"Jogos, hogy aki tudja helyét,

Azt elfoglalni törekedjék.”  

/Székely János/

SZEPTEMBERI SZOLGÁLATOS KEZEK

Szeptemberben, Mihály havában - az őszi számvetés mellett - szinte mindenki az iskolára is gondol. Nincs család, aki ne lenne érdekelt az iskolai tanévkezdés nagy izgalmaiban. Óvodától a felsőfokú tanulmányaink befejezéséig közel húsz évet töltünk azon közösségekben, ahol az eredendő cél, hogy  a „szolgálatos kezek” jellemünket, egyéniségünket alakítsák, csiszolják, tudásunknak az alapjait lerakják, majd évről évre bővítsék.

Nem kis idő ez az életünkben, ezért nagyon fontos, milyen környezetben, milyen közösségekben töltjük ezt az időt. Töltjük vagy töltődünk életünk első/meghatározó esztendeiben? Vajon mitől függ, hogy iskoláink meghatározóak lesznek-e későbbi sorsunkban, vagy feledhető, netán nyomasztó emlékű múlttá zsugorodnak az iskolapadot koptató évek? Voltak-e meghatározó tanáraink, akikre 50-60 év távlatából is példaként emlékezünk, akiknek egyénisége nem halványult a múló idő tükrében sem?

Mondhatnánk, mindez szerencse kérdése. Szerencse, hogy hová születtünk, melyik iskola fogadott be bennünket, merre irányított a későbbiekben. A szerencse azonban nem más, mint a Sorsunk, amit valójában mi vezetünk, alakítunk, ha van hozzá kellő bátorságunk, de főképp ama irányító és szorgos kezek, amelyekbe kapaszkodhatunk. A szűkebb családunk mellett ők a különböző iskoláink tanítói, tanárai, jó igazgatói. (Az utóbbiak akkor voltak jók, ha „csak” a hírüket ismertük, nevüket tiszteltük, és megtisztelve éreztük magunkat, ha kezet nyújtott, azaz felnézhettünk rá).

Mindezeken elgondolkodva, elképzeltem a mindenki által vágyott iskolát. Pontosítanék, nem az ideált, a mindenkori iskola égi mását, hanem olyan iskolákat, amelyekben nekem is volt szerencsém diákként, később tanárként jó néhány tanévet eltöltenem. Természetesen nem egy iskolára gondolok, hanem a meghatározó tantárgyakra, a felejthetetlen tanórákra, a meghatározó tanárokra, a bátor és egyenes gerincű professzoraimra, vagy éppen azokra a volt kollégáimra és iskolaigazgatókra, akik vállalták a tudás és emberség átadásának feladatát, az egyszerűnek tűnő pedagógiai követelmény megtartását és szigorú megtartatását.

Az tény, hogy az ember egyéniségét, jellemét, értékítéletét a legszűkebb családjától kapja. Amit ott él meg, amit a szüleitől, testvéreitől lát, az lesz a mérce számára. Ezt az értékrendet, mércét kell a jó iskolának  nem csupán megtartania, hanem egyre feljebb és feljebb emelnie. Ebben a nem kis feladatban van meghatározó szerepe a tanárembernek, a tantestületnek, annak a közösségnek, amelyet „alma maternek” neveztek deákul szóló művelt eleink.

Ahhoz, hogy az iskola alma materré váljon, alapfeltétel, hogy a falai között hivatásuk iránt elkötelezett tanítók, tanárok „dolgozzanak”. Olyan emberekre, akik a tudományukat a legmagasabb szinten ismerik, mindeközben bennük van az olthatatlan vágy: ezt a tudományt átadni, megosztani. Mindehhez társulnia kell a gyermekek, a tanítványok szeretetének. Amilyen egy iskola tantestületének szellemisége, elvárásai, értékrendje, olyan  lesz az iskola - mai divatos szóval - „image”-a. Nehéz kihívás ez, különösen a 21. század eleji félreértett liberalizmus korában.

