ÉLETSORSOK

KLIGL SÁNDOR

  Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrászművész, érdemes művész

Magyarország egyik legismertebb, mai napig tevékeny szobrászművésze alkotott már Szent Istvánt és Gizellát, Petőfit és Kossuthot, Albert Flóriánt és Grosics Gyulát, József Attilát és Kovács Bélát.

Tokióban a japán-magyar külkapcsolatoknak állít emléket a hegedülő bohóc szobra.

1945. februárjában született Mosonmagyaróvárott. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1963-ban. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára járt 1964 és 1970 között. Mestere Mikus Sándor volt. 1971 - 1980 között Hódmezővásárhelyen, a Művésztelepen élt - ezt követően költözött Szegedre, ahol azóta is él és alkot.

Tagságai

Magyar Képzőművészek Szövetsége és Művészeti Alap, 1976-tól

MAOE tagja, 1990-től.

Hivatalos megbízásai

Nemzeti Kulturális Alapprogram Főbizottságának tagja (2000-2002, 2012-től)

 Képcsarnok művészeti tanácsadója (2003-2006)

 Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja (2015)

Díjai, elismerései

Derkovits ösztöndíj (1978-1981)

Szegedért emlékérem (1996)

Hazáért Érdemkereszt (1997)

Területi Príma-díj (2006)

Magyar Örökség díj (2010)

Csongrád Megyei Önkormányzat alkotói díja (2010)

Magyar érdemrend lovagkeresztje (2012)

Munkácsy Mihály-díj (2013)

Csongrád megye díszpolgára (2013)

Magyarország Érdemes Művésze (2017)

„Üzenetek a fiókból”…

BESZÉLGETÉS KLIGL SÁNDORRAL

 „Nőket akartam szeretni és szép szobrokat készíteni. Igyekeztem maradandót alkotni, amellyel – a műfaj adta keretek között – másoknak is örömet tudok szerezni. A szobrászat egy önálló kifejezési forma, nekem pedig egy óriási ablak a világra, az alkotásaimban, a szobrok nyelvén szeretném elmondani mindazt, amelyet a költők a líra eszközével tesznek meg” – fogalmazta meg „hitvallását” Kligl Sándor, akinek köztéri szobraival számos magyar (és nem magyar) településen találkozhat az utazó. Magyarország egyik legismertebb, mai napig tevékeny szobrászművésze alkotott már Szent Istvánt és Gizellát, Petőfit és Kossuthot, Albert Flóriánt és Grosics Gyulát, József Attilát és Kovács Bélát, de lányt kerékpárral és kisfiút kutyával is. Legújabb alkotását pedig – amely Petőfi Sándor özvegyét, Szendrey Júliát ábrázolja – Koppenhágában avatták fel.

 Szendrey Júlia

 Az elhurcolt soroksári németek emlékműve

„Tudom, hogy lehetett volna egy vasúti síndarabot vagy egy eldobott kocsikereket is odahelyezni, mint emlékmű, de én magát a pillanatot akartam megfogni: egy tűzhelyen hagyott fazék, egy félig becsukott ajtó, a gonoszt megszemélyesítő arkangyal, egy asszony egy gyerekkel távozik, ez maga az üzenet. Szó szerint. Pontosan ezt akartam mondani.”

Felsőbüki Nagy Pál, Kacsakút, Weöres Sándor, Gördeszkás fiú, Kolonics György, Horgász, Prohászka Ottokár, Pihenő nő, Tanyasi iskolások és még sorolhatnám. Az országban járva számos helyen láthatjuk a szobrait. Na de honnan ez a sok ötlet?

Fiatalon – gimnáziumban, majd főiskolán – rengeteget rajzoltam, tervek tucatjait készítettem el, a legtöbbet a soha meg nem valósulás reményében, ugyanis a kommunizmus éveiben szinte hihetetlennek hatott az ötlet, hogy valaha is egy feszület vagy például valamelyik szent megalkotására kapok felkérést. Akkoriban kilátástalannak tűnt a gyökeres változás, hogy valaha is véget érhet ez a fizikai és szellemi rabság. Az 1970-1980-as években munkaelosztó bizottságok működtek, és ők osztották ki a szobrászoknak a különböző feladatokat. Elméletileg mindenki kaphatott kisebb-nagyobb felkérést. A Lektorátus nevű hivatal, tulajdonképpen a központi mecenatúra – amely egyúttal cenzorátusként is működött – adta ki a feladatokat. Ezt el lehetett vállalni meg nem is, a szerint döntött a művész, hogy mire vitte rá a lelke.

