ÉLETSORSOK:

BENKŐ SAMU,

a naplók hűséges gondozója

Van az erdélyi irodalomtörténetben egy messzelátó „Kollégám”, akinek velem együtt sokan köszönhetjük Szenci Molnár Albert, Kemény Zsigmond, Kós Károly vagy éppen a Bolyaiak életének megismerését. Ő készítette el ugyanis nagy-nagy pontossággal, filológushoz méltó irodalmi hűséggel ezen kiválóságok biográfiáját, ha lehetőség volt a Naplóikat rendezte sajtó alá.

Sajátos tanársors az övé: katedrán mindössze kettő évet állhatott, mégis egész életében tanított. Ma, 87 évesen is aktívan dolgozik, legfőbb célja, hogy felgyűlt ismereteit megossza az érdeklődőkkel.

85. születésnapja táján így nyilatkozott:

„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”

Benkő Samu református lelkészcsaládban született a Maros megyei Nyárád folyó menti Lőrincfalván, 1928. február 25-én.

A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte, csak úgy, mint testvére, a később nyelvészként híressé lett Benkő Loránd, akinek jegyzeteiből bölcsészek generációi tanulták a magyar nyelvtörténetet.

A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Majd tanársegéd lett Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen.

1952-ben elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott.

1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa volt.

Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk a két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”- vallotta minden megszólalásakor.

Gyermekéveiről nem mesélt sokat, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.

Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.

A kutatáshoz a motivációt még az általános iskolai élményei adták:

„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”

Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is. Az érdeklődő utókor az ő Kemény-tanulmánya segítségével kerülhetett közelebb a Zord idők írójához, érthette meg a a „..szerettem a sötétséget és a szélzúgást” életfilozófia tragikus emberi hátterét.

Sajtó alá rendezte Szenci Molnár Albert naplóját, a zsoltárfordító életének legapróbb titkaira is rácsodálkozhatunk. Munkája segítségével megelevenednek a zsoltáros máig ható üzenetei. Annak a híres magyar református lelkésznek, nyelvtudósnak, filozófusnak, zsoltárköltőnek, egyházi írónak, akinek egyik nagy elismerése, hogy róla, munkásságáról dicsérettel emlékezett meg Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja.

II. Rákóczi Ferenc Vallomásait szintén Benkő Samu gondozásában veheti a kezébe a mai olvasó.

Elkötelezett szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának, célul tűzve ki a 20 század második felében is érvényes Kós Károly-i gondolatot: a közönség- és írónevelést a történelemi múlt nagyjainak segítségével. Ennek jegyében az Erdélyi Múzeum Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.

Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket, az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát? Ez számomra mai napig rejtély.

Katedrát nem kapott, de elismerései sokasodtak: 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994) volt az első elismerés, majd a Nagy Imre-emlékplakett (1994). Három esztendővel később a Széchenyi-díj (1997)és a Kemény Zsigmond-díj (1997) találtak rá, majd a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme. A Bethlen Gábor-díjasok sorába 2000-ben került.

Legkedvesebb könyvének, a Kós Károllyal készült beszélgetéseinek, az akkor 95 esztendős sztánai polihisztor adta meg a címet és a mű felütő alaphangját:

„A legszebb élet,

amit magamnak

el tudtam képzelni”

Befejezésként álljon itt ennek az igen értékes könyvnek egy részlete, amelyben Benkő Samu a beszélgetőtársról, Kós Károlyról ír:

„Szigorú ember volt, az alkotást szentnek tekintette, ezért élete utolsó szakaszában – ahogy ő nevezte, az aggastyánkorban – az önkifejezésnek már csupáncsak két formájával élt: levelezett és diskurált.

Mindennapjai ésszerű beosztásában rendelt ideje volt a beszélgetésnek. Ha különösebb cél nélkül mentem látogatására, a kora esti órákban fogadott szívesen, de ha interjúkészítés volt a bejelentett célom, akkor feltétlenül délelőttre hívott. Az interjút mindkettőnk számára munkának tekintette, noha a beszélgetés éppen olyan kötetlenül folyt, mint más esetben, mintha soha nyilvánosság elé nem kerülne. Függetlenül attól, hogy különösebb céllal vagy anélkül beszélgettünk, mondatai pontosak, kemény ritmusra faragottak voltak. Ízesen és nyelvtani vétség nélkül beszélt, gondosan, mint ahogy építkezett, vagy ahogy írt. Fontosnak tartotta, hogy a vele készített interjúk ízlése szerint kerüljenek a nyilvánosság elé. Gyűlölte a fésületlen stílust, a torzonborz írást. Múlt, jelen, jövendő nagy és apró kérdései körül bogozódó beszélgetéseinkben ugyanaz a felelősségtudat munkált benne, mint hajdan, amikor épületeit tervezte, vagy amikor a statikai számításokat ellenőrizte.”

Ma már tudjuk, hogy a jelzők mindkettejükre igazak.