Gondolatok életről, halálról az óesztendő elmúltával...

 

Székely János*

 

REKVIEM

 

 

 /Szabó Lőrinc emlékezetére/
 
Van-e közöttünk, társaim,
Ki tiszta emberséget vállal,
És mégsem sejti a gyönyör
Mély rokonságát a halállal?
Van-e közöttünk, emberek,
Ki bizonyságot tudna tenni,
Hogy túl a gyönyör csúcsain
Egyéb is várta, mint a Semmi?
 
A semmi vár, a pusztulás
Sanyargat, mindhalálig minket.
Ez ülteti testünkbe és
Ez szítja fel érzékeinket.
Ezért ölel a férfi, és
Ezért hív, hogyha hív az asszony.
Halandóságunk működik
Húsunkban, hogy gyönyört fakasszon.
 
Jól érzik azt a szeretők:
Fájdalmuk – noha szinte lángol –
Az életből következik,
Míg boldogságuk a halálból.
Ott nyugszanak egymásban, és
Úgy feslik ki, akár a rózsák,
Múlandóságukból a kéj,
És kéjükből a mulandóság.
 
A halál ténye az, ami
Gyönyörrel csábítgatja testünk,
Hogy túllépvén korlátaink,
Valami örökét teremtsünk.
S mégis, a magzat is, amely
Félelmünk látható gyümölcse,
Nem arra nő a magzat is,
Hogy önmagát halálba döntse?
 
Nem arra jó a gyermek is,
Hogy pusztulását megteremje?
Ha él – kopik. Ha nőni kezd –
A pusztulás növekszik benne.
A születőben sok a lét,
Olyan, minthogyha csúcson állna.
De aztán egész élete
Lassú hanyatlás a halálba.
 
Hát véreink, kik gondtalan
Úsznak a kéjben és a vágyban?
Bizony halál nemzői és
Halálfiai mindahányan.
Hát a közösség, melyben tán
Továbbél, amit érte tettünk?
Bizony a kétnemű halál
Foganta azt is, mint szerelmünk.
 
És így, a biztos pusztulás
Jelképei közt, melyek mintegy
Sorsunkból rajzanak elő,
És mindenfelől bekerítnek,
Így s itt, ahol a vágy, a kéj,
Sőt még a gyermek is halandó,
Marad-e nékünk, társaim,
Valami, ami maradandó?
 
Marad-e nékünk valami,
Mégoly dugott érték vagy érdek,
Mely nem a halálból fakad,
És nem a pusztulásba tér meg?
Akad-e vénánk, melyben az
Öröklét áramlása lüktet?
Valami, bármi, amire
Még feltehetnők életünket?
 
Tűnődjetek csak, nézzetek
E borzas és szegényes hantra.
Épp most emészt egy életet:
Egy költő vetkezik alatta.
Lefolytak róla mindenütt
Az emberibb, a lágyabb részek,
Szétmorzsolódtak izmai,
Hajába túrt a lágy enyészet.
 
Emlékeztek rá? Idefent
Elátkozott volt és beteg.
Én sosem láttam őt, de ti,
Idősek, emlékezzetek.
... Nem volt még szív, kit vágyai
Így zsongítottak és gyötörtek,
Soha még ilyen szomjasa
Nem volt a robbanó gyönyörnek,
 
Soha élőben nem lakott,
Ha öröm érte, ennyi hála,
Nem volt, ki ennyi bánatot
Költött lányára és fiára,
Nem született még eleven,
Ki – noha mély és noha bátor –
Ily sokszor és sokféleképp
Menekült volna a haláltól.
 
S most mégis itt van. Elbukott.
Sorsunk jelképe lett belőle.
Akárhogyan is menekült,
Nem tudott megszökni előle:
Nyomába ömlött a halál,
Örvények nyalták és harapták.
S a lélek mentőövei:
Gyermek, gyönyör, mind veszni hagyták.
 
Oly rémületben élt, míg élt,
Akár egy süllyedő hajóban.
Immár örökre elmerült.
De megsemmisült-e valóban?
Mért hallom akkor lépteit?
Mért ízlelgeti néha versem?
Mért diskurálgat el velem,
Ahogy tán soha senkivel sem?
 
Lehetséges-e, társaim
Az egyetemes pusztulásban,
Hogy épp belőle lép elő
Valami teljes és hibátlan?
Hinnétek-e, barátaim,
Hogy épp e porladó alakban
Fogant meg végül valami
Személytelen és halhatatlan?
 
Pedig hát így van. Hasztalan
Merült a sárba és a porba,
Túlélik őt vonásai:
Nem ára a torha testi forma,
Amely öröklött alkatát
Egyetlen önmagává tette,
Sem az a másik, szellemibb,
Amelybe álmait temette,
 
Nem testi képe őrzi őt,
Nem is csak versei varázsa,
De életének stílusa,
Eredménye és tanítása,
Elvállalt küldetése, mely
Legmélyebb alkatává válott:
Ha kínban is, ha bűnben is –
Kimondani az igazságot.
 
Igazságot? Ugyan mi az?
Miért vagyunk oly nagyra véle?
Megsokszorozott Jánusz-arc:
Ahányan látjuk, annyiféle.
Érték és jóság egyfelől,
De másfelől már szinte vétek:
Sötét önzések pártosa
És tételekbe foglalt érdek.
 
S ha olykor mégis tiszta lesz:
Titokban sejlő tények tükre,
Melyben ragyogni kezdenek
És ráismernek lényegükre,
Még akkor is ki mondja meg,
Nem jobb-e elhallgatni azzal
Az olykor lélekromboló
És olykor túl merev igazzal?
 
Ki vállalná, barátaim,
Hogy minden titkát elbeszélje,
Tudván: bár pontos és igaz,
Csak pusztulást okozhat véle?
Ő ezt vállalta – s épített
Az új erkölcsre új világot.
Bevallotta az igazat.
Kimondta akkor is, ha ártott.
 
Kimondta léte titkait,
Nem hajtva rá, hogy akik olykor
Tisztának tudták látni őt,
Megcsuklanak a fájdalomtól.
Versébe vette, mennyi sár
Tapad szívére, mennyi szennyfolt.
Van nézőpont, amely szerint
Kegyetlen és embertelen volt.
 
Ám éppen az embertelen
Magasabb emberséggé válhat.
Vagy nem voltunk-e tanúi
A csöndes és derűs csodának,
Hogy az a túl merev igaz
Teremni kezdett, noha rombolt?
– Amikor azt hittük, hogy árt,
Akkor tette a legnagyobb jót.
 
Tűnődjetek csak, nézzetek
E borzas és szegényes hantra.
Egy árny, ki mindig vetkezett,
Most tovább vetkezik alatta.
A tények mániákusa,
Az igazság bolondja, ritka
Igék tudója fekszik itt,
És végső igazát tanítja:
 
Hogy becsüljük meg vágyaink,
Mert százszor bűnös az a szellem,
Mely bűnül rója fel a test
Lázadását a végzet ellen.
Hogy mutassuk fel igazunk,
Ha rombol is – zokogva lássák! –,
Mert csak a teljes fájdalom
Hozhatja meg vigasztalását.
 
S ez jó. Ez áldás és vigasz.
Létünk, szerelmünk összedűlhet,
Ez mindörökre így igaz:
Ráépíthetjük életünket...
Ő már alulról néz reánk,
Kik hozzá szánakozni jöttünk.
Pedig, látjátok, társaim,
Még csak hasonló sincs közöttünk.
(1962)