 Én igyekeztem egyfajta ellenállást tanúsítani, és a politikai emlékműveket nem vállaltam. Az egyházi vagy a nemzeti, történelmi témájú szobrok – néhány kivételtől eltekintve, amelyeket propagandacélokra használtak fel – természetesen tabunak számítottak. Evidens, hogy a kommunista állam nem keresett meg ehhez hasonlókkal, de tulajdonképpen az egyház sem, azonban őket is meg lehet érteni, miért voltak ilyen elővigyázatosak. A rendszerváltással nekem, szobrászként a reneszánsz jött el. Kisebbfajta csodaként tekintettem arra, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Több évtizedes szellemi kiszolgáltatottságot követően a lehetőségek megsokszorozódtak, eltűnt a „múltat végképp eltörölni” című sláger, egy új időszámítás jött el. És ekkor kerültek elő az asztalfiókból a már-már porosodó tervek.

A legtöbb szobra nem talapzaton, hanem az emberek között áll. Mi ennek az oka?

Ez tudatos döntés volt a részemről. A Lajtától keletre szinte mindennek megvolt és megvan ma is a jelentése. Nem mindig minden az, ami. A kommunizmus éveiben hozzászoktattak minket ahhoz, hogy a szobrokat a politika szolgálatába kell állítani. Felhozhatjuk példaként a Hősök tere alakjait, amelyeket el akartak tüntetni, a tervek szerint helyettük agitációs és propagandisztikus figurákat helyeztek volna el. Zala György angyalszobrát le is takarták, elé pedig gipszből és fából összeeszkábált munkásfigurákat raktak. Emlékszem még a gyermekkoromból is, hogy számos olyan gigantikus szobor készült ezekben az években (mondjuk Sztálin szobra), amelyek hatalmas talapzaton álltak, elérhetetlen távolságra az emberektől. Ezt életidegennek tartottam.

 Az elsők között voltam, akik a nyolcvanas években azt szorgalmazták, hogy hozzuk le a szobrokat a pulpitusról, „járkáljanak” közöttünk, ülhessünk le melléjük a padokra, fotózkodhassunk velük. (Természetesen hozzá kell tenni, hogy a téma is meghatározó, hiszen például egy világháborús emlékművet nem lehet egy sétálóutca járdájára tenni.) Békéscsabára terveztem ekkor a Kirándulók című szobrot, amelyet két évtizeden át nem állítottak fel. Ebben az esetben nem azért, mert valamilyen rejtett politikai üzenetet véltek felfedezni benne, ez csupán egy alapmechanikája a szobrászatnak: a mecénások malmai olykor igen lassan őrölnek. De ezt el kell fogadnunk, ugyanis a képzőművészet manapság szinte teljesen mecénásfüggő, mecenatúra nélkül valósággal elképzelhetetlen szobrokat vagy festményeket alkotni.

Hogy próbálja meg kifejezni a magyarságát a szobraiban?

Elsősorban azzal, hogy magyar témákat, magyar sorsokat dolgozok fel. Hihetetlen milyen gazdag a történelmünk, mi mindent elferdítettek az elmúlt rendszerben, és mi mindenről nem tudunk még. Az emberi sorsok engem is foglalkoztatnak, hiszen modellem az ember. Sokfelé járok az országban, és annyi szép dolgot látok. Van mire büszkének lennünk. Sokan negatív fennhangokkal beszélnek például a Monarchiáról, de gondoljunk bele, mennyivel szegényebbek lennénk, ha akkoriban nem épült volna annyi gyönyörű alkotás, mint például a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Hősök tere vagy a Vajdahunyad vára. Kérdem én: hol akar odaállni ma az ember egy ún. modern épülethez, hogy fotózkodjon? Míg az előbbiek mellett pedig fotók milliói készülnek.

