Ki népei vagyunk...?

TETSZIK, VAGY NEM TETSZIK...

       „Embereknek vagy Istennek akarok-e tetszeni?”- Ezt a kérdést állítja figyelmünk középpontjába Pál apostol, amikor a Galatákhoz írt levelében ezt írja: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek ? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” /Galata 1, 10/

A „tetszeni” ige a Szentírásban olyan magatartást jelent, amit a másik szépnek, megnyerőnek, kedvesnek tart. Olyan életvitel, amiben a másik gyönyörködni tud.

A tetszeni akarás a legtöbb emberben ott rejtőzik. Kiben erősebben, kiben enyhébben. Az apostol nem a külső megjelenésről szól, nem arról, hogy a megjelenésünkkel, a szép ruhánkkal, a modern otthonunkkal nyerjük el valakinek a tetszését. Nem. Hanem a magatartásunkra, életvitelünkre, cselekedeteinkre gondol.

Lehet-e mindenkinek tetszeni, lehet-e úgy élni, hogy sokak előtt kedves legyen az én életem? Gondoljuk csak el, hogy az embereknek, mindannyiunknak, milyen sokféle elvárásnak kell megfelelünk életünk során. Sok nő érzi, hogy nem is olyan könnyű helytállni hitvesként, édesanyaként, a munkahelyen, baráti körben, vagy éppen tisztségviselőként. De ugyanígy elmondhatnánk ezt a férjekről, édesapákról, nagyapákról. Lehet-e tetszeni mindenkinek, akik között élünk, akik gyönyörködni akarnak a mi életünkben? Sokan mondanánk erre, hogy ez lehetetlen.

Gyakran előfordul, hogy az ember, különösen idegenek előtt, azt mutatja meg magából csak, amiről úgy gondolja, hogy az által kedves lehet mások előtt. És sokszor eltakarja, elfedi azt, amiről úgy gondolja, hogy az nem lenne szimpatikus, vagy rosszallást váltana ki vele. Az ember nem mindig önmagát adja, hanem azt, amit mások látni akarnak. Ezért szomorú, de emberi kapcsolatainkból olykor hiányzik az őszinteség. Sokszor ért már bizonyára minket is csalódás, amikor megismertünk valakit valamilyennek, és aztán az idő múltával, vagy egy adott helyzetben egészen más arcát mutatta. Embereket be lehet csapni, de az Úr Istent nem!

Istennek tetszeni is azt jelenti, hogy Ő, amikor rám tekint, kedvesnek látja az életem, gyönyörködni tud bennem, mert a neki való engedelmességben igyekszem vezetni az életem. A Szentírásban sok olyan személyről olvashatunk, akik inkább akartak az Istennek tetszeni, mint az embereknek.

Emlékezzünk Noéra, már az ő kiválasztása is az özönvíz előtt eszerint történik. Mert ő volt egyedül igaz Isten előtt, ő volt az, aki az Istennek akart tetszeni. De nehéz volt megmaradni neki ezen az úton! Hisz' amikor elkezdte építeni az életet mentő bárkát, akkor nagyon sok ember kicsúfolta, megvetette. Mennyivel könnyebb lett volna közéjük állni, nekik tetszeni, és az Istennek hátat fordítani. De ezt nem engedte Noé hite.

Vagy gondoljunk csak Józsuéra, aki miután népe elfoglalta Kánaán földjét, a sikemi országgyűlésen azt mondta:” Ha nem tetszik nektek, hogy az urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni…De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” - Mi nem a pogány isteneknek, nem az embereknek akarunk tetszeni, hanem annak az Istennek, aki kihozott Egyiptomból, és új hazát adott. És a nép egy emberként Józsué mellé állt.

Legyen előttünk Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak a példája is, akinek életében láttuk - különösen a nagyhéten -, hogy mennyire az Isten iránti engedelmesség vezette minden cselekedetét. Soha nem embereknek akart tetszeni, soha nem tett azért csodát, hogy népszerű legyen, hanem csakis azért, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen az emberek előtt.

És itt van előttünk Pál apostol, aki ezt a levelet és ezeket a sorokat írta. Hogy olvastuk? „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, Isten szolgája nem volnék.” Volt idő az életében, amikor mindent megtett azért, hogy a zsidó farizeusok és írástudók jó tetszését elnyerje. Ott volt, amikor halálra kövezték Istvánt, és büszkén fogta valamelyik főpap ruháját. Örömmel indult minden olyan útjára, amikor Krisztus követőit kellett börtönbe záratni vagy halálra vinni. Emberek akaratát teljesítette, nekik akart tetszeni, egészen a damaszkuszi megtéréséig, amikor a feltámadott Jézus a maga szolgálatára állította. S onnan kezdve arra törekedett, hogy az ő Megváltója és szabadító Istene gyönyörködni tudjon az ő engedelmességében.

Feltettük-e már mi magunknak ezt a kérdést, hogy vajon „tetszik-e Istennek az én életem?” Vegyük szemügyre egy napunkat, és kísérjük végig annak minden rezdülését a reggeltől az estéig, hogy mindaz, amit lát az én Istenem, az vajon tetszik-e neki? Gyönyörködik-e az én ébredésemben, mert nem felejtem el megköszönni neki az új napot, vagy csak a reggeli rohanást és idegeskedést látja rajtam? Tud-e gyönyörködni abban, ahogy a hitvesemhez szólok, ahogy a gyermekeimet nevelem, ahogy a munkahelyemen a munkatársaimmal viselkedem? Amilyen lelkülettel a munkámat, hivatásomat végzem? Tud-e gyönyörködni abban, ahogy az élet nehézségeit és próbáit kezelem? Tud-e örömöt lelni abban, hogy a kapott tálentumaimat jól használom? Tud-e gyönyörködni az alázatomban, a türelmemben, a segítő szándékomban, az időbeosztásomban, a kikapcsolódásomban, az imádságaimban?

Kedves Olvasók!

Az életünk egyszerre zajlik emberek és a mi Istenünk előtt. Úgy gondolom, hogy a legfontosabb az, hogy meg tudjuk élni és fel tudjuk-e mutatni mások előtt Isten szeretetét. Mert az ilyen életben ő is, és a másik ember is kedvet talál. Ha Istennek tetszik az életünk, annak meg kell látszódnia családtagjaink, embertársaink, lakóhelyünk előtt is. Segítsen minket ebben a Kegyelmes Isten!

/Bundzik Attiláné lelkipásztor/