IRODALMI KITEKINTŐ

SZÉKELY JÁNOS

”Így élnék én mindég, ahogy ma élek,

Mivelhogy csak a vállalt élet

Erős és méltó önmagához.”

/Székely János Parti füzes/

A Kárpát-medencei filologusok között egyre többen, de nem elegen vagyunk, akik Székely Jánost a 20. század egyik legnagyobb formátumú gondolkodójának, alkotójának, tartjuk.

E sorok írójának megadatott, hogy 1984 nyarán az Igaz Szó marosvásárhelyi szerkesztőségében egy félnapon át beszélgethetett Székely Jánossal. Meghallgathatta a kortársai által mogorvának és ridegnek tartott költő, drámaíró kedvesen udvarias, bölcs és olykor keserű humorral átszőtt filozofikus válaszait, eszmefuttatásait.

Vallom, hogy gondolkodásomat, világlátásomat előbb a művei, aztán a személyes találkozás, majd az életmű folytonos tanulmányozása egy életre meghatározta. Mindazóta önkéntelenül is az ő bölcs szemüvegén keresztül nézem és látom a „valódi világot”.

Ki is volt az ún. „rejtőzködő Székely János”?-, akit életében nem ismertek, nem becsültek eléggé, de még halála után sem került az őt igazán megillető irodalmi Parnasszusra. Gálfalvi György, a Látó (korábban Igaz Szó) szerkesztője, Székely János közvetlen munkatársa az 1994-es Székely János emlékestjén a legokosabb embernek nevezte, akit valaha ismert:

„...butaságom történetéhez tartozik, hogy sokáig nem kértem az okosságából […] a Caligula helytartója megjelenése (1972) óta vallom, ha kellett – és sokszor kellett – vitázva: Székely János a kortárs magyar irodalom legjelentősebb alkotója.”

***

A megélt életében mindvégig Erdélyben alkotó, tizenévesen hadapródiskolás, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen filozófia szakos diplomát szerző író, költő, filozófus neve - aki 1992-ben bekövetkezett haláláig szerkesztette a marosvásárhelyi Igaz Szó versrovatát - a hűség, a szolgálat, az örök humánum, az igazmondás szimbóluma. Évszám szerint Nagy László és Sütő András nemzedéktársa, de sorsa magánosabb utakra rendelte.

Sajátos, „poeta doctus” egyénisége az erdélyi magyar irodalomnak. Igazi tudós és filozófus, aki az irodalmat is arra használta fel, hogy az általa vélt filozófiai igazságot – a valódi világot – kimondhassa.

1929-ben született Tordán.

Szülővárosában végezte elemi iskolai tanulmányait.

1940-ben Marosvásárhelyre költözve a Református Kollégiumban (ma Bolyai Elméleti Középiskola) tanult, majd 1943-tól a Katonai Reáliskolában volt huszárhadapród.

1944-ben a századot a közeledő front elől Nyugat-Európába vitték, közben fogságba esett, ahonnan 1946-ban tért haza.

Ezután tudott érettségizni 1948-ban, majd továbbtanulni. A kolozsvári egyetemen (ma Babeş-Bolyai Tudományegyetem) 1952-ben végezte el a filozófia szakot.

Újságíró és szerkesztő volt a hivatalos foglalkozása. 1990-ig dolgozott a marosvásárhelyi Iustitia Palota-béli szerkesztőségben.

Lélekben soha nem kívánta elfogadni a hatalmat – sem a románt, sem a magyart -, élete végéig megtartotta sokszor paradoxnak tűnő elveit; fegyelmezetten megőrizte magányát.

Szinte mindent megtett azért, hogy soha ki ne tüntessék, a felajánlott rangos díjakat is visszautasította.

Mindhárom műnemben alkotott, mindhármat a filozófia megszólaltatására használta fel.

Pályája lírikusként indult. 1955-ben jelent meg első verseskötete Csillagfényben címmel, majd ezt követte 1972-ben az Egy láda agyag című kötet.

1992 augusztusában bekövetkezett halála után, 1995-ben A valódi világ című posztumusz esszékötet, majd három évvel később A virágok átka címmel az a versgyűjteménye jelenhetett meg, amelynek darabjait még ő maga válogatta. Az ebben közreadott verseket tartotta igazán megjelenésre méltónak.

