Székely János

A TÓ

Azt kérded, kedves, mért vagyok

Ily csendes és magamba roskadt.

Mért hallgatag és mély a tó,

Amely amott, a völgyben poshad?

Ráhajlanak a hold, a nap,

Testvérvizekre vágyik mégis.

Ezért vagyok boldogtalan,

És roskadok magamba én is.

Ember, ki társtalan maradt,

Rész, elkerítve az egészből;

Víz, száműzve a végtelen

Vizek nagy világrendszeréből;

Merő szépség és vágy, akit

Magába torlaszolt az érdek;

Mozgékony, eleven elem,

Amelyet tengésre ítéltek:

Ilyen vagyok, és ez vagyok.

Tükör se tükrözhetne jobban.

Mint tükröt tükröző tükör,

Magányom látom én e tóban.

*

Mert nézd: akár az üldözött,

Lapul amott, a gát mögött.

A hegytetők, mint holmi strázsák,

Köréje gyűltek, s úgy vigyázzák,

Hogy ne apadjon, meg se nőjön,

És mindig egy legyen a szint.

S ő – noha folyni volna kedve –

Itt teng magában, megrekedve,

Nem csoroghat a tengerekbe

Öröklött vágyai szerint.

 *

Füvek a völgyben, fák a dombon,

A víz a tengerben van otthon.

Azért csábítja minden árok,

Azért csurog, folyik, szivárog,

Azért igyekszik le a mélybe,

Hogy végül otthonába érne.

S ha elrekeszti hegy vagy ember:

Meggyül, és maga lesz a tenger.

Képmásaként az óceánnak

Külön világot gyúr magának.

Hol új értelme kél a mélynek,

Hol névtelen törvények élnek,

Hol új hazát talál a rész,

S kerek lesz, teljes és egész.

*

Ki azt vállalta, hogy egész legyen,

Együtt van abban minden küzdelem.

Ki új világot alkotott magának,

Vállalta minden kínját e világnak.

Nézd csak, a tó is: szemlesütve

Tekint magába tiszta tükre.

Nyugodt, akár egy gyermekarc.

De mennyi küzdelem, kudarc

És mennyi szenvedés és bánat,

Dac és csalódás és utálat,

Milyen tömérdek kín és kétség

Dühétől fortyog lent a mélység,

Azt nincsen mód kimondanom.

Ő tudja csak. És én tudom.

*

Mert puszta súlyától vezetve

A mélybe vágyik minden cseppje.

A törvények, amelyek nemrég

A tengerek felé terelték,

Most le, a tófenékre vonják

Minden parányát és atomját.

Alá, alá, pihenni végre.

Alá, a moszatos fenékre.

Alá, alá, ha kell, a sárba,

Amelynek nincsen már alábbja;

Alá és még alább (a tóban

Az van helyén, ki legalól van),

Mind alávágyik – márpedig

Nem lehet alul mindenik.

*

Nem lehet legalul, csupán

Néhány higany–hideg parány,

Melyek mint súlyos hártyaréteg

Borítják be a tó fenéket.

A többi mind feljebb lebeg,

Mint föld felett a fellegek.

A többi mind mélyebbre törne,

Mint felhőkből a víz a földre.

Mind arra vár, azért verekszik,

Mind arra gondol és törekszik,

Hogy mélyebb társait kitúrja,

És ő kerüljön legalulra.

*

Így nyomják és szorítják őket,

A boldogabb alullevőket.

Így vívnak öntudatlanul,

Míg ők kerülnek legalul,

És akkor újra harcba szállnak,

Visszája támad a viszálynak,

A rabból őr, rab lesz az őrből,

És minden kezdődik elölről:

Ismét a mélyért küzdenek

A vesztesek s a győztesek,

Ezek: hogy elfoglalják ismét,

Azok: nehogy még elveszítsék.

*

Jogos, hogy aki tudja helyét,

Azt elfoglalni törekedjék.

Jogos, hogy aki helybe ért,

Azt ne hagyja el semmiért.

Különös, képtelen titok van

Ebben a két egyforma jogban.

Általuk küldözi parancsát

A harc joga –a jogtalanság.

A tóban is ott él e zsarnok,

Ott lázít ez a jogtalan jog.

Szilaj forrongást szít, amelyben

Mindenki küzd mindenki ellen,

Mindenki harcba száll, s ha kell,

Szövetkezik mindenkivel,

S ha nem remélhet tőle semmit:

Mindenki cserbenhagy mindenkit.

*

Micsoda végzetes csapások,

Rétegződések, áramlások,

Micsoda örvénylő, csodás,

Vad pokolbeli fortyogás

Támad mindebből lent, a tétlen

Felszín alatt a tófenéken,

Azt nem beszélem el neked,

Magad is elképzelheted.

Mindazt a harcot, mit a nyíltabb,

Tengerbe ömlő vizek vívnak,

Ha egymás ellen küzdenek:

Ő önmagában vívja meg.

