A TEMPLOMÉPÍTŐ

/részlet/

[...] Kertész Dani bácsi, lelkipásztorunk, aki korelnök volt a “vének tanácsában”, talán másfél évtizede szolgált már a gyülekezetben, amikor nála konfirmáltam, s túl volt már a hatvanon is, de senki sem gondolt a nyugdíjaztatására. Kebelbarátai és hívei némi büszkeséggel állították róla: “régi bútordarab”; e megjegyzés akkor nyeri el különös értelmét, ha tudjuk, korábban egyik vidéki parókiáról helyezték a másikra büntetésképpen, ezt a megalázó procedúrát persze mindig fontos missziós küldetésként iparkodtak feltüntetni az esperesi hivatalban, amely (legalábbis egy nyugalmazott történelemtanár szerint a kibocsátott iratokat és körleveleket alaposabban szemügyre véve) alig is mutatott lényegi különbséget bármelyik pártbizottságtól. Mégsem sikerült sem kedvét, sem hitét szegni, mindenhol ott folytatta igehirdető tevékenységét, ahol az előző helyen abbahagyta: vagyis szigorúan a szöveget magyarázta, és igyekezett lelket verni az elcsigázott és reményvesztett hívekbe. Szolgált, míg mások kiszolgáltak, s ami ennél is rosszabb, kiszolgáltatták magukat és a gyülekezeteket a hatalmasságoknak.

Az imaházzal szomszédos telken álló parókián élt feleségével, egy harmincöt négyzetméteres, cserépkályhás lakrészben, melyben mozdulni is alig lehetett; az épület másik felében volt a fáskamra, ahol mindenféle lomot is raktároztak, de az átalakítás olyan sokba került volna, amennyit nem tudtak összegyűjteni a hívek. Mindössze egyetlen hálófülke és egy “nappali” állt a rendelkezésükre; az elsőt teljesen elfoglalta az ormótlan, ódivatú támlás ágy, a másikban egy kerek asztal, két törött rugózatú fotel, egy kétajtós ruhásszekrény s az apám készítette könyvespolc zsúfolódott össze; el ne feledjem, a sarokban helyet kért még az örökké csöpögő fali csap és az a vasállvány, melyre a rezsót rögzítették. Bármily szorgalmasan és sűrűn szellőztettek is a háziak, mindig penészszag és lekozmált ételmaradékok penetráns bűze keveredett a nappaliban; a falikút alatti vakolatot pedig ledobta a fal a szüntelen vízszivárgás miatt, a penészfoltok másutt is egzotikus növénymintákat rajzoltak a valamikor krétafehér mészfelületre. Ha azt az egyébként kellemetlen felhangú mondást hallottam valakitől: “Kívül tágasabb”, mindig a régi parókia jelent meg lelki szemeim előtt, melyre tökéletesen ráillett e megállapítás. Viszont az udvarban cserjék és évelő növények virágoztak, hatalmas diófa vetett árnyékot, a drótkerítésen borostyán nyújtózott kedvére, úgyhogy ha az időjárás megengedte, a háziak legszívesebben a kertben tartózkodtak, egy apám által felújított konyhaasztal körül vacsoráltak vagy szundítottak karosszékeikben, estefelé plédekbe burkolózva. Micsoda illatok terjengtek a gyümölcsfák vagy az akác- és hársfák virágzásakor!

