
[...] Kertész Dani bácsi,
lelkipásztorunk, aki korelnök volt a “vének tanácsában”, talán másfél évtizede
szolgált már a gyülekezetben, amikor nála konfirmáltam, s túl volt már a
hatvanon is, de senki sem gondolt a nyugdíjaztatására. Kebelbarátai és hívei
némi büszkeséggel állították róla: “régi bútordarab”; e megjegyzés akkor nyeri
el különös értelmét, ha tudjuk, korábban egyik vidéki parókiáról helyezték a
másikra büntetésképpen, ezt a megalázó procedúrát persze mindig fontos missziós
küldetésként iparkodtak feltüntetni az esperesi hivatalban, amely (legalábbis
egy nyugalmazott történelemtanár szerint a kibocsátott iratokat és körleveleket
alaposabban szemügyre véve) alig is mutatott lényegi különbséget bármelyik
pártbizottságtól. Mégsem sikerült sem kedvét, sem hitét szegni, mindenhol ott
folytatta igehirdető tevékenységét, ahol az előző helyen abbahagyta: vagyis
szigorúan a szöveget magyarázta, és igyekezett lelket verni az elcsigázott és
reményvesztett hívekbe. Szolgált, míg mások kiszolgáltak, s ami ennél is
rosszabb, kiszolgáltatták magukat és a gyülekezeteket a hatalmasságoknak.
Az imaházzal szomszédos
telken álló parókián élt feleségével, egy harmincöt négyzetméteres,
cserépkályhás lakrészben, melyben mozdulni is alig lehetett; az épület másik
felében volt a fáskamra, ahol mindenféle lomot is raktároztak, de az átalakítás
olyan sokba került volna, amennyit nem tudtak összegyűjteni a hívek. Mindössze
egyetlen hálófülke és egy “nappali” állt a rendelkezésükre; az elsőt teljesen
elfoglalta az ormótlan, ódivatú támlás ágy, a másikban egy kerek asztal, két
törött rugózatú fotel, egy kétajtós ruhásszekrény s az apám készítette
könyvespolc zsúfolódott össze; el ne feledjem, a sarokban helyet kért még az
örökké csöpögő fali csap és az a vasállvány, melyre a rezsót rögzítették.
Bármily szorgalmasan és sűrűn szellőztettek is a háziak, mindig penészszag és
lekozmált ételmaradékok penetráns bűze keveredett a nappaliban; a falikút alatti
vakolatot pedig ledobta a fal a szüntelen vízszivárgás miatt, a penészfoltok
másutt is egzotikus növénymintákat rajzoltak a valamikor krétafehér
mészfelületre. Ha azt az egyébként kellemetlen felhangú mondást hallottam
valakitől: “Kívül tágasabb”, mindig a régi parókia jelent meg lelki szemeim
előtt, melyre tökéletesen ráillett e megállapítás. Viszont az udvarban cserjék
és évelő növények virágoztak, hatalmas diófa vetett árnyékot, a drótkerítésen
borostyán nyújtózott kedvére, úgyhogy ha az időjárás megengedte, a háziak
legszívesebben a kertben tartózkodtak, egy apám által felújított konyhaasztal
körül vacsoráltak vagy szundítottak karosszékeikben, estefelé plédekbe
burkolózva. Micsoda illatok terjengtek a gyümölcsfák vagy az akác- és hársfák
virágzásakor!
Idős pásztorunk nem túl nagy
jövedelmet húzott a gyülekezettől, szegény volt az eklézsia, egyik napról a
másikra tengődött; egyébként a hívek többsége magát is alig tudta eltartani.
