Fekete István

ŐSZI VASÁR

 Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de bizony – nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már…

A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörös borral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.

De nem ezért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.

Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.

– Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele – mondta apám. – Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé… Nekem más dolgom van.

Igen, Lajos bácsit néha biztatni kellett, mert úgy volt a lacikonyhával és egyéb élvezeti helyekkel, mint a kabátom a kocsikenőccsel: megtalálták egymást, és ragaszkodtak egymáshoz. A Fergeteggel való sok baj pedig onnét származott, hogy a huszárok többször ott gyakorlatoztak falunk határában, és ha gyülekezőre zendült a kürt, Fergeteg szabályosan jelentkezett a sorakozón valamely földmívelő eszközzel, ekével vagy boronával, ami elé éppen be volt fogva. A trombita sürgetően harsogott, s arra már nem volt idő, hogy kivetkőzzék földmívelő mivoltából.

A huszárok majdnem megölelték Fergeteget, az öreg katonaló pedig boldog volt a bajtársak között, és undorral nézett Görbic Pista bácsira, aki izzadtan és felindultan érkezett meg fél óra múlva, ostorral és erőteljes kifejezésekkel Fergeteget, katonát és trombitát illetően.

De én szerettem Fergeteget, tiszteltem vitézi múltját, és rajta tanultam lovagolni, ha Pista bácsi szíve megenyhült, s a lovaglást engedélyezte.

Ezt az enyhülést azonban bizonyos szivarokkal kellett előidézni.

És most visszük Fergeteget a vásárra, mint egy közönséges igáslovat. Fergeteget, aki hűséges volt múltjához, olyan hűséges, amilyen csak egy ló tud lenni.

A kocsi elé Marcsa volt fogva lányával, a Mancival, míg Fergeteg a saroglyához kötve ballagott utánunk azzal a hosszú, könnyed járással, ami a kiművelt paripákra jellemző. Ha kocsma előtt mentünk el, vidáman nyerített, jelezve, hogy katona korában azokon a helyeken szoktak megállni, ahol hosszúra vágott gyaluforgácsot lenget a szellő.

– Okos ló – mondta Lajos bácsi –, szinte kár érte. Hoó! Mindjárt gyüvök!

Mikor egyedül maradtunk, összenéztünk Fergeteggel, aki kérdően nézett rám okos, meleg szemével.

– Mi lesz ebből?

Szégyenkezve húztam meg a vállam, és helyet adtam Lajos bácsinak, aki férfias törkölyfelhőt lehelve érkezett vissza a ragyogó őszi világba.

– Tiszta orvosság! – vidámkodott. – Ilyet nem isznak a papok, de még a püspök se! – Lajos bácsi ugyanis a püspöki méltósághoz csak egészen kiváló törkölyt képzelt illendőnek. Valami azonban lehetett a dologban, mert mire a vásárba értünk, jóság ereszkedett ránk. Megemlékeztünk Fergeteg kiválóságáról és viselt dolgairól. Éppen ezért mérhetetlen méregbe jöttünk, amikor a cigánykupec megkérdezte:

– Mit kóstál ez az öreg bőregér?

Lajos bácsi távozásra szólította fel a kupecet, mert különben kiakasztja a lőcsöt, akkor pedig lepedőben viszik el a kupec földi maradványait.

Ezek után pedig azt mondta, hogy menten szétveti a méreg, ha valami csillapítót nem vesz be. Csak várjak nyugodtan, azonnal jön.

Vártam nyugodtan, és imádkoztam, hogy ne jöjjön senki. Néztük egymást Fergeteggel tanácstalanul és megfeledkezve vásárról és vevőkről egyaránt.

– Maguké ez a ló, kisfiam?

Ott állt újra a kupec egy másik emberrel, aki csizmát és bőrfoltos lovaglónadrágot viselt.

– Nem! – mondtam, nem tudom, miért.

– Maga okos fiú, ugye? – kérdezte a bőrnadrágos, és elővette erszényét. – Látom, jó fiú, ismeri ezt a lovat.

– Hát… ismerni ismerem – és körülnéztem, nem jön-e Lajos bácsi.

– Ne féljen, mi nem áruljuk el – és komolyabb ércpénzt nyomott a markomba –, rúgós ez a ló?

Tétováztam.

– Csak mondja meg bátran.

– Inkább harap – suttogtam –, de rúg is… katonaló volt.

A csizmás szemrehányóan intett a kupecnek.

– Na! Van magának szeme? Köszönöm, kisfiam.

Amikor elmentek, mélyen összenéztünk Fergeteggel, és amikor megláttam, hogy felénk integetnek, más vevőkkel is tudatva Fergeteg rejtett hibáit, leszálltam, és megsimogattam drága barátom nyakát.

– Azt hiszem, nem lesz baj!…

Nem is lett.

Lajos bácsi időnként meglátogatott.

– Na?

– Meg se kérdezte senki.

– Nem baj! Ilyen lovat nem is szabad eladni. Tudja mit, nem is adjuk el. Nem eladó! De erről otthon nem szólunk… mert ugye… ha nem is kérik…

– Persze – és majdnem megcsókoltam. – De Lajos bácsi hozhatna valamit a lacikonyháról, egy kis húst.

Az öreg zsebre vágta a júdáspénzt, és rövidesen ott ültünk a kasban őszi békesség koronájával bűnös fejűnk felett. A meleg hús omlós volt, mint a vaj, a kenyér, mint a kalács, és a bor – igen, erről se feledkezzünk meg –, mint a hűvös arany, ami lángot vetett bensőnkben.

Ezután természetes, hogy az öreg Marcsát nyugdíjaztuk Fergeteg helyére, és csodálatos hangulatban robogtunk ki az országútra, ahol megcsodáltak bennünket a varjak, mert Fergeteg úgy rakta a lábát, mintha díszszemlére mentünk volna.

– Nem danolnánk? – kérdezte Lajos bácsi.

Hát mért ne danoltunk volna? Danoltunk, ahogy vidám vásárosokhoz illik, s a nóta elszállt, mint tűnő uszálya az útnak, időnek, szétterülve a tél felé ballagó őszi mezőkőn.