A Székely Jánostól kölcsönzött idézet szellemében, a tanári pálya választása - mint sok másik is - egyértelműen bizonyos kiválasztottságot, sajátos hivatásérzet felismerését, az élet végéig tartó helytállást, az örök példamutatást követeli attól a fiataltól, aki az iskolát, a gyermeki/mindenkori diáki lelkek és agyak szeretően szigorú bővítőjévé szegődik, és vállalja azt. Innen nézve, a legnehezebb, de legszebb hivatás, hisz az emberformálás már-már a Teremtő munkájához hasonlatos, amire ha nem is születni kell, de mindenképp sokat kell érte tanulni, munkálódni.

 Minden tanárembernek azzal a felelősséggel kell belépnie napról napra a tantermekbe, hogy életeket bíztak rá. Diplomája átvételekor az esküjében megfogadta - majd az iskolában a szülők azzal a feladattal bízták meg, - hogy értelmes gondolatokkal, tudományával lenyűgözi a tanítványait, megtanítja őket az okos és értelmes gondolkodásra, a logikus és érthető érvelésre, beléjük oltja az új ismeretek megismerésének igényét. Saját példájával az igényességet, a rendet, a pontosságot, az alkalomhoz illő viselkedést, az adott szó becsületét, az egymás, a család, az ország, a haza iránti tisztességes kiállást sugallja. Nem valami "happy" hangulatot áraszt maga körül, tévesen  elhitetve, hogy az élet nem kihívások sorozata; sokkal inkább fegyelmet és figyelmet igényel minden szavával, tettével. Mindezt csak pontos, a tanítványok előtt is ismert követelményrendszerrel lehet elérni. Nem könnyű munka, de eredményt hoz, ha nem is rövid idő alatt. A cipész, a sebészorvos, a kőműves, ha nem jól végzi a munkáját, a következmény szinte azonnali: a cipőtalp leválik, a beteg nem gyógyul meg, a ház fala kidől. A tanárember munkája a jövőnek szól. Tíz-húsz esztendő múltán lesz igazi visszacsatolása a katedrán eltöltött éveiről, a munkája hasznosságáról. Az iskola image-a is ennek függvényében formálódik, csiszolódik, patinásodik - vagy éppen kopik.

Ha egy iskolának olyan tanárai vannak évtizedeken át, akiknek a tanítványai büszkén viszik tovább a tőlük tanultakat, emlékeikben hálásan őrzik a szigorú szavakat, a sokszor soknak és nehéznek tartott házi feladatok emlékét, akkor még a falusi osztatlan iskola is évszázados ALMA MATERRÉ nemesedik.

Gyorsan változó világunkban is a biztos érték: a fejünkben lévő tudás, a kezünkben lévő képesség, a lelkünkbe oltott jóra való törekvés. Ezeket az értékeket a szüleinken túl az iskoláinktól, tanárainktól, a bennünket fölnevelő példaképeinktől kell, hogy megkapjuk. Nem a digitális világ - ahonnan ugyan minden elérhető -, hanem a tanítóink/tanáraink emberi tartása, megjelenése, szigorú következetessége révén ismerjük meg a saját képességeinket is. Ha szerencsénk van (a Sors úgy rendeli), éppen az ő segítségükkel, az ő szolgálatos kezük révén találjuk meg a helyünket az életben, ahol mi magunk is kiteljesíthetjük a megszerezett tudásunkat, azaz éppen az ő általuk elindított úton élhetünk értelmes életet.

Most, szeptember végén - túl a tanévkezdés izgalmain - ezekkel a számot vető gondolatokkal kívánunk minden ”Szolgálatos Kezű” Pedagógus Kollégának, Diáknak, Szülőnek szeretettel és jó kedvvel végzendő munkát, eredményekkel gazdagodó, az emlékekben megőrződő 2019/2020-as tanévet!

 /Czine Mihály Pedagógus Műhely/