IN HONOREM CZINE MIHÁLY*

Kései naplótöredék – kitérőkkel

(részlet)

“Nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások” – így kezdte Illyés Gyula a maga Petőfi-könyvét valamikor a harmincas évek közepén. Nem tudom, egy irodalomtörténész megszületését várja-e a nemzet, s hogy készül-e rá az idő, de azt igen, hogy Czine Mihály a legjobbkor született. Indulásának idejével és sorsával, pályájának ívével akaratlanul is kifejezte ő mindazt, amit magyar történelemnek nevezhetünk. Hite és életútja szinte megtestesítette a magyarság sorsát, értékrendje, írásainak és előadásainak hősei egy nép legyűrhetetlen reményeit és megcsalatottságát együtt példázzák. Sokkal több volt ő, mint irodalomtörténész. Nekem a tanárom is. Muszáj hát emlékeznem rá, s nemcsak azért, mert a halálával betölthetetlen űrt hagyott maga után, hanem azért is, mert írva van az ő hite szerint is szóló Szentírásban, hogy mindennek ideje van itt a földön. Ideje van a születésnek, ideje van a halálnak, s ideje van ezek szerint az emlékezésnek is. Az alább következő naplótöredéket nem a történtekkel egy időben, hanem most írtam, Czine Mihály és az én közös históriámról; ha esetleg néhol megcsalt az emlékezetem, legföljebb tétován tántorgó történelmi tudatunkra tudok hivatkozni.

1977. május vége

Tizenkilenc éves múltam, egy éve érettségiztem a Ganz Ábrahám Gépészeti Szakközépiskolában, s amolyan fuss ide, fuss oda esztergályos vagyok a zalaegerszegi Vas- és Fémipari Szövetkezetben. Egyetemi előkészítőre járok, mert – korrigálván eltévedésemet – bölcsész szeretnék lenni. Hírt kapok, hogy a Megyei Könyvtárban Czine Mihály előadást tart Adyról – egy időben az előkészítővel. Az inkább magyar szakra készülő lányok elmennek, én nem, mert sokkal jobban érdekel a történelem, s Gódor Győző tanár úr éppen arról beszél nekünk. A következő héten hallgathatom az egyik leány beszámolóját: semmit sem ért az egész, egy nagy darab mosolygós ember Ady szerelmi életéről beszélt a legtöbbet, pletykákat idézett föl, meg többször is mondott valamit a magyarságról, az emberiségről meg a csillagokról. Ennyi nekem elég: Czine Mihállyal “leszámolok”. Gőzerővel tanulom a történelmet, sorolom az összes magyar és nem magyar uralkodót, rettenetesen tudok mindent – egészen 1849-ig. A debreceni bölcsészkarra jelentkezem – tudásom igencsak hézagos, nem vesznek föl.

1978. május

Ballagás egykori szakközépiskolámban. Elmegyek, mert az egyik végzős hallgató – ihlet hiányában – kölcsönkérte két éve elmondott búcsúbeszédemet (borzalmas volt!). Fölolvassa hiánytalanul, az utolsó szóig. Találkozom tanárommal, Szakál Istvánnal, kérdezi, mi a szándékom. Mondom: most már “mindent” tudok, és nem csak 1849-ig, képtelenség, hogy ne vegyenek föl. Kérdezi azt is, hogy állok a mi régiónkkal. Nem nagyon értem, miről beszél, inkább az olasz országegyesítés rejtelmeiről kezdek magyarázni, meg arról, hogy milyen csodálatos világ is az ókori. Tanárom sok sikert kíván, de nem mond többet. Fölvételizem – fölvesznek a budapesti bölcsészkarra, úgy érzem, enyém a világ, ókortörténész leszek.

1978. augusztus 30.

