NAGY LÁSZLÓ,

AZ EMBER

Czine Mihály emléktöredékei

 A nagy költők nem véletlenül szólalnak meg, fejtegette Illyés Gyula Petőfiről szólva, látni lehet, legalábbis visszatekintőn, mikor esett egy nép vajúdásba, hogy megszülje a „rendkívüli fiút”. Azt is, miként dajkálja, óvja, védelmezi kedves gyermekét, hogy majd a rendkívüli fiú – fölnövekedvén – védelmezze és emelje felnevelő közösségét.

Nagy Lászlót is a népe küldte, a maga követeként, kísérte védelmező szeretettel az útján, s népével összeforrt költő álomi beszéddel, „bajokat döggé bűvölő” igékkel ajándékozta meg a nemzetét. […] Akik csak találkoztak véle, mindjárt felismerték benne, mint valamikor Petőfiben, a szívüknek kedves költőt. S az igaz embert. Aki mindig azonos volt a lírai hősével: „Se bölcs, se büszke / égi, földi virágzás tükre”. [...]

Később nagy élmény volt a lassan beinduló író-olvasó találkozók sora. Az írók láthatták, tapasztalhatták, hogy van közönsége az új irodalomnak, hogy van, s főként lehetne táboruk. [...] Bizodalmat, kedvet adtak ezek az esték nagymértékben.  […]

És végezetül egy nagyon emberi történet Nagy Lászlóról, az emberről, aki egy más dimenzióban élt és gondolkodott. A hetvenes évek legelején történt. Korán reggel Nagy László hívott telefonon. „Feltétlenül és sürgősen találkoznunk kell”, mondja a telefonba. Kilenckor órám van az egyetemen, mondtam, előtte találkozzunk félúton, a Lánchíd budai hídfőjénél, egy presszóban. Már várt rám. Szótlanul megittunk egy pohárka konyakot. Nagy László hallgat. Vártam, hogy előálljon Laci a gondjával, amiért feltétlenül és sürgősen találkoznunk kellett. De nem szól, nézi csak az óráját, a mutatók közelítenek a kilenchez. Lassan kezdődik vagy kezdődne az egyetemi órám. Nagy László csak hallgat; iszunk még egy-egy konyakot. Kilenc óra lesz pár perc múlva. A hallgatást megtörve óvatosan megkérdezem: „Laci, miért is kerestél?”

    S ekkor Nagy László cigarettára gyújtott, s a cigaretta ködfüggönye mögül lassan, tagoltan mondani kezdte: „Egész éjjel tűnődtem, Mihály, egész éjjel tűnődtem, s arra jutottam: még nem szerettünk eleget!” […]