AZ IRODALOM MÉLTÓSÁGA

Van az én tarka-barka könyvtáramban egy polc, amely tarkább a többinél is. Papír-, vászon- és bőrkötések; kékek, sárgák, zöldek, pirosak és feketék, a miniatűrtől a fólióig terjedő formátumok sorakoznak rajta szeszélyes összevisszaságban, mint valami óceánontúli metropolis felhőkarcolói. Nincs ezen egyetlen "sorozat" sem; nincs két szín, két könyvmagasság, amely összeillenék - lehetetlenség rajta rendet teremteni. Én mégis ezt a polcot szeretem legjobban egész könyvtáramban.

Mert itt, ezen a polcon helyeztem el a Mahábháratát meg a Rámájanát. Ezen van a Si King, a Gilgames,  a Biblia és a Korán. Erre raktam fel az Íliászt és az Odüsszeiát, az Eddát és a Kalevalát. Ide kívánkozott valahogyan a Niebelung-ének, az Ezeregyéjszaka, sőt egy-egy szláv, román és magyar népköltési gyűjtemény is. [...]

Bizonyára lesznek, akik megbotránkoznak ezen az együttesen. [...] Nyelvcsaládok, műfajok, történelmi korszakok választják el őket: mi közük lehet egymáshoz, hogyan kerülnek mégis egyazon polcra?

Azokat a könyveket gyűjtöttem itt össze, amelyek közvetlenül az íratlan őskultúrából sarjadtak, s amelyekben az emberiség őstudása testesül meg. [...] Könyvek a szó súlyos, eredeti értelmében. Mítoszok.

Tudománytörténeti tény, hogy az emberi tudás kezdetben egységes volt. Mindaz, amit manapság a filozófia, a jog, a természet- és társadalomtudományok elkülönítve, meghatározott szempontokból tárgyalnak, amit a művészetek sajátos eszközökkel fejeznek ki - mindez valamikor egyetlen megszentelt tanban, a mítoszban olvadt össze. Tartalmilag (a beléjük sűrített mérhetetlen életigazságon kívül) az az érdekes ezekben a könyvekben, hogy teljes és egységes (s hozzá kell tennem: egymáshoz nagyon is hasonló) világképet hordoznak. [...]

Módszerükben - s engem ezúttal ez érdekel jobban - az az érdekességük, hogy az egész beléjük sűrített tudásanyagot mintegy irodalmilag ábrázolják. [...] A kozmosz működése, mint valami roppant színpadon, művészileg sűrítve, cselekménnyé és történetté alakítva jelenik meg ezekben az ős-könyvekben.

Épp ez a különösségük és értékük. Nem bontják szálaira, nem fejtik ki tételesen, nem indokolják és magyarázzák logikailag a beléjük foglalt egységes emberi tudást, hanem művészileg ábrázolják azt. A mítosz: maga a működés közben meglesett, működésében ábrázolt világtörvény.

A mítoszok keletkezése óta ezer és tízezer esztendők teltek el. Az emberi tudás azóta hallatlanul kifinomult, és régóta megszűnt egységes lenni. [...] Felosztottuk a tudást egymás között, szálaira bontottuk, s képtelenek vagyunk újra egybefonni. [...] Valljuk, hogy egységes a világ, filozófiailag megismertük legáltalánosabb törvényeit is, de valójában réges-régen felparcelláztuk, átváltoztattuk szakbarbárok vadászterületévé.

Senki sem próbálja kétségbe vonni, hogy ez a szakosodás mérhetetlen haszonnal járt a tudás mélysége és részletessége - s ami a legfontosabb: a társadalom gyakorlati élete - szempontjából. Mégis mindannyiunkban megmaradt az igény, hogy a világot és a róla való tudást egységében lássuk, hogy olyan közlésformát találjunk, amely a világmozgást a maga teljességében ragadja meg.

A tudomány nem képes többé ilyesmire, hiszen a filozófia csak a legáltalánosabb törvények kidolgozására vállalkozik, a szakdiszciplínák pedig szükségképp s egyre inkább szem elől tévesztik az élet egészét. Mondjunk le tehát a teljesség szemléletéről? [...] Nem, az emberi szellem sohasem nyugodott bele az efféle "lehetetlenekbe". Kezdettől fogva megőrzött, mindmáig elevenen tartott valamit az őszi mítoszokból, éspedig pontosan azt, ami képessé tette őket a világ-egész megragadására.

A módszerüket őrizte meg.

Módszerüket, melynek lényege az volt, hogy megszemélyesítették a lehetséges emberi magatartásformákat, a "világerőket", kidolgozták ezek lehetséges konfliktusait, s végül jelentéses élethelyzetekbe, történetekbe, cselekményekbe ágyazták őket.

Igen, a "mítosz" ma is él. Kihaltak belőle a csodák, istenek és szörnyetegek, de megmaradt az irodalom. Megmaradt az emberi szellem csodálatos képessége, hogy magában a valóságban lesse meg, mintegy működésük közben ábrázolja az élet nagy törvényeit, s - épp ezáltal - teljességében, totalitásában mutasson be embert és világot. Nincs is azóta más eszköz az élet egészének, az ember teljes mivoltának megragadására, csak éppen ez. A szintézis és összefoglalás igényét, amely egykor a mítoszé volt, egyes-egyedül az irodalom örökölte. A szükségképp elaprózódó, szerteágazó emberi tudás csakis az irodalomban lesz ismét eleven egész. [...]

Mindenki, akiben az igazi, nagy költészet eszménye él, aki kutatva-töprengve valódi irodalmat ír vagy olvas: a szintézis keresője, az egységes emberi őstudás örököse és folytatója ebben a korban.

Olyan méltóság ez, amellyel csakis az irodalom ruházhatja fel szerelmeseit.

/Székely János: Egy rögeszme genezise/