Kevés fizetését egy-egy tyúkkal, tálca tojással, kanna tejfellel, csupor
akácmézzel, kosár almával, tálnyi rétestésztával, disznóvágásból származó
kóstolóval: hurkával, kolbásszal, tepertővel, zsírral és egyéb hasznos dologgal
egészítették ki a megmaradt hívek, akik közül néhánynak futotta volna nagyobb
adományra is. Ám részben a felénk nem ritka zsugoriság, fösvénység és kuporgatás
tartotta vissza őket a bőkezű adakozástól (inkább gyermekeiknek építettek házat
vagy vettek lakást Debrecenben); részben pedig féltek kimutatni, hogy van mit
aprítaniuk a tejbe, inkább sírtak és sajnáltatták magukat, ahogy ez mifelénk
megszokott volt, nem véletlenül mondogatták: “Aki sír, attól el kell venni
azt, amije van.” De Dani bácsit, bármily álságosnak tűnjön is első hallásra,
nem érdekelte a pénz, gyakorta ismételgette biztatásképpen: “Ha eleink
túlélték a legnagyobb éhínségeket és pusztításokat, sőt arra is képesek voltak,
hogy felvirágoztassák gyülekezeteiket, mi is átvészeljük a vörösterrort.” Az
eklézsia anyagi helyzetére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy még a tüzelőt is az
erdőből szerezte be az egyházfi, aki az est leszállta után kétkerekű kiskocsiján
húzta a templomkertig Isten ingyenadományát, az erdőben összeszedett száraz
gallyakat, az erdészek által kivágott és felfűrészelt rönköket. Hogy lopott volt
a fa? Hát istenem, akkoriban így hordták széjjel az egész országot, ki ezt, ki
azt, ami a keze ügyébe került, valahogyan mégiscsak élni kellett. Szégyenkezni
nem volt miért, akiknek pedig lett volna rá okuk, azok sem a szégyent, sem a
részvétet nem ismerték; államosítottak, gyakorta éppoly öntudattal és
mohósággal, mint amilyen XIV. Lajost jellemezte.
No ha meg van írva: "Aki
hisz őbenne, nem szégyenül meg", Dani bácsinak időnként nem kevés
méltánytalanságot kellett elszenvednie egyházmegyéjében. Ki tudja pontosan,
miért volt szálka a püspök szemében; nem kizárt az sem, hogy a Soli Deo
Gloria-mozgalomban való ténykedése és bizonyos kötődései miatt orroltak rá azok,
akik a háború után a magukévá tették azt a kétes értékű hittételt, miszerint “a
kommunizmus a második reformáció”. Dani bácsi sosem rejtette véka alá az
egyházáruló papokról alkotott lesújtó véleményét; igen, azokról a
“békepapokról”, akik, az egyébként elképesztő nyomásnak engedve, behódoltak az
állami vezetésnek, s nemritkán attól sem riadtak vissza, hogy saját
lelkésztársaikat és oltalomkereső híveiket is feljelentsék egy csekély védettség
reményében, s eközben arról győzködték szorgalmasan lelkiismeretüket, hogy
csupán a megmaradásért, a hívek maroknyi seregének biztonságáért végzik e
“szolgálatukat”. Kertész Dánielt szókimondó és egyenes embernek tartotta
mindenki, ami nem kis erénynek számított még egy református lelkész esetében
sem; a legtöbben ugyanis elvégezték a kötelező szolgálatot, kereszteltek és
temettek, ritkábban eskettek s még ritkábban konfirmáltattak, ám maradék
idejükben igyekeztek éppen olyan “fekete holló” módjára viselkedni, mint
amilyennek palástjukban látszottak. Próbálom egyértelműen kifejezni magam;
tisztelet a kevés kivételnek, a lelkészek inkább csak színlelték a méltóságot és
a teológiában való jártasságot, valójában álságosan képmutatóak és elképesztően
olvasatlanok voltak, szigorúnak és engesztelhetetlennek igyekeztek feltüntetni
magukat, noha a legkevesebb szigort sem mutatták az önvizsgálatban, és a valódi
bűnök előtt behunyták a szemüket. Némelyikük bármiféle “szolgálatra” kész lett
volna, csak hogy egy zsírosabb parókiához jusson, mivel egyetértett a néhai
császárral abban, hogy “a pénznek nincsen szaga”; mások nem bírtak ellenállni a
falánkság és poharazgatás kínálta örömöknek; s akadt persze olyan is, aki
kevesellte a “pásztorkodást”, s egyéb polgári foglalatossággal ütötte el szabad
idejét, az elhalt hívek ingóságaival kalmárkodott, akár egy “ócskás kiszsidó”,
ahogy Várhegyi presbiter szokta volt mondani, vagy tanítóskodott, ha nem volt
elegendő képesített tanár, s a helyi népfront vezetője sem zárkózott el
személyétől. Dani bácsi megvetően nyilatkozott az efféle pásztorokról; sőt,
egyszer még az is kiszaladt a száján, hogy “e békepapok olyanok, mint a
svábbogarak, agyon kell taposni valamennyit”.