Idős pásztorunk nem túl nagy jövedelmet húzott a gyülekezettől, szegény volt az eklézsia, egyik napról a másikra tengődött; egyébként a hívek többsége magát is alig tudta eltartani. Kevés fizetését egy-egy tyúkkal, tálca tojással, kanna tejfellel, csupor akácmézzel, kosár almával, tálnyi rétestésztával, disznóvágásból származó kóstolóval: hurkával, kolbásszal, tepertővel, zsírral és egyéb hasznos dologgal egészítették ki a megmaradt hívek, akik közül néhánynak futotta volna nagyobb adományra is. Ám részben a felénk nem ritka zsugoriság, fösvénység és kuporgatás tartotta vissza őket a bőkezű adakozástól (inkább gyermekeiknek építettek házat vagy vettek lakást Debrecenben); részben pedig féltek kimutatni, hogy van mit aprítaniuk a tejbe, inkább sírtak és sajnáltatták magukat, ahogy ez mifelénk megszokott volt, nem véletlenül mondogatták: “Aki sír, attól el kell venni azt, amije van.” De Dani bácsit, bármily álságosnak tűnjön is első hallásra, nem érdekelte a pénz, gyakorta ismételgette biztatásképpen: “Ha eleink túlélték a legnagyobb éhínségeket és pusztításokat, sőt arra is képesek voltak, hogy felvirágoztassák gyülekezeteiket, mi is átvészeljük a vörösterrort.” Az eklézsia anyagi helyzetére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy még a tüzelőt is az erdőből szerezte be az egyházfi, aki az est leszállta után kétkerekű kiskocsiján húzta a templomkertig Isten ingyenadományát, az erdőben összeszedett száraz gallyakat, az erdészek által kivágott és felfűrészelt rönköket. Hogy lopott volt a fa? Hát istenem, akkoriban így hordták széjjel az egész országot, ki ezt, ki azt, ami a keze ügyébe került, valahogyan mégiscsak élni kellett. Szégyenkezni nem volt miért, akiknek pedig lett volna rá okuk, azok sem a szégyent, sem a részvétet nem ismerték; államosítottak, gyakorta éppoly öntudattal és mohósággal, mint amilyen XIV. Lajost jellemezte.

No ha meg van írva: "Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg", Dani bácsinak időnként nem kevés méltánytalanságot kellett elszenvednie egyházmegyéjében. Ki tudja pontosan, miért volt szálka a püspök szemében; nem kizárt az sem, hogy a Soli Deo Gloria-mozgalomban való ténykedése és bizonyos kötődései miatt orroltak rá azok, akik a háború után a magukévá tették azt a kétes értékű hittételt, miszerint “a kommunizmus a második reformáció”. Dani bácsi sosem rejtette véka alá az egyházáruló papokról alkotott lesújtó véleményét; igen, azokról a “békepapokról”, akik, az egyébként elképesztő nyomásnak engedve, behódoltak az állami vezetésnek, s nemritkán attól sem riadtak vissza, hogy saját lelkésztársaikat és oltalomkereső híveiket is feljelentsék egy csekély védettség reményében, s eközben arról győzködték szorgalmasan lelkiismeretüket, hogy csupán a megmaradásért, a hívek maroknyi seregének biztonságáért végzik e “szolgálatukat”. Kertész Dánielt szókimondó és egyenes embernek tartotta mindenki, ami nem kis erénynek számított még egy református lelkész esetében sem; a legtöbben ugyanis elvégezték a kötelező szolgálatot, kereszteltek és temettek, ritkábban eskettek s még ritkábban konfirmáltattak, ám maradék idejükben igyekeztek éppen olyan “fekete holló” módjára viselkedni, mint amilyennek palástjukban látszottak. Próbálom egyértelműen kifejezni magam; tisztelet a kevés kivételnek, a lelkészek inkább csak színlelték a méltóságot és a teológiában való jártasságot, valójában álságosan képmutatóak és elképesztően olvasatlanok voltak, szigorúnak és engesztelhetetlennek igyekeztek feltüntetni magukat, noha a legkevesebb szigort sem mutatták az önvizsgálatban, és a valódi bűnök előtt behunyták a szemüket. Némelyikük bármiféle “szolgálatra” kész lett volna, csak hogy egy zsírosabb parókiához jusson, mivel egyetértett a néhai császárral abban, hogy “a pénznek nincsen szaga”; mások nem bírtak ellenállni a falánkság és poharazgatás kínálta örömöknek; s akadt persze olyan is, aki kevesellte a “pásztorkodást”, s egyéb polgári foglalatossággal ütötte el szabad idejét, az elhalt hívek ingóságaival kalmárkodott, akár egy “ócskás kiszsidó”, ahogy Várhegyi presbiter szokta volt mondani, vagy tanítóskodott, ha nem volt elegendő képesített tanár, s a helyi népfront vezetője sem zárkózott el személyétől. Dani bácsi megvetően nyilatkozott az efféle pásztorokról; sőt, egyszer még az is kiszaladt a száján, hogy “e békepapok olyanok, mint a svábbogarak, agyon kell taposni valamennyit”.