Példaképe, mestere Szabó Lőrinc volt. Requiem című műve versbe foglalt gyászbeszéd, vallomás, önszemlélet egyszerre:

"Nem testi képe őrzi őt,

Nem is csak versei varázsa,

De életének stílusa,

Eredménye és tanítása,

Elvállalt küldetése, mely

Legmélyebb alkatává válott:

Ha kínban is, ha bűnben is

Kimondani az igazságot."

Az 1972-es Egy láda agyag című kötet már a filozofikus hajlamú költőt jelezte. Olyan drámai költeménybe kívánkozó gondolati versek sorakoznak ebben a könyvben, amelyeknek alapgondolatai a későbbi években, a tanulmányokban, az esszékben vagy éppen a drámákban rendre visszatérnek. (Bolyai hagyatéka című szonettkoszorú, Triptikon /A folyó, Parti füzes, A tó/, Semmi-soha, Szelekció stb.) A folyó Páraszonettjében fogalmazta meg egyik első filozófiai alapgondolatát már 1956-ban, 27 évesen:

„Egy bizonyos van: a világ

Nem előre halad,

Hanem hátulról épül.”

/A folyó-Páraszonett/

A saját múltjából szummálódó világ képe kíséri végig a lírikus Székely Jánost éppúgy, mint a prózaírót, a drámaszerzőt, a filozófiai mélységeket feltáró gondolkodót. Drámáinak a Képes Krónika (1980) címet adta; ezzel is jelezve, hogy krónikák azok a történelemből, az emberiség történelméből. A kötet darabjai: Profán passio (1954), Caligula helytartója (1972), Dózsa (1964), Protestánsok (1976), Irgalmas hazugság (1958-66).

A szerző szerényen krónikának és még szerényebben kísérleteknek nevezi őket, holott a kivételes műgonddal, példátlan gondolati igényességgel szerkesztett darabokból kitűnik, hogy Székely János nem krónikási szinten, hanem költő-filozófusként vall világunkról: kollektív kényszerűségről és egyéni felelősségről, egyetemes meghatározottságról és az akarat szabadságáról, jó szándékról és ama bizonyos útról, mely jó szándékkal van kikövezve. Arról, amiről századunkban olyan sokan vallottak, és amit oly sokan feszegettek drámában, lírában, regényben: hogyan nem lehet felmutatni az akarat eredményét, ahogyan az eszmény kívánná, de hogyan mutathatjuk föl egyénileg – a tett vállalásával – akaratunk szabadságát.

Székely János, akinek egész költészetén végigvonul az emberiességért, az életért, a folytonosságért való helytállás módozatainak a kutatása, e drámákban összegezi művészi hitvallását:

„Az méltó csak az emberhez, ha már

Felismerte egyetlen fátumát,

Amely övé csupán és senki másé,

Hogy elvállalja és elébe menjen”.

/Dózsa/

A Profán passió Júdása, Caligula helytartója, Dózsa György, a Protestánsok hugenottái ezt a fátumot vállalják mindannyian: nem a főhajtás árán megmentett életet, hanem a fővesztés árán megmentett eszményt kötelessége az embernek felvállalnia.

A Profán passio témája: Jézus Krisztus elárultatása és elfogatása. Júdást nem árulóként, hanem vívódó hősként mutatja be. Júdás Jézus Krisztus kérésére kénytelen meghozni az áldozatot, hogy elárulja a Mestert, de lelkében lázong a jogtalan kérés ellen:

„Áldozatot hozni joga volt.

Meghalni mindenkinek joga van,

ha éppen akar,

de áldozatot követelni nincs.”

Paradox ez a drámai történet, mint ahogy a későbbiekben szinte minden műve: a dolgok önmagukban rejlő dialektikus ellentmondásainak felismerésére épülnek.