 Büszkén vállalom, hogy a magyar nemzethez tartozom, ez nem valamiféle provincializmus, ettől nem szegényebbek, csupán gazdagabbak lehetünk. Büszke vagyok a kultúránkra is, amelyet még a borzalmas diktatúra sem tudott teljesen elnyomni. Ezeknek a történéseknek, bátor személyeknek szeretnék emléket állítani.

 Egyes alakok igénylik, hogy talapzaton álljanak. Ilyen például a parlament mellett álló Kovács Béla-szobor is. A kisgazdapárti politikus 1947-es elhurcolásának napja lett a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

Van esetleg olyan szoborterv, amelyet mindenképpen el szeretne még készíteni?

Apponyi Albertet szívesen megmintáznám. Ő ugyanis egy különösen fontos figurája volt a XX. század eleji történelmünknek. Jóllehet a pályafutását tekintve tragikus színezetet kapott a történelemtől, hiszen nem tudta véghezvinni, amire hivatott volt.

Továbbá hosszú évekkel ezelőtt terveztem Szegedre egy szoborcsoportot a magyar származású Nobel-díjasokról. Szám szerint 13-an voltak. Ez sajnos máig nem valósult meg, pedig régi nagy vágyam. Rávilágítana, mi mindenre lehetünk büszkék mi, magyarok, többek között rájuk is.

Ha jól tudom, történelmi időkbe visszanyúló művész felmenőkkel büszkélkedhet.

Mint annyi más családban a szocializmus idején, nálunk sem beszéltek az ősökről. Szerencsére édesanyám nagybátyja összegyűjtött néhány adatot a famíliáról, s már többet tudunk róluk. Egyik anyai ágú felmenőm például Székely László, aki a századfordulón megpályázta Budapestről Temesvár főépítészi állását, és nem csupán elnyerte az akkoriban igen nagy presztízzsel járó címet, de két évtizeden át be is töltötte a posztot. A város meghatározó épületeinek ő volt a tervezője.

 Különösen büszke a családunk az ükapámra, Kliegl Józsefre, a méltatlanul elfeledett feltalálóra is. Az ő nevéhez köthető az első modern szedő- és osztógép, amely a gutenbergi könyvnyomtatás fejlődésének egyik legjelentősebb lépcsőfokát jelentette, ugyanis az eszközzel egyetlen ember 23 szedő munkáját tudta elvégezni. Az alapötlet nyomán Európa-szerte megindult a nyomdai szedőgépek tökéletesítése, azonban ez sajnos nem kapcsolódott össze a Kliegl névvel. Vörösmarty Mihály és a többi magyar író lemondva honoráriumukról egy irodalmi művet is megjelentettek Kliegl-Könyv néven, hogy az abból befolyt támogatást a könyvnyomtatógép gyártására fordítsák, ugyanis a szemfüles írók pillanatok alatt rájöttek arra, mekkora jelentősége van a találmánynak. Petőfinek is volt néhány kedves szava hozzá. Egyébként a családunkban lappangott még jó néhány történet róla, de ahogy ez lenni szokott, ezek az enyészeté lettek. Másik híres találmánya a vak zenészek számára nagy segítséget nyújtó hangjegyírógép volt, amelyet sokáig a Nemzeti Múzeumban őriztek. A második világháború során valaki hazavitte a zongorát, és valószínűleg zavarta a rajta lévő szerkezet, így egy könnyed mozdulattal eltüntette.

Nekik köszönhető, hogy végül a művészeti pályát választotta?

A művészetekkel való foglalkozás természetesnek számított a felmenőink között – apám is például ötvös-ékszerész volt eredetileg –, de ez nem jelentette azt, hogy a szüleim ne akartak volna lebeszélni a hasonló pályaválasztásról. Akkoriban a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba jártam, eleinte a festés érdekelt, ám másodévtől a szobrászat is felkeltette a figyelmemet. Talán mindez az intézmény impozáns gipsz szobormásolatainak köszönhető, de minden bizonnyal annak is, hogy a fizikai alkotás vágya és a térbeliség iránti igényem is arra predesztinált, hogy ne a festővászon adta kétdimenziós lehetőségek mellett kössek ki. Nagy hálával tartozom egyik tanáromnak, Somogyi Józsefnek, aki számos lökést adott a szobrászat irányába. Komolyabban vett minket, mint a szüleink, hiszen otthon gyerekek voltunk, neki pedig tanítványok. A szüleim sokszor reménytelennek gondolták a pályaválasztásomat, egyszer-kétszer ki is akartak venni az intézményből, hogy valami rendes polgári foglalkozás után nézzek egy pontosan soha meg nem határozott, műszaki vonalon. Utólag azt mondhatom, szerencsére nem sikerült nekik.