Abban az időben, amikor konfirmációmra készülődve megismertem, nem volt már mitől tartania, hiszen kenyere javát megette; sorsát olyannak fogadta el, ahogy az Isten kimérte számára, s nem hánytorgatta fel Urának azt sem, hogy az egykori kiváló teológusnövendék nem juthatott el Bázelbe hittudományi tanulmányokat folytatni, pedig nem is akárhogyan írt és beszélt németül, számtalan etikai és dogmatikai művet ültetett át magyar nyelvre. Persze emiatt is vörös posztónak számított a “vörös lelkészek” szemében, hiszen ők egymás között osztogatták a diplomát és a doktori fokozatokat is a teológiai akadémiákon.

Megszégyenülni lehet olykor akaratunk és önhibánk ellenére is; nemegyszer fordult elő Dani bácsival, hogy kikapcsolták a villanyát, máskor a vizet zárták el tartozásai miatt, ilyenkor napokig gyertyával világítottak, és a kert öntözésére szolgáló csapból vettek vizet a főzéshez. Más noszogatta vagy zsarolta volna a zsugori híveket, megalázó helyzetét nyíltan kiprédikálta volna a vasárnapi istentiszteleten, ők azonban nem csináltak nagy ügyet az evésből; nyáron vegetáriánussá váltak, s jobbára csak azt ették, ami a kertben megtermett, télen pedig elfogadták egy-egy család meghívását a vasárnapi ebédre. A kívülállók e vendéglátásban számítást és potyalesést láttak (“Már megint mennek a tiszteletesék ingyen kosztolni”, jegyezte meg egyszer fülem hallatára az egyik tanítónőm barátnéjának, a pletykálkodásukat egy pillanatra félbeszakítva, s az sem zavarta, hogy a hangos és gúnyos megjegyzés nem kerülte el a túloldalon haladó érintettek figyelmét), ám mi nagyon is jól tudtuk, legalább ennyivel illik hozzájárulnunk az amúgy is siralmas jövedelméhez. Néhanapján még a szüleimnél is vacsoráztak, apám elfogadta nagyapám érvelését, “ahol három éhes szájnak jut valami harapnivaló, ott akad ötnek is, legfeljebb egy kicsivel kevesebb”. S hát sem őt, sem feleségét nem jellemezte az a rossz szokás, melyet más idősebbeknél gyakorta megfigyeltem, akik olyannyira féltek az éhenhalástól, hogy degeszre ették magukat, s nem győztek szuszogni vagy emésztést könnyítő gyógyszerrel enyhíteni gyomorfájdalmukon. [...]