Abban az időben, amikor
konfirmációmra készülődve megismertem, nem volt már mitől tartania, hiszen
kenyere javát megette; sorsát olyannak fogadta el, ahogy az Isten kimérte
számára, s nem hánytorgatta fel Urának azt sem, hogy az egykori kiváló
teológusnövendék nem juthatott el Bázelbe hittudományi tanulmányokat folytatni,
pedig nem is akárhogyan írt és beszélt németül, számtalan etikai és dogmatikai
művet ültetett át magyar nyelvre. Persze emiatt is vörös posztónak számított a
“vörös lelkészek” szemében, hiszen ők egymás között osztogatták a diplomát és a
doktori fokozatokat is a teológiai akadémiákon.
Megszégyenülni lehet olykor
akaratunk és önhibánk ellenére is; nemegyszer fordult elő Dani bácsival, hogy
kikapcsolták a villanyát, máskor a vizet zárták el tartozásai miatt, ilyenkor
napokig gyertyával világítottak, és a kert öntözésére szolgáló csapból vettek
vizet a főzéshez. Más noszogatta vagy zsarolta volna a zsugori híveket, megalázó
helyzetét nyíltan kiprédikálta volna a vasárnapi istentiszteleten, ők azonban
nem csináltak nagy ügyet az evésből; nyáron vegetáriánussá váltak, s jobbára
csak azt ették, ami a kertben megtermett, télen pedig elfogadták egy-egy család
meghívását a vasárnapi ebédre. A kívülállók e vendéglátásban számítást és
potyalesést láttak (“Már megint mennek a tiszteletesék ingyen kosztolni”,
jegyezte meg egyszer fülem hallatára az egyik tanítónőm barátnéjának, a
pletykálkodásukat egy pillanatra félbeszakítva, s az sem zavarta, hogy a hangos
és gúnyos megjegyzés nem kerülte el a túloldalon haladó érintettek figyelmét),
ám mi nagyon is jól tudtuk, legalább ennyivel illik hozzájárulnunk az amúgy is
siralmas jövedelméhez. Néhanapján még a szüleimnél is vacsoráztak, apám
elfogadta nagyapám érvelését, “ahol három éhes szájnak jut valami
harapnivaló, ott akad ötnek is, legfeljebb egy kicsivel kevesebb”. S hát sem
őt, sem feleségét nem jellemezte az a rossz szokás, melyet más idősebbeknél
gyakorta megfigyeltem, akik olyannyira féltek az éhenhalástól, hogy degeszre
ették magukat, s nem győztek szuszogni vagy emésztést könnyítő gyógyszerrel
enyhíteni gyomorfájdalmukon. [...]
“Bolond ez a Dani,
ahelyett, hogy magánórákat adna német nyelvből, vagy svájci barátaihoz fordulna
segítségért, egész nap a régi prédikációkat bújja, mintha azok útbaigazítanák”
– hallottam egyszer nagyapámtól, aki valószínűleg csak azért fakadhatott ki
ekként, mert restellte azt a nyomort, melybe lelkipásztora kényszerült, s nem
látott semmiféle megoldást. Hogy bolond volt-e vagy sem, éppoly bajos lett volna
eldönteni, akár Hamlet esetében; mindkettő látta teremtő atyja szellemét, s ez
kötelességet rótt rájuk. Hadd hozzam fel Dani bácsi töretlen elszántságára és
eltántoríthatatlanságára az alábbi esetet! Találtam egyszer az imateremben lévő
harmónium tetején egy képeslapot, rajta ezzel a szöveggel: Kedves Danim,
aggódva hallok viszontagságaidról, száműzetéseidről, s Te, aki az Úrnak hűséges
pásztora vagy, itt legalább oly hűséggel és szorgalmatossággal szolgálhatnád
népét, mint otthon, s nem kellene szüntelen való méltánytalanságokat sem
eltűrnöd. Zürich mellett megüresedett egy parókia, és szívesen látnának ott
Téged, már szóltam is az érdekedben. Gondold meg jól, féltelek, s félek még csak
belegondolni is abba, hogy az egykori “gályarabok” sorsára juthatsz. Ölel a Te
Walter barátod, 1957. október 6. Megfordítottam a lapot, s elmerengtem azon,
vajon húsz esztendő távlatából nem bánta-e meg döntését lelkipásztorunk, s
változott-e valamit is a helyzete. Amikor Dani bácsi kényszerű elköltöztetésére
került sor, mert a püspök által sebtében kinevezett Jánossy Gáspárnak sürgősen
kellett a hely, s mi napokon át igyekeztünk valami módon lakhatóvá varázsolni a
lepusztult parókiát, egy kartondobozban még több levelezőlapra is bukkantam.
