Karácsony üzenete
Északról délre, a sziklás
Júdeában ereszkedik alá egy férfi és egy asszony. Az asszony fiatal, halovány,
fáradt; messziről látszik, hogy áldott állapotban van. Nehezen megy, többet ül,
mint jár. Mellette egy komoly, gyöngéd férfi. Mindketten szegények; egy názáreti
ács és felesége ezelőtt 2009 esztendővel. Mennek Betlehembe, mert népszámlálást
rendelt el a római császár, és mindenkit csak ott számlálhatnak meg, ahol
született. A város tele emberrel, akik az ország legkülönbözőbb helyeiről
zarándokoltak ide. Minden szálláshely foglalt. Ennek az asszonykának pedig most
sürgősen szállás és nyugalom kell. De sehol egy hely. Végül egy gazda
megkönyörül rajtuk, és a várostól távol, egy sziklába vájt istállóban, az
állatok között találnak menedéket. Az asszonyka itt hozza világra az Ő
gyermekét.
Az ókori Izraelben a
gyermeket Isten ajándékának tekintették. Ha valaki gyermeket várt, azt számon
tartották a rokonok, a szomszédok is, és amikor megszületett, együtt örültek a
szülőkkel. Sokszor már napokkal a várható szülés előtt készenlétben álltak a
zenészek, és ha fiú lett, akkor rázendítettek a ház előtt, és sokáig
muzsikáltak.
Ennek a gyermeknek az
érkezését nem előzték meg ilyen előkészületek. Idegenben, méltatlan körülmények
között, egy istállóban kellett világra hoznia egy tapasztalatlan fiatal anyának
első gyermekét. Fiú lett, de nem hangzott fel a barátok együtt örvendezését is
kifejező muzsika. Azon az estén ott, Betlehemben hideg volt és sötét. Csend volt
a földön. Teljesen szürke hétköznap volt az. Ám ettől a perctől számítja a
művelt emberiség az időt. Ez a születés volt a világtörténelem legnagyobb
eseménye.
De nem sokáig maradt
egyedül ez a kis család. Vad, marcona, de megilletődött, kíváncsiskodó emberek
léptek be az istálló ajtaján. Pásztorok voltak; a közeli hegyi legelőkről
érkeztek, és az éppen csak megszületett gyermeket szerették volna látni.
Ezeket a pásztorokat abban
az időben mélyen megvetették. Durva, marcona embereknek tartották őket. Mivel
többnyire vízben szegény helyeken legeltettek, nem tudtak eleget tenni a
törvényben előírt mosakodási szertartásoknak, és ezért lelkiekben is
tisztátalanoknak tekintették őket. Volt olyan város, ahová be se tehették a
lábukat, mert kiűzték őket.
Ezen az estén különös
esemény zavarta meg egyhangú életüket. Amint éppen a tűz mellett hallgattak
nagyokat, egyszerre hatalmas fényességgel érkező angyali sereget láttak, akiktől
szózatot hallottak: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön
békesség, és az emberekhez jó akarat.” És ezek a zord pásztorok, akik máskor a
vadállatokkal is szembeszálltak, most – hogy is mondja a Biblia? – „nagy
félelemmel megfélemlének”. Valami olyasmit láttak, amit – annak ellenére, hogy
kora gyermekkoruktól fogva tanították nekik, és most saját szemükkel is
megláttak – egyszerűen nem akartak elhinni. Isteni küldöttek, angelusok – vagy
ahogy mi nevezzük őket – angyalok jelentek meg előttük, és szóltak hozzájuk. És
ezek az angyalok három nagyon fontos dolgot közöltek velük.
Az első az volt, hogy „ne
féljetek!”, nem kell félnetek, mert olyan örömhírt hoztunk, ami az egész
népnek örömére lesz: megszületett ma a Megtartó, aki majdan megváltja a ti
életeteket.
A második - talán még
fontosabb parancs- hogy „menjetek el, és győződjetek meg róla magatok!”,
azaz ne csak elhiggyétek, de győződjetek is meg róla.
És a harmadik – talán a
legfontosabb - utasítás így hangzott: „Mondjátok el mindenkinek, amit tőlünk
hallottatok, és amit Betlehemben láttatok!”
Íme a felismerés három
lépcsője: nem félni meghallani azt, amit senki nem akar elhinni és meghallani,
meggyőződni róla személyesen, és továbbadni a megismert igazságot.
