Karácsony üzenete

 

Északról délre, a sziklás Júdeában ereszkedik alá egy férfi és egy asszony. Az asszony fiatal, halovány, fáradt; messziről látszik, hogy áldott állapotban van. Nehezen megy, többet ül, mint jár. Mellette egy komoly, gyöngéd férfi. Mindketten szegények; egy názáreti ács és felesége ezelőtt 2009 esztendővel. Mennek Betlehembe, mert népszámlálást rendelt el a római császár, és mindenkit csak ott számlálhatnak meg, ahol született. A város tele emberrel, akik az ország legkülönbözőbb helyeiről zarándokoltak ide. Minden szálláshely foglalt. Ennek az asszonykának pedig most sürgősen szállás és nyugalom kell. De sehol egy hely. Végül egy gazda megkönyörül rajtuk, és a várostól távol, egy sziklába vájt istállóban, az állatok között találnak menedéket. Az asszonyka itt hozza világra az Ő gyermekét.
Az ókori Izraelben a gyermeket Isten ajándékának tekintették. Ha valaki gyermeket várt, azt számon tartották a rokonok, a szomszédok is, és amikor megszületett, együtt örültek a szülőkkel. Sokszor már napokkal a várható szülés előtt készenlétben álltak a zenészek, és ha fiú lett, akkor rázendítettek a ház előtt, és sokáig muzsikáltak.
Ennek a gyermeknek az érkezését nem előzték meg ilyen előkészületek. Idegenben, méltatlan körülmények között, egy istállóban kellett világra hoznia egy tapasztalatlan fiatal anyának első gyermekét. Fiú lett, de nem hangzott fel a barátok együtt örvendezését is kifejező muzsika. Azon az estén ott, Betlehemben hideg volt és sötét. Csend volt a földön. Teljesen szürke hétköznap volt az. Ám ettől a perctől számítja a művelt emberiség az időt. Ez a születés volt a világtörténelem legnagyobb eseménye.
De nem sokáig maradt egyedül ez a kis család. Vad, marcona, de megilletődött, kíváncsiskodó emberek léptek be az istálló ajtaján. Pásztorok voltak; a közeli hegyi legelőkről érkeztek, és az éppen csak megszületett gyermeket szerették volna látni.
Ezeket a pásztorokat abban az időben mélyen megvetették. Durva, marcona embereknek tartották őket. Mivel többnyire vízben szegény helyeken legeltettek, nem tudtak eleget tenni a törvényben előírt mosakodási szertartásoknak, és ezért lelkiekben is tisztátalanoknak tekintették őket. Volt olyan város, ahová be se tehették a lábukat, mert kiűzték őket.
Ezen az estén különös esemény zavarta meg egyhangú életüket. Amint éppen a tűz mellett hallgattak nagyokat, egyszerre hatalmas fényességgel érkező angyali sereget láttak, akiktől szózatot hallottak: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség, és az emberekhez jó akarat.” És ezek a zord pásztorok, akik máskor a vadállatokkal is szembeszálltak, most – hogy is mondja a Biblia? – „nagy félelemmel megfélemlének”. Valami olyasmit láttak, amit – annak ellenére, hogy kora gyermekkoruktól fogva tanították nekik, és most saját szemükkel is megláttak – egyszerűen nem akartak elhinni. Isteni küldöttek, angelusok – vagy ahogy mi nevezzük őket – angyalok jelentek meg előttük, és szóltak hozzájuk. És ezek az angyalok három nagyon fontos dolgot közöltek velük.
Az első az volt, hogy „ne féljetek!”, nem kell félnetek, mert olyan örömhírt hoztunk, ami az egész népnek örömére lesz: megszületett ma a Megtartó, aki majdan megváltja a ti életeteket.
A második - talán még fontosabb parancs- hogy „menjetek el, és győződjetek meg róla magatok!”, azaz ne csak elhiggyétek, de győződjetek is meg róla.
És a harmadik – talán a legfontosabb - utasítás így hangzott: „Mondjátok el mindenkinek, amit tőlünk hallottatok, és amit Betlehemben láttatok!
Íme a felismerés három lépcsője: nem félni meghallani azt, amit senki nem akar elhinni és meghallani, meggyőződni róla személyesen, és továbbadni a megismert igazságot.