Bevonulok előfelvételis katonának, hetek múlva eltöröm a lábam, fekszem a gyengélkedőn, unalmamban levelezek az egész világgal – Szakál Istvánnal is. Az egyik neki írt levélben fölemlegetem büszkeségemet: mennyire boldog vagyok, hogy az ősztől olyan emberek tanítanak engem, mint Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza, Fábián Pál, Szathmári István, Király István, Czine Mihály (mindenkit fölsorolok, akinek hallottam már a nevét). Postafordultával érkezik a válasz, amiben aztán a következőket olvashatom: “egyetlen embert ajánlanék figyelmedbe: Czine Mihályt. Magyarságáért, csodálatos beszédkészségéért, érthető, világos gondolataiért. Vessél meg engem, ha nem így lenne.” Megfog a levél, de nekem a derűsen “pletykáló” Czinéről hallottak jutnak az eszembe: unom a szocialista hadsereget, szeretnék minél előbb leszerelni. Ez 1979. január 13-án sikerül – 133 napot voltam katona. Hazamegyek, átmenetileg raktáros leszek a Ganz-MÁVAG zalaegerszegi gyáregységében, készülök az egyetemre meg az ókortörténészi életre, már kívülről fújom a római császárokat meg az asszír uralkodókat is.

 1979. április 20.

Szakál István nem adja fel. Szól, hogy ezen a napon Czine Mihály előadást tart a megyei könyvtárban Móricz Zsigmondról, hiszen centenárium van. El kell menjek, mert olyat én még nem láttam. Hozzáteszi még: Czine olyan, mint az italok között az unikum: különlegesség, csak nagy néha szabad fogyasztani, akkor is csak módjával. Este van már, odakint sötétség, tele a könyvtár olvasóterme, sokan állnak hátul is, lehetünk vagy két-háromszázan. Hatalmas darab férfi vonul be a folyosót nyitó embergyűrűn át, útközben néhány ismerőssel kezet ráz az őt kísérő könyvtárigazgató feje fölött. Csupa derű, egy jó mázsányi mosoly az egész ember, az asztal a térdéig ér, kezébe veszi a csuklójáról lecsatolt órát, és beszélni kezd. "Kedves zalaiak” – így kezdi, s pillanatokon belül varázslat üli meg a termet. Egyik lábáról a másikra billen, két karját néha oldalt fölemeli, szinte átöleli az egész hallgatóságot, s rettenetesen dicséri Zala megyét meg az itt élő embereket. Fogalmam sincs, mi oka van erre, de a hatás azonnal magával ragad. Czine hangja egyszerre dörgő és simogató. A mondatok első szavát megnyomja és magasabban kezdi, a mondatrészhatárok előtt az intonáció fölfele lendül, aztán visszatér az alaphelyzetbe. Emiatt aztán egy sajátosan éneklős, kántálós jellege lesz az egésznek: újabb körmondat, újabb lábváltás, s ez így megy vagy ötven percig, hajszálnyi zökkenő nélkül. Móriczról beszél, de költőket is idéz Petőfitől Áprily Lajosig, nem is igazán tudni, hol az idézet eleje és hol a vége. Egy-egy mondata után a hallgatósághoz fordul: "Igaz?” – kérdezi, a hallottakba feledkezett, csillogó szemek nyugtatják meg, hogy hát persze hogy igaz, már hogyne volna igaz, mind-mind ugyanúgy gondoljuk. Mondom, kint már rég sötét van, belül zsúfoltság, és ragyognak a villanyok, Czine lénye és hangja a magasban lebeg, de mégis közöttünk, arcáról le nem fogy a mosoly, szeméből – ahogy később Németh László könyvében olvashatom – valóban ömlik a fény és a szeretet, olyan az egész, akárha templomban lennénk, annyi bizonyos: ott, akkor, arra a szűk órányi időre közösséggé válik az a két-háromszáz ember – Móricz Zsigmond és a magyar irodalom jegyében.