És ezek az emberek
hátrahagyják a nyájat, és nem félnek bemenni abba a városba, amelyiket eddig
nagy ívben elkerültek. És a gyermek valóban ott volt, úgy ahogy az angyalok
mondták.
Mit láthattak ezek a
pásztorok ebben a kisgyermekben. Úgy gondolom, azt az isteni csodát, amit mi
pedagógusok is meg kell, hogy lássunk minden tanítványunkban: a jövő
reménységét, mindazt, amivé majdan az az éppen megszületett csecsemő válik,
mindazt, amit felnőttként majdan tesz, mindazt, amit majdan felnőttkori áldozata
árán megteremt számunkra: a megváltás misztériumát.
És ezek a vad, marcona
emberek egy hatalmas változáson mennek át. Amikor kijönnek ebből az istállóból,
már nem ugyanazok az emberek. Ők már többé semmitől sem félnek, mert ők már
tudnak valamit, és innentől kezdve ők is angeluszokká, hírvivőkké válnak.
De nemcsak ők voltak ennek
az istállónak a vendégei. Új vendégek érkeznek: a három királyok vagy napkeleti
bölcsek. Ezeknek az embereknek nem jelentek meg angyalok, ezek az emberek a
tudásuk segítségével ismerték fel az elkövetkezendő csodálatos eseményt, és
maguk keresték a rejtély kulcsát, amikor ebbe a városba érkeztek. Előtte, ahogy
illik, természetesen felkeresték Izrael uralkodóját, Heródest, és tőle
érdeklődtek a megsejtett titok után. Ám Heródes még csak nem is hallott
semmiféle Megváltó születéséről. A hatalom többnyire nem lát meg semmit saját
hatalmának határain túl. A hatalom általában süket és vak minden csoda iránt még
akkor is, ha azt tudós bölcsek igazolják.
Így aztán a napkeleti
bölcsek maguk kelnek útra, és meg is találják a kisdedet, és elhalmozzák
ajándékokkal. A tudós bölcsek tisztában vannak ugyanis azzal a titokkal, amit a
pásztorok csak megsejtettek - és fejet hajtanak a kisded előtt. Ők is látják
benne azt a csodát, amit a pásztorok. Ám hazafelé menvén messze elkerülik
Heródes palotáját, mert tudják, hogy a hatalom többnyire csak kihasználja és a
saját érdekében használja fel mindazt, ami esetleg nem az Ő érdekeit szolgálja.
És féltették ezt a bizonyságot nyert, számukra immár magától értetődő isteni
ajándékot.
Pásztorok és bölcsek. A
társadalom legmegvetettebb, legalacsonyabb szintjén állók, és a tudós
értelmiségiek. Üzenete van ennek is: az akkori társadalom két szélsősége ez a
két jellegzetes hivatás. E két réteg ma is a legfogékonyabb az új befogadására,
a csoda meglátására. Az egyik hite által, a másik a tudása, műveltsége által. A
cél ugyanaz mindkét esetben, csak a megtett út más. Az eredmény szempontjából
azonban ez közömbös.
Az istálló lassan
elcsendesedett. Mária és József lassan kezdi megérteni, hogy sorsuk – de
különösen az éppen megszületett gyermek sorsa – kiválasztott sors, és életüket
ennek a kiválasztottságnak kell alárendelniük. És vállalják ezt a sorsot. Éppen
úgy, mint majdan gyermekük is vállalja immár felnőttként.
Ebben a sorsvállalásban
állt a karácsonyi örömhír legfontosabb üzenete a pásztorok és a bölcsek számára,
és ebben áll számunkra is. A kérdés csak az: ma, 2009 karácsonyán merjük-e
meghallani ezt a karácsonyi örömhírt, hogy nem kell félnünk, mert megszületett
nékünk a Megtartó, a Vigasztaló, aki átsegít bennünket életünk minden gondján és
problémáján; merjük-e vállalni e meggyőződés bizonyosságát, és meg merjük-e
osztani ezt az örömöt másokkal is, és - nem utolsó sorban - vállaljuk az ezzel
járó következményeket immár megváltozott, új emberekként. Hiszem, hogy - mi,
elkötelezett pedagógusok és még igen sokan ebben az országban - igen. És akkor
megvalósulhat nemcsak a földön, de Magyarország határain belül és kívül is a
békesség és az emberek között a jóakarat.
Így legyen!