IN HONOREM
CZINE MIHÁLY
(1929–1999 )
Czine Mihály a 20. századi
magyar társadalmi átalakulás egyik szimbóluma: általa a nép beemelkedett a
történelembe. Egy falusi gyerek hétmérföldes csizmában jött be a városba.
Irodalomtörténész volt és egyetemi tanár. A kutatás és az oktatás mellett
azonban kezdettől fogva művelte a kritikát is, és elhivatott résztvevője volt az
irodalmi életnek, valamint az irodalmi ismeretterjesztésnek.
Sajátos életszemléletét,
írói munkásságát a küzdés határozta meg. Nem valami ellen, hanem valamiért.
Szeretni a falusi embereket, anélkül hogy bántanánk a városiakat. Szeretni a
magyar irodalmat, anélkül hogy sértenénk a német, román, szlovák, délszláv vagy
éppen zsidó irodalmi, művészeti hagyományt. Úgy volt népi, hogy
nem volt antiurbánus. Ezért azután nem sok megértésben volt része.
De Czine erős ember
volt. Szálfatermet, erős lélek, szelíd-lágy emberi természet. Jól bírta a
magányosságot. Legalábbis így látszott kívülről. Csak az utóbbi években derült
ki, hogy ez a magányosság mégiscsak felőrölte.
A család
Szatmári pásztoremberek
ivadéka volt. Nyírmeggyesen született egy tízgyermekes juhászcsalád kilencedik
gyermekeként, és Hodászon töltötte gyermekkorát. Maga mondta el 1968-ban az Esti
Hírlap riporterének, hogy bátyjai is apja foglalkozását folytatták, s a család
komaságot tartott a fél vármegye minden öreg pásztorával és betyáros
fiataljával. Bizonyára zárt és hierarchikus paraszti világ volt ez, de olyan
örökölt szokásrendet közvetített, amely magában hordozta a századelőn és az
1930-as évek végétől kezdve felfedezésre váró népi kultúrát. Mint annyi szegény
fiú életében, Czine Mihály pályáján is egy messzire látó falusi tanító, Siket
Mihály volt a továbbtanulás ösztönzője. Bizonyára neki köszönhető, hogy családja
vállalta a nagy kalandot, s tehetséges és szorgalmas fiát beíratta a nyíregyházi
tanítóképzőbe.
A Czine Mihályhoz oly közel
álló tanár úr, Sárdi Béla úgy idézte fel a nyíregyházi intézetet, mint a
szegények iskoláját. S az iskola történetéből meggyőzően ki tudja emelni azokat
a mozzanatokat és emberi hatóerőket, amelyek megalapozták Czine Mihály
erkölcsiségét, világképét és műveltségét. Ebben a nevelődési regényben 1943 és
1948 között a főszereplő a jól felkészült, széles látókörű újságíró-tanár,
Aradvári Béla volt, akit Fehér Klára, majd maga Sárdi Béla követett.
De Czine nemcsak
irodalomtanárainak köszönhette a jó indítást, hanem Kiss Lajosnak is, aki a
pszichológiát és a pedagógiát tanította, valamint Bolvári Zoltánnak, aki Bartók
és Kodály kultuszát építgette a képző zeneóráin. S aki ismerte Czine Mihály
fejszámoló képességét, azt aligha lepi meg a közlés: Baditz Károly
matematikatanár szaktudományával együtt ugyancsak közel állt a képző
büszkeségéhez. S hogy e vonzalmak nem voltak egyoldalúak, azt Czine legnagyobb
középiskolai sikere bizonyítja: aligha véletlen, hogy 1947–1948-ban őt
választották az intézet önképzőkörének elnökévé, aki egy év alatt tizenkét aktív
munkagyűlést, négy műsoros délutánt és két vidéki előadást szervezett. Ezek
témái is figyelemre méltóak (Tamási Áron, Petőfi, Ady, Babits és a szabadságharc
felidézése).
Czine Mihály figyelmét az
Eötvös Collegiumra ugyancsak Sárdi Béla hívta fel. Igaz, az 1948-ban indult
nemzedék osztályrészéül már csak a végnapok jutottak a hajdani elitképző
történetéből.