*

Nem tudom ma már, hogy akár egyetlen tényt is hallottam-e akkor Czinétől, amit addig ne ismertem volna, de abban biztos vagyok, hogy az előadást követő éjszakán talán szemernyit sem aludtam. A csodálat s a varázs éppúgy nem hagyott pihenni, mint a fölismerés: kutyagumit sem ér önmagában az a temérdek adathalmaz, amit addig a fejembe szorítottam. Rá kellett jönnöm, hogy minden tudás halott, amely nem együtt mozdul az ember egész személyiségével. Czine Mihály oly természetességgel beszélt az (akkor) százéves dolgokról, mintha a saját életéről mesélne. Előadásában a múlt minden porcikája megelevenedett, a szatmári táj csakúgy, mint a századforduló Magyarországa, az emberek hús-vér alakokként jártak-keltek szinte közöttünk: semmi kétségem sem maradhatott, hogy azon az estén én valós sorsokkal s a legsajátabb történelmünkkel találkoztam. Összekapcsolni a magam gyermekkori és paraszti világával azt, amit (és ahogy!) Czinétől hallottam, egy pillanat műve volt, eztán már el sem tudtam képzelni, hogy a történelemre lehetséges más szemmel is nézni. Ez a szerencsés “visszacsatolási” lehetőség engem rögvest "helyretett”, annál is inkább, mivel alig hetekkel korábban hallottam egy mondatot a kenus Wichmann Tamás szájából, amit sportrajongóként azonnal megjegyeztem. Az értékteremtő élethez két dolog szükséges – lehet, nem pontosan így fogalmazott a sokszoros világbajnok –, ragaszkodás az egyszer fölismert morális igazsághoz és a jókedv. Lényével, szavával Czine ezt sugározta számomra akkor valószerűtlen tökéletességgel, ráadásul úgy, hogy mindez a személyes sorsomba vágott. (Czine könyveiről és életrajzáról akkor még – úgy emlékszem – semmit sem tudtam.)

1979. április 25.

Öt nap múltán teljessé válik a varázslat. Sütő András Herder-díjat kap, utazik ki Bécsbe, át Nagykanizsán. Szakál Istvánnak megint van gondja rám. Értem jön a falumba, Zalaszentivánra, zötyög velem a Trabanttal jó egy órán át. Író–olvasó-találkozó van a dél-zalai városban, előtte levetítik Ádám Ottó filmjét, a Csillag a máglyán-adaptációt. Sütő munkáiból három-négy könyvet – természetesen ezt is Szakál Istvánnak köszönhetem – már ismerek, sőt úgyannyira lelkesedem az egyedi nyelvért, hogy az Anyám könnyű álmot ígér – nótaszövegekből összeálló – András-napi részét kívülről fújom. Az est “ceremóniamestere” Harkány László, a kiváló tanár, a beszélgetést Czine Mihály vezeti be. Nagyobb a terem, mint Zalaegerszegen, a hallgatóság is több, a hatás ugyanaz, mint öt napja. Czine hangján most egy másik, de mégis hozzánk tartozó világ elevenedik meg, s én nagyon keveset tudva is megsejtem: sűrűn járnak a gondok a térség azon részén, amelyről a mosollyal ejtett szavak beszélnek (meg is “világosodom” rögtön, mit is akart az én tanárom esztendővel azelőtt a "régiónkról” mondani). Czine vagy fél órát beszél, csillogó szemmel és tátott szájjal hallgatjuk, s máig sem tudom, hogy képes elérni: végig a háttérben marad, s mindenki Sütő Andrást ünnepli. “Isten bocsássa meg Czine Mihálynak, amit itt cselekedett” – kezdi Sütő a magáét, és aztán szívszorító dolgokról – például az akkor készülő Szúzai menyegző című drámájának hátteréről – szól, már számomra is érthető “virágnyelven”. Az est végén méterre állhatok tőle én is, levegő után kapkodva firkantja bele a nevét az Engedjétek hozzám jönni a szavakat magammal vitt példányába, másnap úgy mutogatom a Ganz-MÁVAG-ban, mintha én kaptam volna a Herder-díjat. Szakál István tanár uram egészen anyám házáig visz az éjszakában, s én útközben elmondom: legyen ókorász, aki akar, de én nem leszek az.”

/N. Pál József

József Attila-díjas irodalomtörténész/

* Mihály-napon a volt Tanítvány - azóta ő maga is irodalomtörténész - Naplórészletével mondunk köszönetet sokunk TANÁR URÁNAK, a magyarság immár húsz esztendeje odafentről mosolygó, vigyázó tekintetű „Vándorprédikátorának, Isten Virágos Zsoldosának”, Pedagógus Műhelyünk névadójának.