„Az ünnep önmagunk fölemelése.”

Gondolatok

ünnepekről, ünneplésről…

„Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.” – írja Wass Albert egyik írásában.

Itt a karácsony újra, van tehát alkalom, hogy kicsit mélyebben átgondoljuk, hogy a mi életünkben mit is jelent az ünnep, tudunk-e ünnepelni, vagy csak a megszokás taposómalmát követjük egy-egy ünnep alkalmából.

Az ember veleszületett igénye, emberi mivoltának velejárója, hogy szüksége van a hétköznapok monotóniáiból való kiszakadásra. Jól tudták ezt már a legrégebbi őseink is, hisz évezredekkel ezelőtt, amikor egy sikeres vadászatot - majd az élet méltóságát felfogva -, egy-egy gyermek születését vidám tánccal köszöntötték; akkor valójában ünnepeltek. Ilyenkor talán „ajándékok” is kerültek már a neandervölgyi barlangok világába is. Mert az ünnep, az ünneplés az emberi lét olyan fontos velejárója, mondhatnám szükséglete, mint a jóízű víz, a tiszta levegő, a kellő táplálék. Igaz, ez utóbbiak a testi létünk fenntartói, az ünnepek viszont a lelkünk mindenkori sóját és kenyerét, jó esetben édes, foszlós kalácsát jelentik.

Hívő és nem hívő ember ma, a 21. században is igényli ezeket az alkalmakat, ebben nem változtunk évezredek múlásával. De változtak a szokásaink, az igényeink. A vallások, a kereszténység megjelenésével, majd a civilizáció haladtával megsokasodtak az ünnepek, de Vörösmartyval szólva „….ment-é előbbre a világ?”

A Bibliában olvashatjuk: „A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon … Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt,…”

Azaz a hetedik nap – a megszentelt nap – már legalább ötezer esztendeje kiragadja a hívő embert a hétköznapok monoton világából, és időt ad arra, hogy az ember újraértelmezze a végtelen világgal való kapcsolatát. A megszentelés és az ünnep ily módon lesz része emberi életünknek. Ezek a napok az életünk vasárnapjai. Van belőle 52 egy évben. Ki-ki gondolkodjék el, hogyan tölti, „ünnepli” ezt a nem is kevés időt!

 De túl a vasárnapokon, talán nem véletlen, hogy az ókori egyház már nagyon korán számtalan ünnepi alkalomra hívta/kötelezte híveit. Ez mindmáig megmaradó hagyománnyá vált felekezetekként esetleg változva.

De a mai életünkben már megéljük, hogy nem csupán egyházi ünnepeink vannak. Az ünnepi alkalmak az idő haladtával sokasodtak, de az ünneplés módja is alaposan megváltozott. Mert minden ünnep – régen is, és ma is – elengedhetetlen feltétele, hogy az ember erkölcsi felemelkedését, azaz jobbá tételét szolgálja. Ezért minden ilyen alkalom valamilyen erkölcsi értéket állít az ember elé, hogy miközben gondolataiban, cselekedeteiben felidézi egy múltbéli esemény, személy tetteit, történéseit, az példaértékű kell, hogy legyen az élő nemzedékek számára. Ezért fontos, hogy az ünnepet meghatározó domináns személy vagy hatalom maga is pozitív erkölcsi alapon álljon. (Hogy valójában milyen erkölcsiséget képvisel, azt mindig az idő dönti el, ugyanis a mindenkori hatalom leginkább magát szereti ünnepeltetni…)

Az ünnepeink megsokasodtak, de az érték, az igazi fény mintha kevésbé lenne fontos. A kikapcsolódásra szükség van, de a talmit már rég nem választjuk el az igaztól. Sok esetben nem is értjük, mi lenne az igaz, a valódi.

Manapság divat mindenféle „ünnepi” alkalmat szervezni, mert kiváló üzleti lehetőséget biztosít sok, az ünnepen nyerészkedő ember számára. Sorra rendeznek fesztiválokat, falunapokat, ünnepi vásárokat anélkül, hogy valamilyen pozitív erkölcsi tartalmuk lenne. Az ilyen ünnepeknek, ezeknek az alkalmaknak - a szervezők szerint – az a pozitívuma, hogy összehozzák az embereket (Valentin-nap, Sziget-fesztivál, Virágkarnevál, Borfesztivál, Colorfeszt, Halloween.. stb.). Ám sok ember együtt még nem közösség, csak ténfergő, szédelgő(?), felelősség nélküli emberek sokasága. Semmi közük a hagyományos értelemben vett ünneplő közösséghez. Erkölcsi útmutatást, követendő példát nem kapnak; az ilyen összejövetelek csak a mindennapi monotóniából való kikapcsolódást segítik elő – olykor mindenféle tompító vagy éppen élénkítő szerek segítségével. Lelki többletet egyiktől sem kapunk, talán még „másnaposak” is leszünk tőlük. De azt is jelentik ezek, hogy ott pislákol mindannyiunkban az ünnep vágya; lábadozik a remény, sorakozik az öröm, de a legfontosabb, a szeretet, a sor végén áll. Így ismét felvetődik a kérdés:”… ment-é előbbre a világ?...”