Szinte mindegyik szoboralkotásában szerepel egy-egy alak, a nonfiguralitást tudatosan kerülte?

Maximálisan emocionális művész vagyok, nem vagyok absztrakt, nem vagyok nonfiguratív, nem vagyok kortárs – bármilyen furcsa ez. Különös lehet hallani, hogy én, mint élő ember nem tartom magamat kortársművésznek. Manapság a kortársművészet alatt valami kvalitásjelző szóként egészen mást gondolnak. Egyfajta kívülállóságot, kiválóságot, pedig a kortársba beletartozik a cigány zenésztől a giccsfestőig mindenki. A kortárs szó számomra legalább olyan ostobaság, mint a modern szó. Mit fognak majd mondani száz-kétszáz év múlva a modernre? Ám visszatérve az eredeti kérdéshez: hajdanán én is készítettem nonfigurális ábrákat, ám ezek elkészülte után egyfajta ürességet éreztem, és hamar rádöbbentem, hogy a teljességet az alakokban találom meg. Ráadásul szerintem a szobrok – legalábbis a köztereken állók – célja, hogy humanizálják a környezetüket, erre pedig a nonfiguratív ábrák egyszerűen képtelenek. Mert ha belegondolunk, főként a figurális szobrok mellett állnak meg az emberek, készítenek el egy fotót, és teszik el azt emlékbe.

 Szeretjük azt gondolni, hogy sokan vagyunk a Földön, ám valójában mégsem annyira sokan. Nem tudhatjuk, mi lesz az emberiség sorsa. Éppen ezért engem kifejezetten az emberi mivoltunk érdekel, társaink gesztusait figyelem, és tulajdonképpen ez az, amiért nem érdekel a nonfiguralitás. Mindig is úgy véltem, hogy a művészet nem egy evolúciós folyamat. Nem egyfajta fejlődési pálya, amelynek végén eljutunk például a gömbig, és elértük a célunkat. Olyan ez mint a szerelem: senki sem állíthatja azt, hogy ötszáz évvel ezelőtt kevésbé tudtak szeretni, vagy szerelmesek lenni, mint ma, 2018-ban. Meggyőződésem, hogy a művészetet nem kitalálni kell, hanem folytatni.

Mitől lesz jó egy szobor?

Ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, elsősorban a szobrásztól. Szükséges, hogy kellően diszponált állapotban támadjon egy jó ötlete. Az sem utolsó szempont, hogy találkozzon a megrendelő és a művész elképzelése. Bár sokan gondolják úgy, de nincs abban semmi megalázó, vagy a művészi szabadság ellen való, ha a mecénás – aki lehet az állam, egy város vagy magánszemély – azt mondja, hogy kérem, ebben vagy abban kellene gondolkodni. Ám talán még ezeknél is fontosabb, hogy egy költeményhez hasonlóan a szobor is érzelmeket alakítson ki a szemlélőben, gondolkodásra késztesse, hasson rá.

Mit jelent Önnek a szobrászat?

Nekem ez olyan fontos mint a család, a párkapcsolat, a hit vagy a vallás. Ezek életem legmeghatározóbb aspektusai. Mondhatnám röviden: nőket akartam szeretni és szép szobrokat készíteni. Igyekeztem maradandót alkotni, amellyel – a műfaj adta keretek között – másoknak is örömet tudok szerezni. A szobrászat egy önálló kifejezési forma, nekem pedig egy óriási ablak a világra, az alkotásaimban, a szobrok nyelvén szeretném elmondani mindazt, amelyet a költők a líra eszközével tesznek meg, a véleményünket a világunkról, magunkról, egymásról.

/megjelent a MÚLT-KOR 2018-as karácsonyi számában/