KÓS KÁROLY

Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat,

raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat.

Áldjon érte Isten, áldjon érte Ember; Isten s ember dolga.

Falak omolhatnak, kövek is váshatnak,

magaslik, nem porlad a megtartó példa.

Barázdált orcádról az idő aláfoly,

mint az olvadó hó a vén Maguráról.

/Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá/

1883. december 16-án született a temesvári Józsefváros egyik bérházában. Édesapja Kósch János; édesanyja Sivet Szidónia. A család szász eredetét jelzi az akkor még Kóschként írt vezetéknév. Édesapja áthelyezése miatt három év múlva Nagyszebenbe költöztek, majd Kolozsvár volt következő lakóhelyük. Az itteni református kollégiumban végzi középiskolai tanulmányait; itt szívta magába a nemzeti történelem és kultúra szeretetét. Az építőművészet, a képzőművészet vonzotta, de szülei akaratára a Budapesti József Műegyetem általános mérnöki karára iratkozott be. A második év befejezése után iratkozott át az építészeti szakra.

1907-ben befejezte egyetemi tanulmányait; 1908-ban önálló építészeti irodát nyitott. Jelentősebb munkái: a zebegényi templom, a budapesti állatkert, a budapesti Wekerle-telep stb.

Jövedelméből Sztánán telket vett, és megépítette a "Varjúvárat".

Megházasodott, elvette feleségül régi választottját, a türei református lelkész leányát, Balázs Idát.

1909-ben jelent meg a Régi Kalotaszeg című munkája, és az Attila királról ének című balladája, ez utóbbi kézzel írott fakszimile kiadásban.

Az első világháború után - vállalva a kisebbségi sorsot - budapesti karrierjét odahagyva hazatér Sztánára. 1921. január 21-én jelenteti meg nagyhatású röpiratát, a Kiáltó Szót, melyben meghirdeti az  - immár kisebbségbe szakadt - erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Kevés példányban, csonkán, cenzúrázva, s 24 órán belül megvonták a bolti árusítás és a postai szállítás jogát is. Kevés helyre jutott el, de nagyon sokfelől támadták.

Az építész megszólalt; kiáltó szóval, hegyeket mozgató hittel. Izgatott, perelt azért, hogy az életet tovább hirdethesse. Az építészből lett író ebben a röpiratban fogalmazta meg először a transzilvanizmus eszméjét (tiszta irodalmiság, európaiság, erdélyiség):

"Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. [...] A mi igazságunk a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak! Az Élet nem vár, az Élet rohan. [...] Kiáltó szómmal ezt kiáltom!... Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. [...] Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltószó csupán..."

A kiragadott részletek is bizonyítják, hogy mit tartott követendő célnak: a történelmi realitásra építő cselekvést.

A túlélés, a magyarként való megmaradást kívánta szolgálni az Erdélyi Szépmíves Céh megalapításával éppen úgy, mint ahogy később az Erdélyi Helikon folyóirat életrehívásával is. Célja: közösség és írónevelés; a magyarság megtartása az irodalom által.

Ebből a felismerésből születtek a regényei is, a két világháború közötti történelmi regény újabb, "erdélyi folyamát" megrajzolva. Felismerte, hogy jelenünket, de jövőnket is, a történelmünkkel, a történelmünk megismertetésével alakíthatjuk. Erdélyt, a szülőföldet, annak történelmét írta meg csodálatos nyelvezetű regényeiben, az 1925-ös Varjúnemzetségben, hét évvel később a Budai Nagy Antal históriájában, majd 1934-ben az Országépítőben.

Az 1925-ben keletkezett Varjúnemzetség az író legkedvesebb könyve. "Nem regény, nem is történelem..."  - vallotta maga az író. Voltaképp a szülőföld, az otthonteremtés könyve, hiszen a kalotaszegi világ elevenedik meg, s a XVII. századi Erdély történelmének hangulatát érezhetjük meg csodálatos, senkihez sem hasonlítható nyelvi megformálásában.

A történeti háttér egy emberöltőt dolgoz fel. Mikor a cselekmény elkezdődik, még él Bethlen Gábor (a nagyságos fejedelem), a regény befejezésekor II. Rákóczi György hal meg. 1629 és 1660 a háttér, az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának és hanyatlásának az ideje. A „beszédes nevű” főszereplők pedig a „bolond Varjuk”. Varjú János és Varjú Gáspár, akik másképp élnek, mint a többiek, ők a Kós Károly-i életet példázzák. Kalotaszeg és környéke „Bolond Varjuknak” mondja őket – a Pojánán élőket -, mert „az emberek nem tűrik maguk között, aki egy fejjel nagyobb náluk.”

Varjú János Bethlen Gábor szolgálatába állott, és a fiát is – Gáspárt – a Bethlen Gábor-i szellemben nevelte. Varjú Gáspár „ellenlábasa” Maksai László hadnagy, egy földjétől elszakadt székely, aki kardjával szolgálja a fejedelmet, bármelyiket… Beházasodik, hogy rangban, vagyonban emelkedjék. Tudja, hogy Basa Anna a különc Varjú Gáspárt szereti, mégis feleségül veszi. Basa Anna, Kós Károly-i gyenge virágszál, árnyaltan megrajzolt nőalak, aki azért lesz boldogtalan, mert nem akar háborúságot; ingadozásával teszi szerencsétlenné a maga sorsát (Maksaiét és Varjú Gáspárét is). Felvillanó, de meghatározó szereplő Vitéz Ilona, a kaposi molnár leánya, aki Varjú Gáspár felesége lesz.

A Varjúnemzetség nemcsak családi krónika, hanem a természet világába szervesen beilleszkedő hegyi ember életvitelének dicsérete is. Legköltőibb részei azok, amelyekben Kós Károly a havast írja le; a tavaszt vagy éppen az őszt idézi meg Kolosmonostoron. Stílusa zengően archaikus („Az Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedőben”; „Szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi napon, de amikor éjszakára hóharmat hull a határra”).

Kós Károly negyvenhét éves volt, amikor a Varjúnemzetséget megírta, negyvenkilenc, amikor a Budai nagy Antal históriáját (1932). Ez a műve az 1437-es bábolnai parasztlázadást eleveníti fel. A főhős sorsa, küldetése izgatta, ezért aztán 1936-ban drámában is megörökítette.

Ebben a művében István királyt finom alkatú embernek ábrázolja, aki a küzdelmes időkben lelkében megizmosodik, sőt meg is keseredik. Ez a változás szükségszerű azonban ahhoz, hogy országa határait az ausztriai szélektől Erdőelve (Erdély) külső végvonaláig kiterjeszthesse. István sorsában ott rejtőzik a magyarság sorsa; vállalnia kell a meg nem értést, a magánosságot, az embertelenség vádját népe érdekében, mert erre rendeltette a sorsa.

A második világháborút követő években hosszú ideig félretette a szépírói munkát. Épített és szervezett. Nevéhez fűződik a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum felépítése, és az erdélyi templomok százainak felújítása. A kolozsvári főiskolán tanította az ifjú építészeket. Tevékeny életet élt. Temetésén, 1977. augusztus 23-án, a kolozsvári Házsongárdi temetőben összegyűlt Erdély egész magyarsága. Sírja mindmáig zarándokhely.