És ezek az emberek hátrahagyják a nyájat, és nem félnek bemenni abba a városba, amelyiket eddig nagy ívben elkerültek. És a gyermek valóban ott volt, úgy ahogy az angyalok mondták.
Mit láthattak ezek a pásztorok ebben a kisgyermekben. Úgy gondolom, azt az isteni csodát, amit mi pedagógusok is meg kell, hogy lássunk minden tanítványunkban: a jövő reménységét, mindazt, amivé majdan az az éppen megszületett csecsemő válik, mindazt, amit felnőttként majdan tesz, mindazt, amit majdan felnőttkori áldozata árán megteremt számunkra: a megváltás misztériumát.
És ezek a vad, marcona emberek egy hatalmas változáson mennek át. Amikor kijönnek ebből az istállóból, már nem ugyanazok az emberek. Ők már többé semmitől sem félnek, mert ők már tudnak valamit, és innentől kezdve ők is angeluszokká, hírvivőkké válnak.
De nemcsak ők voltak ennek az istállónak a vendégei. Új vendégek érkeznek: a három királyok vagy napkeleti bölcsek. Ezeknek az embereknek nem jelentek meg angyalok, ezek az emberek a tudásuk segítségével ismerték fel az elkövetkezendő csodálatos eseményt, és maguk keresték a rejtély kulcsát, amikor ebbe a városba érkeztek. Előtte, ahogy illik, természetesen felkeresték Izrael uralkodóját, Heródest, és tőle érdeklődtek a megsejtett titok után. Ám Heródes még csak nem is hallott semmiféle Megváltó születéséről. A hatalom többnyire nem lát meg semmit saját hatalmának határain túl. A hatalom általában süket és vak minden csoda iránt még akkor is, ha azt tudós bölcsek igazolják.
Így aztán a napkeleti bölcsek maguk kelnek útra, és meg is találják a kisdedet, és elhalmozzák ajándékokkal. A tudós bölcsek tisztában vannak ugyanis azzal a titokkal, amit a pásztorok csak megsejtettek - és fejet hajtanak a kisded előtt. Ők is látják benne azt a csodát, amit a pásztorok. Ám hazafelé menvén messze elkerülik Heródes palotáját, mert tudják, hogy a hatalom többnyire csak kihasználja és a saját érdekében használja fel mindazt, ami esetleg nem az Ő érdekeit szolgálja. És féltették ezt a bizonyságot nyert, számukra immár magától értetődő isteni ajándékot.
Pásztorok és bölcsek. A társadalom legmegvetettebb, legalacsonyabb szintjén állók, és a tudós értelmiségiek. Üzenete van ennek is: az akkori társadalom két szélsősége ez a két jellegzetes hivatás. E két réteg ma is a legfogékonyabb az új befogadására, a csoda meglátására. Az egyik hite által, a másik a tudása, műveltsége által. A cél ugyanaz mindkét esetben, csak a megtett út más. Az eredmény szempontjából azonban ez közömbös.
Az istálló lassan elcsendesedett. Mária és József lassan kezdi megérteni, hogy sorsuk – de különösen az éppen megszületett gyermek sorsa – kiválasztott sors, és életüket ennek a kiválasztottságnak kell alárendelniük. És vállalják ezt a sorsot. Éppen úgy, mint majdan gyermekük is vállalja immár felnőttként.
Ebben a sorsvállalásban állt a karácsonyi örömhír legfontosabb üzenete a pásztorok és a bölcsek számára, és ebben áll számunkra is. A kérdés csak az: ma, 2009 karácsonyán merjük-e meghallani ezt a karácsonyi örömhírt, hogy nem kell félnünk, mert megszületett nékünk a Megtartó, a Vigasztaló, aki átsegít bennünket életünk minden gondján és problémáján; merjük-e vállalni e meggyőződés bizonyosságát, és meg merjük-e osztani ezt az örömöt másokkal is, és - nem utolsó sorban - vállaljuk az ezzel járó következményeket immár megváltozott, új emberekként. Hiszem, hogy - mi, elkötelezett pedagógusok és még igen sokan ebben az országban - igen. És akkor megvalósulhat nemcsak a földön, de Magyarország határain belül és kívül is a békesség és az emberek között a jóakarat.
Így legyen!