„… csak a szeretet tehet csodát.”

A szeretet és a csoda két különös szavunk, fogalmunk. Mindkettő megfoghatatlan, ésszel nem mérhető, de lélekkel és befogadó szívvel igen. Embervoltunk meghatározója a szeretet megélése és a csodákban való hitünk ereje. Talán nem véletlen, hogy több mint kettőezer évvel ezelőtt "abból a jászolból, amiből minden utolsó szalmaszál való" /Nagy Gáspártól kölcsönözve a szót/ együtt született meg a szeretet és a csoda a kisded Jézus alakjában Megváltóként közénk jőve.

A vallását gyakorló vagy éppen nem hívő, de magát keresztény gyökerűnek érző, magát az európai kultúrához tartozónak vélő ember életét mindvégig meghatározza a szeretet és a csoda misztériuma. Az, hogy ezt mennyire tudatosan éli meg, egyáltalán felfogja-e, az az egyén lelkének, értelmének, érzelmeinek a gondja (mércéje). Fogalmazhatnánk a mai divatos megengedő kifejezéssel: magánügye.

Mert mi is a szeretet? Az egyik leggyakrabban használt szavunk, ami ma is rejtély. Könnyen lehet, hogy a szeretetről többet írtak, mint bármi másról, mégis felfoghatatlan. Tudjuk, hogy a szeretet szerves része az emberi életnek, hogy szükségünk van rá, hogy jó legyen a közérzetünk, de nem létezik olyan varázsszer, amely segítene megtalálnunk. Nekünk kell magunkban felfedeznünk azt, sokszor nem is rövid úton. Azt azonban minden ember érzi, hogy létének, ember voltának az alapja: szeretni és szeretve lenni.

A teremtés csodájában hívő ember számára ez az alap-premissza, ami egyértelműen jelzi, hogy Isten a saját képmására alkotott bennünket: azaz szeretetre és jóságra, a csodák felismerésére, azoknak az erejében bízva leélni az életünket.

A szeretet teszi lehetővé számunkra, hogy beleéljük magunkat egy másik ember helyébe, hogy egy másik ember beleélje magát a miénkbe. Azaz a szeretet – adni és kapni, elfogadni és odanyújtani. Felismerni, hogy kinek, mikor és hogyan van rám szüksége. Ugyanakkor meglátni a felénk kinyújtott segítő kezet, erőt meríteni a biztató mosolyból, vagy csak egy félénken kiejtett kedves szóból.

Mindehhez azonban szükséges a mindennapi csodákat is meglátni! Csodaként és nem véletlenként megélni a körülöttünk lévő természet változásait, észrevenni azok szépségeit. Megérezni egy tavaszi ragyogó tavi sétán a Mindenség illatát, a hosszú útjukról visszatérő újra megszólaló madarak énekében a Teremtés csodáját, az Élet célját és értelmét. Embertársaink arcán a felragyogó örömöt vagy éppen a gondokat jelző ráncokat. Azokban osztozni vagy a magunk csekély csodatévő módján enyhíteni, eloszlatni a borút.

Aki nem képes ezeket meglátni, meghallani, átérezni, nos, annak az élete szürke, egyhangú, mindennapi, sőt iszonyú lesz. Annak Babits Mihály sorait idézhetem:

"Nem szánom én az ostobát,

kinek üres a mennyek boltja:

ki méltó látni a csodát

az a csodát magában hordja."

/Babits Mihály: Babona, varázs/

Látványos, nagy csodák nincsenek, sőt óvakodjunk attól, hogy ezt elhitessék velünk!

A látványos „nagy csodák” valószínűleg szemfényvesztések, pillanatnyi kábulatok, nem jelentenek testi-lelki tisztulást, nem határozzák meg a sorsunkat. (Múló talmi fények azok.) Sokkal inkább meghatározzák azt a szeretteink, barátaink, ”jóembereink” csodákban bízó szeretete, apró figyelmességei, érettünk való cselekedetei, olykor aggodalmai. Ki ne élte volna át gyermekként vagy már felnőtt szülőként, amikor a betegágyánál a föléje hajló édesanyja szeretete a csodáért, a gyógyulásért fohászkodik. Ilyen fohász szakadt ki a háborúk során az itthon maradottak lelkéből, amely képes volt megóvni a sebesülteket, visszahozni a foglyokat.

Mert ez a fohász mindig meghallgattatik, hisz a felszakadó sóhaj, ama első, a betlehemi szeretetből és a csoda elfogadásából ered. Ezt, a mindenkori - több mint kétezer évvel ezelőtt megszületett - lélekemelő erős hitet a szeretetben és a csodában, megerősödést a kettő együttes erejében kívánjuk a Szenteste ragyogásához Olvasóinknak és minden jóakaratú embernek!

Áldott karácsonyt!

/Czine Mihály Pedagógus Műhely/