Danikám, az Ég szerelmére kérlek, ne kísértsd az Istent! Azonnal hagyj ott
mindent, mi tart még mindig vissza? A mi hazánk és templomunk a magosban van.
Hallottam azon szerencsétlen lelkésztestvérekről, akiket bebörtönöztek
elöljáróik jóváhagyásával. Az Isten legyen irgalmas hozzájuk, a hitben
maradókért. Írd meg, miként segíthetnék Neked, a Te Waltered, 1959…; egy másikon
pedig ez állt sietős betűkkel írva: Danikám, a minap beszélgettem egy
honfitársaddal, aki a csehországi behívás elöl menekült ide, Bázelbe. Azt
mondta, álmában újra dübörögtek a tankok Budapest utcáin, és embereket lőttek
halomra a tetőkön rejtező géppuskások. Hidd el, a kommunisták olyanok, akár a
Bourbonok, semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Tudom, nem könnyű
hátrahagyni mindent, de legalább próbáld meg! Ölel Walter, 1968 adventjén.
Arra, hogy mi mindenen
mehettek keresztül a Kertész Dániel-féle lelkipásztorok, egy református
értelmiségi találkozón döbbentem rá (melyet a kommunista világ összeomlása után,
kilencvenkettőben szerveztek), amikor is az esti tábortűznél két vagy három,
őszbe csavarodott hajú lelkész állt föl a közös imádkozást és zsoltáréneklést
követően, s a jelen lévő egyházvezetőktől azt kérték, az isteni megbocsátás
reményében könnyítsenek bűnös lelkükön azok, akiknek köszönhetően bebörtönözték
vagy hivatásukból elbocsátották őket. Mi, fiatalabb és középkorú világi
értelmiségiek megdöbbenve hallgattuk a gaztettekről szóló vádakat, melyeknek ha
csak a fele is igaz volt, bizonyos korifeusok rászolgáltak a gyehenna tüzére, s
egymás között suttogva, morogva vártuk, hogy az érintettek legalább eloszlatni
iparkodnak mindazt, amit a fejükre olvastak. Ám úgy tűnt, hogy a földi tűz nem
hatott oly félelmetes és tisztító erővel, mint az égi, s a szorongva
bűnmegvallást várók elképedésére indulatosan torkolták le valamennyiüket: “Üljön
le, ne zaklassa fel a megnyugodott lelkeket és a múltat, nincs itt az
elszámoltatás ideje. Az egyház annyi meghurcoltatás és szenvedés után nem
állíthat ki magáról olyan bizonyítványt, mintha aljasabb lett volna a
kommenistáknál. S különben is, ennek a keresztyénietlen gyűlölködésnek semmi
keresnivalója a megbékélés tüzénél” – utasították rendre a méltatlan
vezeklésükért legalább utólagos bocsánatkérést várókat a táborszervezők. “Kérem,
itt ugyanazok viszik a prímet, akik annak idején aláírták a bebörtönzésünket. S
ezek a magukat Isten felkent szolgáinak nevezni merő gonoszok, ahelyett, hogy
csöndben visszavonulnának, még a mostanában külföldről érkező adományokat is a
maguk céljára használják föl. Ha nem következik be megtisztulás sorainkban…”,
nyelt egyet az idős bácsi, aki éveket töltött a recski internálótáborban, ám
mielőtt folytathatta volna, rögvest ráripakodtak: “Ne vádaskodjon, hallja,
elég volt!” Hangzavar és morgás támadt a tűz körül, s megelőzendő, hogy mi,
fiatalabbak szót kérjünk a tisztánlátás végett, az egyik lelkész elkezdte
énekelni a Tebenned bíztunk-at.
[...]
/Bálint Péter/