AZ IRODALOM MÉLTÓSÁGA
Van az én tarka-barka
könyvtáramban egy polc, amely tarkább a többinél is. Papír-, vászon- és
bőrkötések; kékek, sárgák, zöldek, pirosak és feketék, a miniatűrtől a fólióig
terjedő formátumok sorakoznak rajta szeszélyes összevisszaságban, mint valami
óceánontúli metropolis felhőkarcolói. Nincs ezen egyetlen "sorozat" sem; nincs
két szín, két könyvmagasság, amely összeillenék - lehetetlenség rajta rendet
teremteni. Én mégis ezt a polcot szeretem legjobban egész könyvtáramban.
Mert itt, ezen a polcon
helyeztem el a Mahábháratát meg a Rámájanát. Ezen van a Si King, a
Gilgames, a Biblia és a Korán. Erre raktam fel az Íliászt és az
Odüsszeiát, az Eddát és a Kalevalát. Ide kívánkozott valahogyan a
Niebelung-ének,
az Ezeregyéjszaka, sőt egy-egy szláv, román és magyar népköltési gyűjtemény is.
[...]
Bizonyára lesznek, akik
megbotránkoznak ezen az együttesen. [...] Nyelvcsaládok, műfajok, történelmi
korszakok választják el őket: mi közük lehet egymáshoz, hogyan kerülnek mégis
egyazon polcra?
Azokat a könyveket
gyűjtöttem itt össze, amelyek közvetlenül az íratlan őskultúrából sarjadtak, s
amelyekben az emberiség őstudása testesül meg. [...] Könyvek a szó súlyos,
eredeti értelmében. Mítoszok.
Tudománytörténeti tény, hogy
az emberi tudás kezdetben egységes volt. Mindaz, amit manapság a filozófia, a
jog, a természet- és társadalomtudományok elkülönítve, meghatározott
szempontokból tárgyalnak, amit a művészetek sajátos eszközökkel fejeznek ki -
mindez valamikor egyetlen megszentelt tanban, a mítoszban olvadt össze.
Tartalmilag (a beléjük sűrített mérhetetlen életigazságon kívül) az az érdekes
ezekben a könyvekben, hogy teljes és egységes (s hozzá kell tennem: egymáshoz
nagyon is hasonló) világképet hordoznak. [...]
Módszerükben - s engem
ezúttal ez érdekel jobban - az az érdekességük, hogy az egész beléjük sűrített
tudásanyagot mintegy irodalmilag ábrázolják. [...] A kozmosz működése, mint
valami roppant színpadon, művészileg sűrítve, cselekménnyé és történetté
alakítva jelenik meg ezekben az ős-könyvekben.
Épp ez a különösségük és
értékük. Nem bontják szálaira, nem fejtik ki tételesen, nem indokolják és
magyarázzák logikailag a beléjük foglalt egységes emberi tudást, hanem
művészileg ábrázolják azt. A mítosz: maga a működés közben meglesett,
működésében ábrázolt világtörvény.
A mítoszok keletkezése óta
ezer és tízezer esztendők teltek el. Az emberi tudás azóta hallatlanul
kifinomult, és régóta megszűnt egységes lenni. [...] Felosztottuk a tudást
egymás között, szálaira bontottuk, s képtelenek vagyunk újra egybefonni. [...]
Valljuk, hogy egységes a világ, filozófiailag megismertük legáltalánosabb
törvényeit is, de valójában réges-régen felparcelláztuk, átváltoztattuk
szakbarbárok vadászterületévé.
Senki sem próbálja kétségbe
vonni, hogy ez a szakosodás mérhetetlen haszonnal járt a tudás mélysége és
részletessége - s ami a legfontosabb: a társadalom gyakorlati élete -
szempontjából. Mégis mindannyiunkban megmaradt az igény, hogy a világot és a
róla való tudást egységében lássuk, hogy olyan közlésformát találjunk, amely a
világmozgást a maga teljességében ragadja meg.
A tudomány nem képes többé
ilyesmire, hiszen a filozófia csak a legáltalánosabb törvények kidolgozására
vállalkozik, a szakdiszciplínák pedig szükségképp s egyre inkább szem elől
tévesztik az élet egészét. Mondjunk le tehát a teljesség szemléletéről? [...]
Nem, az emberi szellem sohasem nyugodott bele az efféle "lehetetlenekbe".
Kezdettől fogva megőrzött, mindmáig elevenen tartott valamit az őszi
mítoszokból, éspedig pontosan azt, ami képessé tette őket a világ-egész
megragadására.
A módszerüket őrizte meg.
Módszerüket, melynek lényege
az volt, hogy megszemélyesítették a lehetséges emberi magatartásformákat, a
"világerőket", kidolgozták ezek lehetséges konfliktusait, s végül jelentéses
élethelyzetekbe, történetekbe, cselekményekbe ágyazták őket.
Igen, a "mítosz" ma is él.
Kihaltak belőle a csodák, istenek és szörnyetegek, de megmaradt az
irodalom. Megmaradt az emberi szellem csodálatos
képessége, hogy magában a valóságban lesse meg, mintegy működésük közben
ábrázolja az élet nagy törvényeit, s - épp ezáltal - teljességében,
totalitásában mutasson be embert és világot. Nincs is azóta más eszköz az élet
egészének, az ember teljes mivoltának megragadására, csak éppen ez. A szintézis
és összefoglalás igényét, amely egykor a mítoszé volt, egyes-egyedül az irodalom
örökölte. A szükségképp elaprózódó, szerteágazó emberi tudás csakis az
irodalomban lesz ismét eleven egész. [...]
Mindenki, akiben az igazi,
nagy költészet eszménye él, aki kutatva-töprengve valódi irodalmat ír vagy
olvas: a szintézis keresője, az egységes emberi őstudás örököse és folytatója
ebben a korban.
Olyan méltóság ez, amellyel csakis az irodalom ruházhatja
fel szerelmeseit.
/Székely János: Egy rögeszme genezise/