„Az
ünnep önmagunk fölemelése.”
Gondolatok
ünnepekről,
ünneplésről…
„Megtanultam tisztelni az
ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy
hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom
azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi
ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a
hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember
tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját
képére teremtette.” – írja Wass Albert egyik írásában.
Itt a karácsony újra, van
tehát alkalom, hogy kicsit mélyebben átgondoljuk, hogy a mi életünkben mit is
jelent az ünnep, tudunk-e ünnepelni, vagy csak a megszokás taposómalmát követjük
egy-egy ünnep alkalmából.
Az ember veleszületett
igénye, emberi mivoltának velejárója, hogy szüksége van a hétköznapok
monotóniáiból való kiszakadásra. Jól tudták ezt már a legrégebbi őseink is, hisz
évezredekkel ezelőtt, amikor egy sikeres vadászatot - majd az élet méltóságát
felfogva -, egy-egy gyermek születését vidám tánccal köszöntötték; akkor
valójában ünnepeltek. Ilyenkor talán „ajándékok” is kerültek már a neandervölgyi
barlangok világába is. Mert az ünnep, az ünneplés az emberi lét olyan fontos
velejárója, mondhatnám szükséglete, mint a jóízű víz, a tiszta levegő, a kellő
táplálék. Igaz, ez utóbbiak a testi létünk fenntartói, az ünnepek viszont a
lelkünk mindenkori sóját és kenyerét, jó esetben édes, foszlós kalácsát
jelentik.
Hívő és nem hívő ember ma, a
21. században is igényli ezeket az alkalmakat, ebben nem változtunk évezredek
múlásával. De változtak a szokásaink, az igényeink. A vallások, a kereszténység
megjelenésével, majd a civilizáció haladtával megsokasodtak az ünnepek, de
Vörösmartyval szólva „….ment-é előbbre a világ?”
A Bibliában olvashatjuk: „A
hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik
napon … Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt,…”
Azaz a hetedik nap – a
megszentelt nap – már legalább ötezer esztendeje kiragadja a hívő embert a
hétköznapok monoton világából, és időt ad arra, hogy az ember újraértelmezze a
végtelen világgal való kapcsolatát. A megszentelés és az ünnep ily módon lesz
része emberi életünknek. Ezek a napok az életünk vasárnapjai. Van belőle 52 egy
évben. Ki-ki gondolkodjék el, hogyan tölti, „ünnepli” ezt a nem is kevés időt!
De túl a vasárnapokon,
talán nem véletlen, hogy az ókori egyház már nagyon korán számtalan ünnepi
alkalomra hívta/kötelezte híveit. Ez mindmáig megmaradó hagyománnyá vált
felekezetekként esetleg változva.
De a mai életünkben már
megéljük, hogy nem csupán egyházi ünnepeink vannak. Az ünnepi alkalmak az idő
haladtával sokasodtak, de az ünneplés módja is alaposan megváltozott. Mert
minden ünnep – régen is, és ma is – elengedhetetlen feltétele, hogy az ember
erkölcsi felemelkedését, azaz jobbá tételét szolgálja. Ezért minden ilyen
alkalom valamilyen erkölcsi értéket állít az ember elé, hogy miközben
gondolataiban, cselekedeteiben felidézi egy múltbéli esemény, személy tetteit,
történéseit, az példaértékű kell, hogy legyen az élő nemzedékek számára. Ezért
fontos, hogy az ünnepet meghatározó domináns személy vagy hatalom maga is
pozitív erkölcsi alapon álljon. (Hogy valójában milyen erkölcsiséget képvisel,
azt mindig az idő dönti el, ugyanis a mindenkori hatalom leginkább magát szereti
ünnepeltetni…)
Az ünnepeink megsokasodtak,
de az érték, az igazi fény mintha kevésbé lenne fontos. A kikapcsolódásra
szükség van, de a talmit már rég nem választjuk el az igaztól. Sok esetben nem
is értjük, mi lenne az igaz, a valódi.
