"Hajlékot Istennek, hajlékot embernek: kőből, fából házat,

... a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat.”

A toronyban állványon nehéz ércharangok. Tengely körül lengenek: szépen kidolgozott testük egészen meglendül, és egymás után bocsátja ki a hol magas és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongó hangokat. A harangszó átjárja a messzeséget, visszaverődik a hegyekről, és eltölti a völgyet sajátos üzenetével. Az embert szólítja, aki előtt nyitva áll a végtelen tér, s aki nyitva áll a végtelen tér előtt. Hangja minden irányban határtalanul zeng. Ilyenkor megállunk egy pillanatra és elgondolkodunk. Ilyenkor a lelkünk kiterjeszti szárnyait, s megpróbálja áthidalni a messzeséget, mintha felelni akarna a végtelenség távolról jövő hívására.

Majd közelebb menvén, belépve a templomba az embert mindig megérinti a hely különös atmoszférája. Még ha egyébként nem is vallásos, akkor is érzi, hogy nem egyszerű falak között sétál, s hogy az épület több mint téglák, gerendák és vakolat gondosan kialakított együttese. A hívő ember Isten lelkét véli érezni, és beleborzong. A nem vallásos ember nem tudja igazán megfogalmazni, mit is érez, de valami különös, megfejthetetlen érzés az ő lelkét is átjárja.

Igen a templomnak már csak ilyen a hatása - legyen az bármelyik felekezet temploma.

Talán ez a különös érzés - amit a népek vándorlásaik során is magukkal vittek - késztette őket arra, hogy mihelyt valahol megtelepedtek azzal a szándékkal, hogy végleges otthonra leljenek, miután megépítették saját kis fészküket, az első közös gondolatuk a templomépítés volt. A templomépítés formálta aztán közösséggé az ott megtelepült emberek sokaságát, és vált a közösség lüktető, éltető középpontjává a templom. Fenntartásáról - nagy áldozatok árán - a falu, a város népe a legnehezebb történelmi időkben is gondoskodott, és a templom - ha jött az ellen - megvédte az övéit. Így vált a közösség és a templom elválaszthatatlan egységgé a történelem zivataros évszázadaiban.

De miért is volt és van ma is szüksége az embereknek templomra?

Az ember - mint értelemmel bíró teremtmény - mindig tudatában volt, hogy gyarló és bűnös, s ezt a tisztátalanságot nem csak önmagában, hanem környezetében is tapasztalta. Szemében a világ a jó és a rossz dolgok változékony keveredését jelentette, amelyek aránya ugyan módosulhat, de a "jó" a "tiszta" sohasem tudja teljesen kiszorítani a "bűnt", "a tisztátalant". Szükséges volt hát a világból mintegy kirekeszteni bizonyos területeket, amelyekre mint szennyezetlenekre tekinthetett, s úgy érezhette, hogy az általa kiválasztott tér ezen pontjai által válhat lehetségessé a kapcsolata Istennel, a tökéletessel, a teljesen tisztával. E gondolkodás eredményeképp jött létre a templom és vele a következtetés: ha a láthatatlan Istennel szabályozott és rendszeres viszonyra akarunk lépni, ide kell eljönnünk.

Így aztán az élet minden olyan eseménye, amelyet az ember igazán meg akart őrizni tisztának, az a templomban történt. Itt zajlottak a nagy családi események: a keresztelések, esküvők, a gyászszertartás egyes részei, az emberi élet fordulóinak ünnepélyes szertartásai. S ugyanígy a nagyobb ünnepek megülésének, a gazdasági élet számos eseményének is (mint például régen az aratás kezdetén az aratók megáldása, a munkák befejezésével pedig a hálaadás; vagy napjainkban a nemzeti ünnepekről való megemlékezések) legfontosabb helyszíne volt, és az ma is. A templom, mint közösségi hely, tehát egyben a hagyomány átadásának-átvételének is lényeges helye lett az egyén és a közösség számára.

Belátható tehát, hogy a templom mindig egy nép, egy adott közösség szellemi lakhelye is. Akarata és nem szűnő reménye, hogy megmaradjon, s hogy önmaga maradjon, s hogy az maradjon, ami lenni szeretne.

Sokan felteszik a kérdést napjainkban: van-e, és ha van, mi ma a feladata felgyorsult világunkban az Isten házának, a templomnak?

Feladata nem változott az idők folyamán semmit; az évszázados hitelvek megőrzésével támaszt és fogódzót nyújtani, példát és tartást adni a fogyasztói társadalom elmagányosodott, elidegenedett emberének, s az egyes emberre odafigyelve közösséget teremteni. Olyan közösséget, amelynek tagjaként az egyénnek nem kell félnie, ahol lélekben erős várban, biztonságban érezheti magát, ahol mindig pontos eligazítást kaphat arról, hogy mi a jó, és mi rossz, és ahonnan távozva immár Isten segítségének biztos tudatában veheti fel a harcot a mindennapok megpróbáltatásaival szemben.

"Van egy hely, ahol béke van, van egy hely, ahol szív dobog, s szeretet árad szüntelen.- - írja néhai Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi püspök egyik versében. Igen, a templomnak ezt a hatását kell ma is erősíteni, hogy ilyen hely legyen, hogy ilyen hellyé váljon, és akkor a jövő nemzedék is megtalálja benne Istent, életének reményét, és ha kell menedékét.

Így legyen!