Mindazt a kínt, mit a kegyosztó

Tengerbe bújt, sok kis gonosz tó

Így nyomják és szorítják őket,

A boldogabb alullevőket.

Egymásra mér és elvisel:

Ő önmagától tűri el.

*

Tengernyi harc dühöng valóban,

Tengernyi kín sikong e tóban,

Tengernyi kín és harc terem,

Mint miközöttünk idefenn,

Ahol mindenki mindhalálig

Mások fölé, magasba vágyik,

S a harcban, hogy boldog legyen,

Lesz rokkant és örömtelen.

Épp így a tó is. Csakhogy ennek

Mélyére vágyódnak a cseppek.

Mélyebbre törnek untalan,

S ő ebben lesz boldogtalan.

*

Mert ahol mélybe száll a rész,

Magába roskad az egész.

*

Hát látod, épp ezért vagyok

Ily csendes és magamba roskadt.

Hát látod, épp amért a tó,

Amely amott a völgyben poshad.

Száműzött engem a világ,

Magamba torlaszoltak engem,

S világot gyúrtam, s egy világ

Szenvedését kell elviselnem.

A Teljeset akartam én:

Teljék be rajtam minden törvény.

S betelnek mind, halálomig

Űzvén, alázván és gyötörvén.

A Mélyet választottam én:

Minden parányom abba vágyik,

És tiszta vágyuk összetör,

S magamba roskaszt mindhalálig.

*

Legjobb még nekik, akiket

Végleg legyőztek már a győzők.

Kik elvesztették harcaik,

Kiket mindenki megelőzött,

Akik feladták ösztönük,

Akiknek végleg nincs esélyük,

Hogy legmélyebbre jussanak,

És betölthessék küldetésük;

Legjobb még annak a néhány

Paránynak, legjobb még azoknak,

Akik a nemlét peremén,

A ritkás felszínen hajóznak,

Nem vívnak, nem tülekszenek,

Nem lázadoznak, csak lebegnek,

Úszván a dolgok tetején.

Úgy van: legjobb a veszteseknek.

*

Mert őbeléjük hullanak

A csillagok, a hold, a nap.

Őrájuk hinti enyhekék

Színét és árnyait az ég.

Ők zengenek a menny szavától,

S hólyagzanak, ha hull a zápor.

S ha ránk cserdít az ős harag:

Ők rengenek, tarajlanak.

Mind, ami szép az ég alatt van,

Velük van titkos kapcsolatban.

Őrajtuk csillog, bennük ég:

Az egész élet az övék.

*

Azé, azé az élet, hidd meg,

A vesztesé, ki nem veszíthet,

Kinek már végleg nincs mit adni,

S csak kapni tud, csak elfogadni.

Azé, azé, ki nem remélte,

Nincs célja, s nem verekszik érte,

Ki mindent ajándékba vár,

S magát kínálja, ha kínál.

Azé, azé az élet sója,

Kinek nincs féltenivalója,

S a felszín mámorába vész.

A többi: harc és szenvedés.

*

Dereng a tótükör csodásan.

Alatta harc és pusztulás van.

Alatta gyötrelem terem,

Mert ami mély –az gyötrelem.

Akár a tó, akár a mélyvíz,

Kín és csalódás vagyok én is,

Az öröklött, komisz varázs,

Az igyekvés, az akarás,

A mélység mániákus álma

Egész mivoltom szélzilálja.

*

És mégis, teljes életem

Törvényemnek köszönhetem.

Az ősi vágynak, mely iromba

Parányaim a mélybe vonja,

S nem hagyja szétoszolni őket.

Sőt megköti a kék esőket,

S a patakot, a harmatot,

És mindent, ami én vagyok,

Testembe zár, begyűjt, megőriz,

Úgy, hogy a titkon széledő víz,

Ha ég apasztja, föld fel issza:

Őáltala növekszik vissza.

*

Eláll a szívem és szavam:

Általa vagyok önmagam.

Őáltala, a mélység vágya

Által szorultam én magányba,

De általa érezhetem

A gyönyört is, hogy létezem.

*

És így – mint holmi tó felé –

Lopózván belső lényeimhez,

Talán nagyon is érthető,

Ha megkérdem: mivégre mindez?

Mivégre mind e képtelen

Kaland, e lázító igézet?

Miért a lét, ha gyötrelem,

S miért a gyötrelem, ha élet?

Tó, tó, kerek tó, tiszta tó,

Fordított lencse, pöttöm égbolt,

Kiben visszáján kél a nap,

És hanyatt heverész a félhold,

Kiben tótágast áll a lét,

S legmélyét tárja ránk az élet,

Tó, tó, kerek tó, tiszta tó,

Felelj meg erre, hogyha érted!

Nézem a gyűrűző vizet:

Időtlenül és szinte resten,

Mint széttörött varázstükör

Szilánkja, tündököl az estben.

Aztán kialszik, megfakul,

Sötétség hull a parti sásra,

S rám tör a néptelen terek

Halálon túli hallgatása.

(1963)