Manapság divat mindenféle
„ünnepi” alkalmat szervezni, mert kiváló üzleti lehetőséget biztosít sok, az
ünnepen nyerészkedő ember számára. Sorra rendeznek fesztiválokat, falunapokat,
ünnepi vásárokat anélkül, hogy valamilyen pozitív erkölcsi tartalmuk lenne. Az
ilyen ünnepeknek, ezeknek az alkalmaknak - a szervezők szerint – az a
pozitívuma, hogy összehozzák az embereket (Valentin-nap, Sziget-fesztivál,
Virágkarnevál, Borfesztivál, Colorfeszt, Halloween.. stb.). Ám sok ember együtt
még nem közösség, csak ténfergő, szédelgő(?), felelősség nélküli emberek
sokasága. Semmi közük a hagyományos értelemben vett ünneplő közösséghez.
Erkölcsi útmutatást, követendő példát nem kapnak; az ilyen összejövetelek csak a
mindennapi monotóniából való kikapcsolódást segítik elő – olykor mindenféle
tompító vagy éppen élénkítő szerek segítségével. Lelki többletet egyiktől sem
kapunk, talán még „másnaposak” is leszünk tőlük. De azt is jelentik ezek, hogy
ott pislákol mindannyiunkban az ünnep vágya; lábadozik a remény, sorakozik az
öröm, de a legfontosabb, a szeretet, a sor végén áll. Így ismét felvetődik a
kérdés:”… ment-é előbbre a világ?...”
Ahogyan Wass Albert is írja,
az ünneplésnek megvannak a külső, formai követelményei is. Sajnos, ezeket már
jócskán elfelejtettük. Régen az ünnepi alkalmakra az emberek megtisztálkodtak,
felöltötték legszebb ünnepi ruhájukat, és így vettek részt az ünnepi
eseményeken. Ünnepi asztalt terítettek, legtöbbször a rokonokkal, barátokkal
együtt vettek részt az ünnepségeken. Megtisztelték az ünnepet - de valójában
önmagukat és egymást -, méltók akartak lenni az ünnephez. (Szomorú tény, hogy
manapság ez a „követelmény” erősen háttérbe szorul. Azt mondják legtöbben, hogy
„nem a ruha teszi az embert”. Én Goethe-vel értek egyet, aki azt írja
egyik versében: „Semmi héjban, semmi magban; / Ami kinn van, bent is az van.”
Bizony, a megjelenés minden esetben a belső értékeinket – vagy
értéktelenségünket – tükrözi.)
Ezt viszont a családunkban,
otthon kell megtanulnunk, amit aztán az iskola, majd a tágabb közösség: a
mindenkori szolgálatos gyülekezet, a munkahely, a lakóhelyünk, a nemzeti
tartásunk igényessége és szellemisége tesz egyértelművé.
A hétköznapiságunkból való
kiszakadásunk valódi, értéket jelentő lehetőségei: a családi ünnepek, a nemzeti
emlékezet közös megidézései és az egyházi hagyományokból táplálkozó fényes,
várakozós ünnepléseink.
Normális életvitelű
családban a családi ünnepek a legbensőségesebbek. A születés- és névnapok, jeles
évfordulók jóhangulatú beszélgetései, a szépen terített asztal, az apró
figyelmességek az ünnepelttel szemben lélekemelő és lélektisztító pillanatok az
egész család számára. Olyan pillanatok, órák ezek, amelyeket sok esztendő után
is örömmel idézünk föl - akár már csak szép emlékként.
Megélt életemben ma is a
legszebb emlékképek a hajdani családi ünnepeink, amikor egy-egy családtagunk
ünneplésére ünneplőbe öltözött mindenki. A ma már a sugaras emlékezet fényében
élő Édesanyám a semmiből is ünnepi ebédet/vacsorát, foszlós süteményt varázsolt
és ajándék is került az ünnepeltnek, ha szerény is. Vidám és okos
beszélgetésekbe hajló délutánok, esték voltak ezek.