A Caligula helytartója című drámájának témáját – a szerző vallomása szerint – egy német vallástörténész pár idevágó sora adta. A hatalom természetéről szól a dráma; a két egymás ellen feszülő akarat: a helytartó által képviselt muszáj és a zsidók lehetetlenje (Caligula megparancsolja, hogy szobrát állítsák föl a zsidók templomában; a zsidók ennek lehetetlenségét bizonyítják). Barakiás, Agrippa a zsidók vezérei és Petronius, a római helytartó igazi drámai ellenfelek. A címnek megfelelően Caligula helytartójának, Petroniusnak a drámája a muszáj és a lehetetlen ellentéte. Caligula képviseli a hatalmat (nem jelenik meg a drámában), azt a hatalmat, „ami nélkül van jog és van birodalmi istenvallás, de birodalom nincsen”.

Petronius kétkedését Barakiás szavai indítják el:

„A hatalom természetes végső határa az a pont,

ameddig az alattvalók hűsége kitart.”

Petronius meggyőzetvén elfogadja a zsidók érvelését, a lehetetlent, azaz szembeszegül a caligulai hatalommal; felismeri az egyetlen lehetséges döntést a hatalom szorításában, a „nemcselekvés lehetőségét”. Rádöbben, hogy helytartói hatalma nem más, mint szolgaság. A dráma önpusztító lelkiismereti kérdése: mivé válik az ember a hatalom, a zsarnokság szorításában? Lehet-e etikusan harcolni a zsarnoksággal? Székely János válasza Petronius döntése: nyíltan nem lehet vállalni, de vállalni kell a nemcselekvés lehetőségét.

E gondolat ellentettjét is képes Székely János megmutatni; ezt tette az 1976-ban írt Protestánsokban. Hiába vallotta 1973-ban „Ars poeticám a hallgatás…” – három évvel később mégis kiírta magából legbensőbb, legféltettebb gondolatait, a cselekvés, a tett vállalását. Önmagát, a világról vallott gondolatait sűrítette ebbe a drámába.

A mű 1762-ben újév napján játszódik Toulouse-ban. Gerard, Albert és János a Grénier fivérek, hugenották (protestánsok) és Charnay, jezsuita páter (a francia inkvizíció elnöke) a főszereplők. Az ő ellentétük és vitájuk ad lehetőséget arra, hogy a szerző szabadságról, gondolatról, akaratról elmondhassa reflexióit. Egyértelműen tézisdráma ez a mű, hisz a három hugenotta testvér egymás között és a jezsuita Charnayval folytatott vitája egy-egy tézisen alapul. (Maga a történet rövidre szabott: a toulouse-i börtönben felkeresi a fogvatartott hugenotta testvéreket az inkvizíció elnöke; már-már meggyőzi azokat hite igazságáról, amikor János megöli Charnayt, pedig csak hittársa, Rabaut szabad útját biztosítandó akarta fogva tartani.). A szerző hangosan gondolkodik, amikor a testvérek vitáznak az inkvizítorral, amikor Gerard megfogalmazza a gondolatszabadság lényegét:

„Hajlandó vagyok meghalni azért,

Hogy szabad legyen gondolnom. Világos? […]

Saját fejemre gyújtani a máglyát,

Csak gondolhassam ezt vagy bármi mást.”

Itt szólal meg az igazi, a világot is becsapó Székely János, hisz minden cselekvés „előüteme” a gondolkodás.

A már fent idézett 1964-es Dózsa című monodrámában egyértelműen megfogalmazta a vállalt élet méltóságát; Dózsa alakját megjelenítve a vezér szerepét rajzolja meg a méltó és alkalmas kategóriák kibontásával - ha kell – szembeállításával.

Prózájának egyik sajátos darabja az 1979-ben megjelent A nyugati hadtest című novelláskötet.

Alapja a történelem, a szerző által megélt történelem. Paradox az ajánlás:

„Amit el lehet felejteni, nyugodtan felejtsük el. Esélyünk a feledhetetlen.”

A kötet 5 páros szövege egy-egy kép a hadapródiskolából, a hadifogságból, a szerző életéből.

A novellák témája a vesztes német hadsereg hátában visszavonuló magyar lovas kadétok világa a holland dűnéken és az északnémet tengerparti világban. Az író több mint harminc esztendő távolából emlékszik vissza arra a kamaszkorú hadapródtársaságra, amely 1944 őszétől hosszú menetben menekül a közelgő orosz front elől, hányódva országon-világon, el egészen a nyugati szárazföld határáig. Emlékezés, ábrázolás, magyarázat, ítélkezés, mérlegelés: novellafüzér, sorsfirtató esszé, regényféle. Vajon mi szüremlik át a történelem mögül a tanulságokból? - kérdezhette az író. Vajon van-e a határhelyzetben cselekvő ember tetteire erkölcsi mérték? Lehetett volna-e másképp cselekedni? Mi a következménye annak, ha latra vetjük, ami évtizedekkel korábban történt?