Ahogyan Wass Albert is írja, az ünneplésnek megvannak a külső, formai követelményei is. Sajnos, ezeket már jócskán elfelejtettük. Régen az ünnepi alkalmakra az emberek megtisztálkodtak, felöltötték legszebb ünnepi ruhájukat, és így vettek részt az ünnepi eseményeken. Ünnepi asztalt terítettek, legtöbbször a rokonokkal, barátokkal együtt vettek részt az ünnepségeken. Megtisztelték az ünnepet - de valójában önmagukat és egymást -, méltók akartak lenni az ünnephez. (Szomorú tény, hogy manapság ez a „követelmény” erősen háttérbe szorul. Azt mondják legtöbben, hogy „nem a ruha teszi az embert”. Én Goethe-vel értek egyet, aki azt írja egyik versében: „Semmi héjban, semmi magban; / Ami kinn van, bent is az van.” Bizony, a megjelenés minden esetben a belső értékeinket – vagy értéktelenségünket – tükrözi.)

Ezt viszont a családunkban, otthon kell megtanulnunk, amit aztán az iskola, majd a tágabb közösség: a mindenkori szolgálatos gyülekezet, a munkahely, a lakóhelyünk, a nemzeti tartásunk igényessége és szellemisége tesz egyértelművé.

A hétköznapiságunkból való kiszakadásunk valódi, értéket jelentő lehetőségei: a családi ünnepek, a nemzeti emlékezet közös megidézései és az egyházi hagyományokból táplálkozó fényes, várakozós ünnepléseink.

Normális életvitelű családban a családi ünnepek a legbensőségesebbek. A születés- és névnapok, jeles évfordulók jóhangulatú beszélgetései, a szépen terített asztal, az apró figyelmességek az ünnepelttel szemben lélekemelő és lélektisztító pillanatok az egész család számára. Olyan pillanatok, órák ezek, amelyeket sok esztendő után is örömmel idézünk föl - akár már csak szép emlékként.

Megélt életemben ma is a legszebb emlékképek a hajdani családi ünnepeink, amikor egy-egy családtagunk ünneplésére ünneplőbe öltözött mindenki. A ma már a sugaras emlékezet fényében élő Édesanyám a semmiből is ünnepi ebédet/vacsorát, foszlós süteményt varázsolt és ajándék is került az ünnepeltnek, ha szerény is. Vidám és okos beszélgetésekbe hajló délutánok, esték voltak ezek.

És miért szépek ma is ezek az alkalmak?

Mert izgalommal várjuk mindannyian (ünnepeltek és ünneplők egyaránt), készülünk rá, lélekben közösséget alkotunk, együtt örülünk, hálásak vagyunk egymásnak, hálásak a Gondviselésnek. Azaz érezzük egymás lelkét. Azt a lelket, amelyet képmásként kaptunk a születésünk pillanatában. Valami isteni fény csillan meg ilyenkor a szemekben/lelkekben - legyünk a munkában olykor elfáradt felnőttek vagy még boldog örömben élő gyermekek.

Ma már tudom, hogy az ilyen ünnep megteremtéséhez természetesen erő, odafigyelés és kitartó szolgálat szükségeltetik. Ennek forrását azonban mindannyian megkaptuk a képmásunkkal a születésünkkor ”csatolt fájlként”. Ez pedig a legnagyobb dolog, ez maga a szeretet.

Ugyanígy az együttgondolás/gondolkodás, az együttérzés, az együvé tartozás teszi nemessé és emelkedetté a nemzeti ünnepeinket is. Mert tudni véljük Sütő Andrástól, hogy „a múltjából kiforgatott ember hályogos szemmel néz a jövő felé.”

Március 15., augusztus 20., október 23. - három nagy nemzeti ünnepünk. De vajon mit jelentenek számunkra? Látjuk-e őket tisztán, vagy csak elrévedünk hályogos szemmel, ha szóba kerülnek? Ünnepeljük-e méltón eleink nemes tetteit? Tudunk-e büszkék lenni rájuk? Vagy éppen a naptárban azt keressük, lesz-e hosszú hétvége, ki lehet-e szakadni a hétköznapokból, előtte letudva a kötelező főhajtást.

Mert itt a 21. század elején, a rohanó világunkban, bizony errefelé hajlunk. A családi ünnepeket még megtartjuk, de a nemzeti ünnepeink a határainkon túl felemelőbbek.

Családnak, társadalomnak - benne az iskolának és az egyháznak - nemes és szép feladat újra emelkedetté tenni nemzeti ünnepeinket is!

Újra itt a karácsony. Hívő és nem hívő ember boldogan készül az ünnepre szinte az egész világon, hisz úgy érezzük, azon az éjszakán nem hiába ragyogott fel ama betlehemi csillag több mint kétezer esztendeje.

A hívő ember pontosan tudja a „történetet”, így lélekben is méltón - a születés misztériumát megélve és átélve - éli meg a karácsonyi csodát. A világító fényeket, a pompás kirakatok áruit, a drága ajándékokat, a karácsonyi vásárok forgatagát nem téveszti össze a lélek ünnepével…!

Ajándékot, szeretet-meglepetéseket természetesen készítünk – hisz’ év közben jól odafigyeltünk a kívánságokra -, az advent elmúltával pedig ünnepi ételeket, finomságokat eszünk/iszunk ezekben a napokban. Ilyenkor van ideje a szépen terített asztalnak, a csillogó poharaknak, az ünneplőbe öltözött családi vacsorának, a rokonlátogatásnak. A feldíszített karácsonyfa körül örvendezünk szeretteink körében a gyermekek örömének, de nem tévesztjük szem elől ama szeretetet, ami onnan, abból a szegényes szalmajászolból ragyogott fel mindahányunkra, és fényesíti életünket a világ végezetéig. Aki elküldte Őt, egyetlen szót adott nekünk ajándékul karácsonyra: a szeretetet.

Ha képesek vagyunk ezt megérezni, akkor méltó és lélekben gazdag, emelkedett ünnepünk lesz.

Így legyen!

/Sajókazinci Ref. Híradó; 2018 karácsonya/