És miért szépek ma is ezek
az alkalmak?
Mert izgalommal várjuk
mindannyian (ünnepeltek és ünneplők egyaránt), készülünk rá, lélekben közösséget
alkotunk, együtt örülünk, hálásak vagyunk egymásnak, hálásak a Gondviselésnek.
Azaz érezzük egymás lelkét. Azt a lelket, amelyet képmásként kaptunk a
születésünk pillanatában. Valami isteni fény csillan meg ilyenkor a
szemekben/lelkekben - legyünk a munkában olykor elfáradt felnőttek vagy még
boldog örömben élő gyermekek.
Ma már tudom, hogy az ilyen
ünnep megteremtéséhez természetesen erő, odafigyelés és kitartó szolgálat
szükségeltetik. Ennek forrását azonban mindannyian megkaptuk a képmásunkkal a
születésünkkor ”csatolt fájlként”. Ez pedig a legnagyobb dolog, ez maga a
szeretet.
Ugyanígy az
együttgondolás/gondolkodás, az együttérzés, az együvé tartozás teszi nemessé és
emelkedetté a nemzeti ünnepeinket is. Mert tudni véljük Sütő Andrástól, hogy „a
múltjából kiforgatott ember hályogos szemmel néz a jövő felé.”
Március 15., augusztus 20.,
október 23. - három nagy nemzeti ünnepünk. De vajon mit jelentenek számunkra?
Látjuk-e őket tisztán, vagy csak elrévedünk hályogos szemmel, ha szóba kerülnek?
Ünnepeljük-e méltón eleink nemes tetteit? Tudunk-e büszkék lenni rájuk? Vagy
éppen a naptárban azt keressük, lesz-e hosszú hétvége, ki lehet-e szakadni a
hétköznapokból, előtte letudva a kötelező főhajtást.
Mert itt a 21. század
elején, a rohanó világunkban, bizony errefelé hajlunk. A családi ünnepeket még
megtartjuk, de a nemzeti ünnepeink a határainkon túl felemelőbbek.
Családnak, társadalomnak -
benne az iskolának és az egyháznak - nemes és szép feladat újra emelkedetté
tenni nemzeti ünnepeinket is!
Újra itt a karácsony. Hívő
és nem hívő ember boldogan készül az ünnepre szinte az egész világon, hisz úgy
érezzük, azon az éjszakán nem hiába ragyogott fel ama betlehemi csillag több
mint kétezer esztendeje.
A hívő ember pontosan tudja
a „történetet”, így lélekben is méltón - a születés misztériumát megélve és
átélve - éli meg a karácsonyi csodát. A világító fényeket, a pompás kirakatok
áruit, a drága ajándékokat, a karácsonyi vásárok forgatagát nem téveszti össze a
lélek ünnepével…!
Ajándékot,
szeretet-meglepetéseket természetesen készítünk – hisz’ év közben jól
odafigyeltünk a kívánságokra -, az advent elmúltával pedig ünnepi ételeket,
finomságokat eszünk/iszunk ezekben a napokban. Ilyenkor van ideje a szépen
terített asztalnak, a csillogó poharaknak, az ünneplőbe öltözött családi
vacsorának, a rokonlátogatásnak. A feldíszített karácsonyfa körül örvendezünk
szeretteink körében a gyermekek örömének, de nem tévesztjük szem elől ama
szeretetet, ami onnan, abból a szegényes szalmajászolból ragyogott fel
mindahányunkra, és fényesíti életünket a világ végezetéig. Aki elküldte Őt,
egyetlen szót adott nekünk ajándékul karácsonyra: a szeretetet.
Ha képesek vagyunk ezt
megérezni, akkor méltó és lélekben gazdag, emelkedett ünnepünk lesz.
Így legyen!
/Sajókazinci Ref. Híradó;
2018 karácsonya/