JELÖLTEK

Megint választások következnek, az ember tényleg úgy érzi, egy pillanatnyi fellélegzésre sincs idő. Országgyűlés, Európai Parlament, önkormányzat, időnként egy-egy helyi vagy országos népszavazás, időközi választás. Mintha egy ciklus nyugodt szakasza maximum két évig tartana, de mára már ez sem igaz, hiszen jól kitalált eszközökkel gondoskodnak róla, hogy állandóan döntenünk kelljen ügyekről, személyekről, pártokról. Hümmögünk a jelöltek nevét hallva, s még inkább az önjelöltek „bátorságán”. A legnagyobb baj nem is az, hogy nevetséges celebek jelentkeznek, hanem hogy egyik másik parlamenti párt jelöltjei – úgy tűnik – rosszabbak, ártalmasabbak, mint az önjelöltek, vagy a választást eleve lejáratni kívánó csoportok, pártok.

Most, hogy ez az írás éppen augusztus 31-én jelenik meg, vagyis a hírhedt „kékcédulás hadművelet” évfordulóján, belekukkantottam az akkori pártok országos listáin jelöltek névsorába. A kommunista párt első három helyén: Rákosi, Rajk, Gerő. Róluk mindent tud már a kedves olvasó: az első és a harmadik kivégeztette a másodikat, aztán a harmadik leváltotta az elsőt, végül mindkettőjüket lenyomta Kádár János. A jelöltek túlnyomó többsége miniszter, államtitkár, főtitkár, titkár, főtitkár-helyettes, alispán, főispán, igazgató, elnök, alelnök stb. Három egyetemi tanár: Andics Erzsébet, Lukács György és Rusznyák István. Utóbbi - mint orvos (és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) - nagy és aljas szerepet játszott abban, hogy 1955-ben Nagy Imre betegségét felhasználják megbuktatásához. A hatvan név között találunk azonban érdekesebbeket is. Ilyen Odescalchi Margit (hercegnő, teljes neve: Johanna Elisabeth Palma Julia Eleonora Emilia Maria Immaculata), aki a náciellenességből (testvérét 1945 januárjában kivégezték) egyenesen a kommunisták karjaiba vetette magát. A Magyar Nők Demokratikus Szövetségének budapesti elnöke lett, s ahogy lenni szokott, bolsevikebb, mint sok más kommunista. Azért 1956-ban ő is meglépett, a legenda szerint egy csirkefarmon dolgozott Ausztriában. Teljes nevét alighanem ott sem használta.

 Még érdekesebb az ötvenkilencedik helyezett: Tersánszky J. Jenő. (Az utolsó Lajtai Vera helyettes főtitkár (!), a „legendás” Hollós Ervin–Lajtai Vera történész duóból, aki talán még ma is hirdeti elvtársaival minimális és maximális programját – megdönteni a jelenlegi kormányt és aztán majd a kapitalizmust is. [….]

Sokkal érdekesebb, hogy mit is keres itt ezen a listán Tersánszky Józsi Jenő? A nácik, nyilasok megvetése, az átélt ostrom, a túl sok paradicsomos lószelet, feleségének forszírozása, hogy lépjenek be a kommunista pártba, vagy miféle elvárások vitték erre? Józsi Jenő nem került a parlamentbe, s állítólag 1951-ben, a buszon arra a kérdésre, hogy „Mit csinálsz?”, azt válaszolta: „Szabotálok”. (Amiért legalább öt év fegyház járt.) És tényleg szabotált, de valahogyan olyan stílusban, olyan magától értetődően, hogy nem bántották. Inkább Kossuth-díjat kapott. Egyszer, az Írókongresszuson Darvas József „kritikája” után, Révai megkérdezte, miért nem lép már a (marxista) élvonalba. Józsi Jenő válasza: „Inkább megyek a zúzdába Balzackal, mint az élvonalba Darvassal.” De hát akkor mit keres ott az ötvenkilencedik helyen? Nem tudott nemet mondani? Éppen ő, a magyar irodalom legvagányabb, s talán legszabadabb embere?

A független kisgazdapárt listája már olyan kiábrándító volt, mint maga a párt 1947 augusztusában. Dobi István vezette, akinek gumigerincéről, negyvenötös kommunista tagkönyvéről, masszív alkoholizmusáról már sokat írtunk. Aki Dobira szavazott, az már aligha volt valódi kisgazda. Az egész listán a legszimpatikusabb név: Kiss Vörös Aranka, postatisztviselő. Vajon mi lett Kiss Vörös Arankából, Pécsről? Képviselő biztosan nem. Tényleg jobban érdekel, mint Rákosi, Dobi, Szakasits, meg a többi „jelölt” sorsa.