Székely Jánost minden művében erkölcsi tényállások érdekelték. Egy 1973-as - Szilágyi Júliához címzett - levelében azt mondta: "Világéletemben az volt a becsvágyam, hogy írásaim gondolati tartalmával hassak."

Nos, A nyugati hadtest páros novellái is ezzel hatnak, gondolati tartalmukkal ragadják magukkal az olvasót.

Nagyszerűen-már-már emberi vonásokkal felruházva-rajzolja meg például a Pálinkás nevű ló tragédiáját. Megrendítően ír le egy sárban araszoló, bukdácsoló "kísértetmenetet". Mesteri a hadapródok időfecsérlésének (kártyacsatáinak, bakancsának, kenyérharcának) árnyalatos leírása. Bámulatos, mire képes a dilemma-helyzetek elemzésében, a benső szabadság megőrzésének lajstromozásában, a háború- végi, kizsigerelt külföldi tájak ábrázolásában. Elevenen, érzékenyen, olvasmányosan is tanítva ír. Figyelme olyan éber, mint amilyen csak egy tizenéves fiatalemberé lehetett jó 30 évvel korábban. A hadapródélet, a külső szabályok uralma, a belső ítélet lelki súlya, a pusztulás abszurditása, az elkerülhetetlen vétkezés, a sors (vagy a tragikus szerencse) a summái ezeknek a novelláknak .

A háború mostoha körülményei között is kultúrához jut: Bach-műveket hallgat egy kisvárosi német templomban, és Tolsztoj Háború és békéjét olvassa, és fogolytársa nem más, mint a későbbi atyai jóbarát, híres szobrászművész, Szervátiusz Jenő, akinek egyénisége ihlette később az Egy láda agyag című kötetet, ill. magát a költeményt.

Élete utolsó éveiben fáradhatatlanul dolgozott az Igaz Szó versszerkesztőjeként a művészet-a vers- és a magyar nyelv megőrzése érdekében.

Mindeközben válogatta, csiszolta régebbi műveit; tanulmányokat írt, elkészítette Mórok című darabját. Nyomdakészre megalkotta a 20. század filozófiai kérdéseinek összegzését A valódi világban, sajtó alá rendezte a Semmi-soha című versgyűjteményét, összeállította A másik torony címmel elkészítendő regény szinopszisát.

Értékrendjéhez, „vállalt életéhez” való szigorú ragaszkodása egyre inkább a bezárkózott magányt jelentette számára (meg nem értői „gőgnek” mondták ezt).

Szubjektivitásunkat kerülendő álljon itt az irodalomtörténész Lengyel Balázsnak még a szerzőnek írott elismerése 1990-ből:

„Szerény nézetem szerint a Te művedben fedezhető fel az a legmagasabb teljesítmény, amelyet a határainkon túli magyar irodalom az utóbbi évtizedekben létrehozott.”

Majd 1996-ban, már egy emlékező írásában még magasabbra értékelte:

„Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”

***

Egyre bizonyosabb, hogy életében csak a hasonlóan mélyen gondolkodó társak értették meg.

1992-ben bekövetkezett halála után hirtelen odafigyeltek a „marosvásárhelyi gondolkodó hagyatékára”. Egyetlen alkalomra elővették a Gyulai Várszínház Harag György által rendezett nagysikerű Caligula helytartóját, de komoly elismerése/megismerése mai napig nem történt meg.

Jelen írásunk ezt a hiátust próbálja a maga módján - kellő szerénységgel és alázattal - pótolni, hogy valóban egyre többen legyünk Székely János szavát, sajátos gondolkodásmódját értők, a megalkotott értékeinek méltó továbbvivői!

Ki nem mondott célunk: a „rejtőzködő Székely János” munkásságát a gondolkodó értelem fényében felragyogtatni…