“Bolond ez a Dani, ahelyett, hogy magánórákat adna német nyelvből, vagy svájci barátaihoz fordulna segítségért, egész nap a régi prédikációkat bújja, mintha azok útbaigazítanák” – hallottam egyszer nagyapámtól, aki valószínűleg csak azért fakadhatott ki ekként, mert restellte azt a nyomort, melybe lelkipásztora kényszerült, s nem látott semmiféle megoldást. Hogy bolond volt-e vagy sem, éppoly bajos lett volna eldönteni, akár Hamlet esetében; mindkettő látta teremtő atyja szellemét, s ez kötelességet rótt rájuk. Hadd hozzam fel Dani bácsi töretlen elszántságára és eltántoríthatatlanságára az alábbi esetet! Találtam egyszer az imateremben lévő harmónium tetején egy képeslapot, rajta ezzel a szöveggel: Kedves Danim, aggódva hallok viszontagságaidról, száműzetéseidről, s Te, aki az Úrnak hűséges pásztora vagy, itt legalább oly hűséggel és szorgalmatossággal szolgálhatnád népét, mint otthon, s nem kellene szüntelen való méltánytalanságokat sem eltűrnöd. Zürich mellett megüresedett egy parókia, és szívesen látnának ott Téged, már szóltam is az érdekedben. Gondold meg jól, féltelek, s félek még csak belegondolni is abba, hogy az egykori “gályarabok” sorsára juthatsz. Ölel a Te Walter barátod, 1957. október 6. Megfordítottam a lapot, s elmerengtem azon, vajon húsz esztendő távlatából nem bánta-e meg döntését lelkipásztorunk, s változott-e valamit is a helyzete. Amikor Dani bácsi kényszerű elköltöztetésére került sor, mert a püspök által sebtében kinevezett Jánossy Gáspárnak sürgősen kellett a hely, s mi napokon át igyekeztünk valami módon lakhatóvá varázsolni a lepusztult parókiát, egy kartondobozban még több levelezőlapra is bukkantam. Danikám, az Ég szerelmére kérlek, ne kísértsd az Istent! Azonnal hagyj ott mindent, mi tart még mindig vissza? A mi hazánk és templomunk a magosban van. Hallottam azon szerencsétlen lelkésztestvérekről, akiket bebörtönöztek elöljáróik jóváhagyásával. Az Isten legyen irgalmas hozzájuk, a hitben maradókért. Írd meg, miként segíthetnék Neked, a Te Waltered, 1959…; egy másikon pedig ez állt sietős betűkkel írva: Danikám, a minap beszélgettem egy honfitársaddal, aki a csehországi behívás elöl menekült ide, Bázelbe. Azt mondta, álmában újra dübörögtek a tankok Budapest utcáin, és embereket lőttek halomra a tetőkön rejtező géppuskások. Hidd el, a kommunisták olyanok, akár a Bourbonok, semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Tudom, nem könnyű hátrahagyni mindent, de legalább próbáld meg! Ölel Walter, 1968 adventjén.

Arra, hogy mi mindenen mehettek keresztül a Kertész Dániel-féle lelkipásztorok, egy református értelmiségi találkozón döbbentem rá (melyet a kommunista világ összeomlása után, kilencvenkettőben szerveztek), amikor is az esti tábortűznél két vagy három, őszbe csavarodott hajú lelkész állt föl a közös imádkozást és zsoltáréneklést követően, s a jelen lévő egyházvezetőktől azt kérték, az isteni megbocsátás reményében könnyítsenek bűnös lelkükön azok, akiknek köszönhetően bebörtönözték vagy hivatásukból elbocsátották őket. Mi, fiatalabb és középkorú világi értelmiségiek megdöbbenve hallgattuk a gaztettekről szóló vádakat, melyeknek ha csak a fele is igaz volt, bizonyos korifeusok rászolgáltak a gyehenna tüzére, s egymás között suttogva, morogva vártuk, hogy az érintettek legalább eloszlatni iparkodnak mindazt, amit a fejükre olvastak. Ám úgy tűnt, hogy a földi tűz nem hatott oly félelmetes és tisztító erővel, mint az égi, s a szorongva bűnmegvallást várók elképedésére indulatosan torkolták le valamennyiüket: “Üljön le, ne zaklassa fel a megnyugodott lelkeket és a múltat, nincs itt az elszámoltatás ideje. Az egyház annyi meghurcoltatás és szenvedés után nem állíthat ki magáról olyan bizonyítványt, mintha aljasabb lett volna a kommenistáknál. S különben is, ennek a keresztyénietlen gyűlölködésnek semmi keresnivalója a megbékélés tüzénél” – utasították rendre a méltatlan vezeklésükért legalább utólagos bocsánatkérést várókat a táborszervezők. “Kérem, itt ugyanazok viszik a prímet, akik annak idején aláírták a bebörtönzésünket. S ezek a magukat Isten felkent szolgáinak nevezni merő gonoszok, ahelyett, hogy csöndben visszavonulnának, még a mostanában külföldről érkező adományokat is a maguk céljára használják föl. Ha nem következik be megtisztulás sorainkban…”, nyelt egyet az idős bácsi, aki éveket töltött a recski internálótáborban, ám mielőtt folytathatta volna, rögvest ráripakodtak: “Ne vádaskodjon, hallja, elég volt!” Hangzavar és morgás támadt a tűz körül, s megelőzendő, hogy mi, fiatalabbak szót kérjünk a tisztánlátás végett, az egyik lelkész elkezdte énekelni a Tebenned bíztunk-at.

[...]

/Bálint Péter/