A szociáldemokraták csaknem minden „nagy nevet” bevetettek, Szakasits mögött Böhm Vilmos, a tizenkilences kommün hadügyi népbiztosa, majd Kéthly Anna következett, utána Ries István. Közülük csak Böhm úszta meg a börtönt, engedték lelépni a színről külföldre (stockholmi követ volt), Riest meg is ölték. A harmincadik helyen állt Presser István „kultúrmérnök”, aki később Zürichben telepedett le és Theoreticus álnéven publikált. Itt volt Fischer József építész is, akinek nem tetszhetett a Várban a levéltár ostromot átvészelt tornya. Lebontatta. S mi mindent még, amit meg lehetett volna menteni? Például a világhírű Duna-parti szállodasort. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke volt 1945 és 1948 között. Érdemei jelentősek a főváros újjáépítésében is, de bizony a rombolásában is. Vagy ez mindig együtt jár? (A statika, tudom.)

A Nemzeti Parasztpárt nem szerepeltette első számú vezetőit, Veres Pétert, Erdei Ferencet. Igaz Erdei felesége előkelő helyen állt. Illyés Gyula volt a harmadik helyen, Szabó Pál, az ideális „társutas” író, aki később még az Elnöki Tanács tagja is lehetett, méghozzá „függetlenként”, a másodikon. Ha már végigasszisztálta pártja felszámolását. B. Farkas Ferenc az elsőn. Aztán földmívesek és megyei párttitkárok hosszú, váltakozó sorban.

A Keresztény Női Tábor tízfős listájának élén Slachta Margit állt, s a tíz főből hat volt nő, négy férfi. Milyen modern dolog ez! Hacsak nem sérti valakinek a mai pavlovi érzékenységét.

A Demokrata Néppárt a szellem nagyágyúit vonultatta fel, Bálint Sándor, Eckhardt Sándor egyetemi tanárokat. Előbbi néprajztudós, utóbbi irodalomtörténész, nyelvész. Mihelics Vid szociológus, jogász, bölcsész, korának egyik legkiválóbb tollú szerkesztője, újságírója. Az ötödik helyen Varga László ügyvéd, akinek lelkes és okos szerepléseire emlékezhetünk még a rendszerváltoztatás utáni időkből is. Sokáig volt a parlament korelnöke. Közben eltelt ötven idegenben töltött esztendő. Fél évszázad!

A Magyar Függetlenségi Párt sem igazán a „nagyágyúit” tette az országos listára. Pfeiffer Zoltán, Vásáry István vagy Moór Gyula más listán indult. Az első helyen Zsedényi Béla állt, az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt elnöke, kiváló jogász. Rákosiék börtönében hunyt el 1955-ben. Rehabilitálására és újratemetésére csak a rendszerváltoztatás után került sor. A második helyen Dálnoki Miklós Béla, az egykori Ideiglenes Kormány vezetője állt. Vezérezredes, az 1. Magyar Hadsereg főparancsnoka, aki 1944. október 15-én azon kevesek között volt, aki engedelmeskedett a kormányzónak, sőt, átment az oroszokhoz. Fiát ezért a németek Dachauba hurcolták, majd a kommunisták Recskre internálták.

A Radikális Párt listája azért volt érdekes, mert ezen indult Peyer Károly, s vele a szociáldemokratáktól távozó csoport. Hoztak is nyolcvanezer szavazatot a Csécsy Imre író vezette fantompártnak. De kit találunk itt a tizedik helyen? Márffy Ödönt! Ady kortársát és barátját, aki később feleségül vehette Csinszkát és ennek halála után még egy bizonyos Cseszkát is.

A Balogh-párt élén nem Balogh István állt, de a második helyen ott volt Kovács Imre, a Néma forradalom szerzője, a harmadikon meg P. Ábrahám Dezső, aki még ekkor is nyugalmazott miniszterelnökként szerepelt, mert 1919-ben egy teljes hónapig a senki által el nem ismert szegedi (ellen)kormány élén állt.

A Polgári Demokrata Párt listáján a legérdekesebb név Vészy Mátyásé, aki az országos szervezést irányította, igen csekély sikerrel. Nem volt sikeresebb védőként sem a politikai perekben: védenceit, Hóman Bálintot, Gróh Józsefet (KNT), Kelemen Gyulát (SZDP) mind elítélték. Igaz, ez már egyáltalán nem a védelem minőségén múlott.

Kifizetődő és kockázatos dolog is lehetett egykoron a jelöltség. De hogy bukás lesz belőle, vagy érvényesülés, már nem a képességektől függött. Győztes is, vesztes is hamar az Andrássy 60-ban találhatta magát.

Ma nincs ilyen veszély, s a lényeg, hogy körültekintő bírái legyünk a jelölteknek, mert nem róluk, hanem saját ügyünkről döntünk.

 /Szerencsés Károly történész /

/Magyar Hírlap 2019. aug. 31./