A gondolataiban
örökéletű...
SZÉKELY JÁNOS
A kilencven évvel ezelőtt
Tordán született, felnőttként Marosvásárhelyen élt és alkotott Székely János a
magyar irodalom történetében egyedülálló módon minden műnemben rendkívüli
jelentőségű és egyetemes érvényű műveket hozott létre. A versek, regények,
elbeszélések, drámák, esszék, jegyzetek egy teljes és szerves gondolati és
művészi univerzum egymást kiegészítő és értelmező alakzatai. A különböző műfajú
és formavilágú alkotói megnyilatkozásokat a mélyükben rejlő egyéni világkép és
létértelmezés egységesíti. Székely János művészetének eredője ez a személyes
világkép, más megközelítésben pedig az a lényege, a legfőbb közlendője.
Élete
során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a
világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét
igyekezett belerejteni az irodalomba. Egy olyan filozofikus hajlamú alkotó volt,
aki, egész életében, felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát
irodalmi formákat? A tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép
néhány eleme már a korai versekben felismerhető, végső formájában pedig a
posztumusz esszékönyvben,
A valódi világban áll előttünk.
A világot haláláig
egységes egészként igyekezett látni és láttatni, miközben a hatvanas évek
végétől már maga is szembesülni kényszerült az egész-elvű gondolkodás és a
romantikától örökölt, de a klasszikus modernitás által megújított, a lét és a
világ elvesztett totalitásával szembe legalább az esztétikum totalitását állító
művészi magatartás válságával. Székely János a maga költői világát az ötvenes
években a klasszikus modernség világirodalmi és magyar irodalmi hagyományaira
építve, az egyidejű mitikus és éncentrikus világteljesség vonzásában hozta
létre. Létérzékelését és helyzettudatát a hatvanas évek végére már az
illúziótlanság határozza meg, de világnézeti és morális okokból a költészeti
dezillúzió esztétikájától visszariadt.
A hetvenes évek elején tulajdonképpen
lezáruló költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp
azoktól az évektől kezdve lezajlott, így nem is kérhető számon rajta.
Életművének hangsúlyozottan morális tartalmú, értékeket állító üzenete sohasem
mások nevében, képviseletében fogalmazódik meg, a magyar lírai
magatartás-hagyományokból folytatja és magáénak vallja a konfesszionálist,
ugyanakkor minden küldetéstudata ellenére kerüli a váteszit. Költészetének
legjobb darabjai (például: a
Tükör előtt, Taceamus, Előhang, Sajnálj meg engem,
Ardzsuna kérdez, Szerelem, A régi tűz, Ígéretekkel és kényszerekkel, Semmi-soha,
A vesztesek) az 1945 utáni magyar líra élvonalához sorolhatók. A gondolati,
filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája
(lehetne) Székely lírai életműve, még azzal együtt is, hogy a filozofikus
gondolatmenet esetenként a versszerűség rovására érvényesül.
Székely János
szépprózája –
Soó Péter bánata (1957),
Az árnyék (1967), A nyugati hadtest
(1979),
A másik torony (1988) – nem túl terjedelmes, de az életművön belüli
súlya, jelentősége annál nagyobb, még ha az utókor mindeddig ez iránt mutatott
is a legkevesebb érdeklődést. Elbeszélésmódja nem szakított még teljes mértékben
a történetközpontú, valóságanalóg és a lélektani realista próza eljárásaival, de
művei epikai struktúráját már a létösszegző, ontológiai irányultságú és
atmoszferikus, lírai hangoltságú, illetve mitizáló európai és magyar próza
alakításmódja is ösztönözte. Az autonóm személyiség létezésének társadalmi
meghatározottsága már
Az árnyékban is az ábrázolás tárgyává vált, de még inkább
az emberi lét és társadalom alaptörvényeit modellezik
A nyugati hadtest
történelemidéző novellafüzérének történetei,
A másik toronyban pedig már nem is
a személyiség, hanem a kollektív sors kerül a megjelenítés középpontjába. A
tárgyias intellektualizmus és a mitikus jelentés irányába táguló példázatosság
ötvözésével egyszerre moralizál (a legnemesebb értelemben) és gondolkodtat a
szerző, aki önéletrajzi ihletésű, mégis teremtett világa implikált
elbeszélőjeként nemcsak elbeszéli egykori élményeit, de folyamatosan reflektálja
is, miközben az olvasóval is párbeszédet kezdeményez. Székely a hagyományos és a
modern ötvözésére törekvő írói programja a prózai műveiben, főként a
Soó Péter
bánatában és
A másik toronyban valósult meg a legharmonikusabban és ugyanakkor a
legizgalmasabban, esztétikailag a legérvényesebben.
A dráma Székely számára
éppúgy az önelemzés, a személyes vallomás eszköze is, mint a vers, a próza vagy
az esszé. A modell értékű történelmi helyzetekben gyötrődő hősök általánosítható
morális dilemmáiban, ha nagyon kutatnánk, rendre felfedezhetnénk az alkotó
személyes sorsának stigmáit is. Drámai alkotásai szinte mindegyikében, nemcsak a
ma is népszerű és sokszor játszott
Caligula helytartójában „a társadalmi gúlán
belül létező ember morális szorultságát” igyekezett Székely megmutatni: a
személyiség autonómiájának lehetőségeit a hatalom szorításában. A versformában
írott történelmi tragédiákhoz ragaszkodva drámaíróként is egy már
klasszicizálódott, önmagát meghaladott eszményt igyekezett megőrizni és tovább
vinni, de mind az ötvenes-hatvanas évek egyéni karakterű drámai kísérletei
(Dózsa, Profán Passió, Irgalmas hazugság), mind a hetvenes-nyolcvanas évek
parabolikus jellegű történelmi drámái (Caligula helytartója, Protestánsok, Vak
Béla király, Mórok) szükségszerűen viselik magukon a műnem XX. századi
formaváltozásait, s inkább csak külsőségeikben őrzik a klasszikus tragédia
formai sajátosságait. A hagyományos drámai cselekvés és konfliktus általában
éppúgy hiányzik belőlük, mint a katarzist rejtő heroikus megoldások: Székely az
értelmes cselekvés esélyei iránt kételyeket támasztó műveivel olvasóit, nézőit
elgondolkodtatni, elbizonytalanítani, az illuzórikus magatartás-lehetőségekből
kiábrándítani igyekezett.
A XX. század második felében jellegzetes
közép-kelet-európai írósors jutott osztályrészül Székely Jánosnak, de a műfaji
tarkasága ellenére is egy tömbből faragott életműve túllép és túlmutat a
regionális (és politikai) meghatározottságokon: legjobb művei minden személyes
vallomásszerűségük ellenére kifejezik a XX. század transzcendens fogódzóktól
megfosztott új emberi szituáltságát általában, mint ahogy korának közösségi
sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi
léthelyzet szintjére emelve.
/Elek
Tibor /
Székely János
Hiánytalan
Nekem nagyon hiányoznak
majd a föld, a fák, a csillagok,
S hiányzik, hogy én nem
hiányzom a világnak, ha meghalok.
Pedig eltűnik belőle a szem
(s vele a látomás),
Amely olyannak látta
egykor, amilyennek még senki más.
Új látomássá rendeződnek a
föld, a fák, a csillagok,
Világ lesz még, de más
világ lesz hiánytalan, ha meghalok.
1992. augusztus 23. óta már
„csak” örökéletű gondolataival van itt velünk.