Az Eötvös Collegium
Mint magyar–történelem
szakos hallgató, mindössze két tanévet tölthetett el a Ménesi úton, de még az
inkvizíciós viták és önpusztító kizárások közepette is megérezhetett valamit az
aszkétikus munka lázából, az önfegyelmező szabadságból és a tájékozódás
határtalanságából, amelyet a múlt örökül hagyott. S főképpen megmaradt számára
is a hetvenezer kötetes könyvtár, s megmaradt néhány nagy tudású tanár, akik
társként vezették be a szabad gondolkodás és a meghódítandó tudás világába. Ez a
két év olyan indító sebességet adott Czine Mihálynak, amely átsegítette őt az
újabb politikai válságokon, s energiákkal töltötte föl az újabb és újabb
feladatok előtt. Innentől kezdve tudományos életrajza közelmúltunk szabályos
karriertörténetét foglalja magában.
1953-ban magyar–történelem
szakokból diplomát szerez az ELTE-n. 1952 és 1955 között aspiráns, vezetője
Király István. 1955–1956-ban az Új Hang rovatvezetője. 1956 és 1964 között az
MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa. 1964-től az ELTE BTK docense,
1974-től egyetemi tanár, 1988-tól tanszékvezető. 1960-ban kandidátus, 1954-ben és
1986-ban József Attila-díjat, 1968-ban SZOT-díjat kap, 1980-ban elnyeri a
Művészeti Alap Irodalmi Díját, 1990-ben pedig a Krúdy-emlékérmet. 1994-ben
Széchenyi-díjban részesítik. 1973-tól a Látóhatár főszerkesztő-helyettese,
1986-tól a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja, 1989–90-ben alelnöke,
1990–91-ben elnöke. 1989-től a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka,
1991-től az Országos Zsinat világi alelnöke.
Az egyetemi tanár
1963-ban az akadémiai
kézikönyv számára monográfusi igénnyel megírta az erdélyi magyar irodalom
történetét, amelyet - külső hivatalos beavatkozásra - ízeire szedtek, és a
megjelent változatból nagyrészt kihagytak. Az e vitákban megnyilatkozó kritikus
igénye és szuverén közösségi szemlélete a következő évek kisebb-nagyobb ügyeiben
is végigkísérte. Aligha lehet kérdéses, hogy egyetemi tanári kinevezésének
késése politikai konfliktusaival függött össze. S ezek bizonyára befolyásolták
akadémiai elismerését is: az akadémiai tagságra többször előterjesztették, a
magas elismerésre azonban a pozitív szavazati arányok ellenére haláláig hiába
várt.
Czine Mihály igazi
pályatörténetét azonban művei és nyilvános szerepvállalásai írták tovább. Még az
Irodalomtörténeti Intézetben elkészíti Móricz-monográfiáját (Móricz Zsigmond
útja a forradalmakig, 1960), amely nemcsak a művek belső elemzésére épülő
pályaképet állítja az olvasó elé, hanem az irodalomtörténeti, eszmetörténeti és
történelmi összefüggéseket is végigköveti.
Már fiatalkori írásaiban is
feltűnik a vonzódás ahhoz az irodalomhoz, amely egyszerre vállalja a nemzeti,
népi és társadalmi gondokat. S az is azonnal látható, hogy szerzőjük
kezdeményező erejű, szívesen vállalja a küzdelmet a megmerevedett
irodalomtörténeti és kritikai ítéletekkel is. Az indulás utáni évtizedekben
azután a korai, talán ösztönös tájékozódás határozott programmá vált, melynek fő
pontjai a századvég korproblémái, a Nyugat nagy prózája, a népi mozgalom
irodalma (például a Szabó Pál kismonográfia, 1971), az 1945 utáni korszak és a
szomszéd államok magyar irodalma. Más írásai pedig azt bizonyítják, hogy
tájékozódásának körét következetesen és tudatosan tágítja. Példa rá a magyar avantgarde-ról szóló írása, a Kassák Lajos összes verseit méltató kritikája, s
kitekintése a lengyel költők antológiájára vagy a szlovén novellák
gyűjteményére. (Tanulmányainak és kritikáinak legnagyobb gyűjteménye: Nép és
irodalom, 1981).
Ha az irodalomtörténet –
mint a történelem – korszakok, művek, írók és olvasók párbeszéde, Czine Mihály
kérdéseit és válaszait aligha nélkülözheti az utókor.
Mihály napján
koccintsunk érte pohárt!
/Köszönettel és
tisztelettel a Czine-tanítványok nevében a Szerkesztők/