Reményik Sándor

PILÁTUS

A pörnek vége. Elvégeztetett...

Véres a kereszt tövében a fű.

A helytartóban forr a néma düh

S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,

Unom a vágyatok, a hitetek,

A papjaitok ragyogó ruháját,

A mellükverő messiásokat,

A nap hevét ez átkos ég alatt,

A zagyva szókat, buja színeket,

És magamat és uramat, a császárt,

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.

Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,

Csak álmodott egy létráról az égig.

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.

Már szürkül fenn a Koponyák hegye -

Vajon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nekem az igazságról,

Azután némán vérzett, ragyogott.

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?

Felelé: "én vagyok".

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is.

Egy messiással több vagy kevesebb,

Pilátus lelke nem lesz nehezebb

És könnyebb tán ez istenverte föld,

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

"De jaj! vajon kire szállott a vére?!"

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,

De a helytartó nyugtot nem talál.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe

És nekem nem volt elég fegyverem,

Nem volt elég lándzsásom odakünn,

Vagy - vagy üres volt talán a szívem?

Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,

Bús madarak, el a szívről, hess!

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.

Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,

Te véres kezű, szennyes csőcselék,

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!

Él-e, meghal-e, egy marad az átok,

Isten se váltja meg ezt a világot.

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!

Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.

Ki tudja, talán mégis király volt!"

Csend most. De hallga! most az éj kopog,

Pilatus pitvarában a papok.

"Uram, mi véled egyet így nem értünk,

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,

Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!

Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)

Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:

"A Messiástok megmenteni késtem,

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem,

Hajótöröttségem utolsó roncsa,

Hitetlen hitem, büszke makacsságom,

Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.

Hadesre! ez a négy betű marad!

Ha alá kéne temetnem e várost,

Rómát, az Imperátort, magamat:

E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,

Halljátok: amit megírtam, megírtam."

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,

S áll a zsoltáros éjben a kereszt.