IRODALMI KITEKINTŐ

ÁBRÁNYI EMIL

 (1851-1920)

Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő. Szó sincs róla, nem tartozik a legnagyobbak közé, de számos, nála sokkal jelentéktelenebb költő emléke és műve maradt meg az irodalmi köztudatban. Ábrányi Emilről pedig legföljebb azt szokták tudni, hogy a legkitűnőbb műfordítók egyike volt, az ő tolmácsolásában játsszák nálunk Rostand műveit (Cyrano de Bergerac, Sasfiók), de arra senki se gondol, hogy Ábrányi legalább olyan jó költő volt, mint a hasonlóképpen nem legelsők közé tartozó Rostand; és talán van, aki megjegyezte, hogy Byron főműveit, a Don Juant meg a Manfrédot is az ő fordításában olvasta.

Adjunk némi kis elégtételt ezért az igazságtalanságért: idézzük fel alakját és költészetét!

A szentgyörgyábrányi Eördögh család ama nemesi famíliák közé tartozott, amelyek a felvilágosodás óta ápolták a haladás szellemét. Aki közülük az irodalom vagy a művészet terére lépett, az ősi birtok után Ábrányinak nevezte magát. Volt például 1848-ban egy Ábrányi Emil nevű költő és újságíró, aki a legforradalmibb szellemek közé tartozott, rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével, a forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajjal haldoklott, s nemsokára meg is halt.

 Ennek a forradalmár Ábrányi Emilnek volt egy öccse, Ábrányi Kornél, aki zeneesztéta volt, harcolt az akkori legmodernebb muzsikáért, Lisztért, Wagnerért, Berliozért; kutatta a magyar zenei élet múltját, felismerte a népzene jelentőségét, és fontos szerepe volt a Zeneakadémia megteremtésében.”

Ennek az Ábrányi Kornélnak a fia volt Ábrányi Emil, a költő. A pest-belvárosi római katolikus plébánián keresztelték 1851. január 2-án. Tanulmányai végeztével írói hivatásának élt, és több lapnál tárcaíró és színikritikus volt. Első verse 1866-ban jelent meg. 1885-ben a Koszorú című hetilap szerkesztője. 1873-tól a Pesti Napló, 1879-től a Magyarország, 1896-tól a Budapesti Napló, 1904-től 1907-ig A Nap belső munkatársa volt.

1889-ben a keceli kerület országgyűlési képviselőjévé választották, függetlenségi programmal. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja, majd 1880–1890 között másodtitkára. 1885-től a Kisfaludy Társaság tagja.

1906-tól haláláig Szentendrén élt operaénekes feleségével, Wein Margittal, akihez a Goethe-i pillanatokat megörökítő szerelmes verseit írta.

Oly szép, mikor bús, hosszú éjszakára

A láthatárt új hajnal fogja át.

Pirul az ég s az ébredő, setét föld

Boldog sejtésben sírja harmatát.

Mikor rám néztél, mélyen elpirultál,

Míg szép fejed szelíden meghajolt.

Ó kedvesem! E bűbájos pirosság

Kezdődő üdvöm hajnalpírja volt!

Ha gondolok rá, nedvesül az arcom.

Halk permetegként hull a könny oda.

Ne félj! E könny itt hajnalodni kezdő

Boldogságomnak csendes harmata.

Ifjúságát a szentgyörgyábrányi családi birtokon töltötte.

  Ott kezdett olvasni, tanulni. Ebben a családban természetes volt, hogy a gyerekek már tudtak franciául, hamar megtanultak németül, magukba szívták a nemes urak latinját, de ugyanakkor a felvilágosodás és a forradalom iránti lelkesedést is. Nem is volt olyan nehéz idővel angolul is megtanulni, hogy Voltaire, Hugo, Goethe és Schiller mellé Byront és Shelleyt is olvassa az ifjúember.

 A kamaszkorú Ábrányi Emilt elragadta Victor Hugo és Byron forradalmat idéző romantikája. És úgy nőtt fel, hogy példaképnek tudta az ifjan meghalt forradalmár nagybácsit, az idősebb Ábrányi Emilt.

 Gimnáziumba Pestre került, a piaristákhoz. A piarista gimnázium kitűnő iskola volt, és Ábrányi kitűnő tanuló.

Tizenhat éves, amikor első verse megjelent. 1867 volt; a kiegyezés éve, ő pedig a forradalmakról írt verseket. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat, amely nem volt kifejezetten klerikális vagy politikailag egyértelműen reakciós, kért tőle verseket.

Október hatodikán

Amennyi könny van a szemekben,

Hulljon ki lassan, permetegben,

S elsírva mind, kezdd újra még;

Siratni őket nincs elég!

Nő, könnyeid peregjenek,

Mint szerte hulló gyöngyszemek.

S te férfi-szív, zord mint a kő,

Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!

Légy forrás, szirtből szökkenő.

Hulljon ki mind, gyász árjaként,

Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szül ember ajka,

A legnemesbet fölsóhajtva,

Mit a tusázó szív terem,

Mikor szent búja végtelen...

Fohász, a mélyek mélyiből:

Értük szakadjon égre föl!

Istent, ha alszik, verje fel

A gyász s iszony regéivel!...

Vihar gyanánt zokogja el

E nap setét történetét!

A hetvenes évektől fogva újságíró, a nyolcvanas évektől képviselő. A parlamentben mindvégig ellenzéki volt, aki megpróbálta negyvennyolc forradalmi emlékeit életben tartani.

 Verselése pedig szakadatlanul fejlődött. A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. Kosztolányi is elragadtatottan ír később Ábrányi művészi verseléséről. Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen.

 Ez a morális magatartás már fiatal korában kialakult benne, de a múló évtizedek folyamán egyre elmélyültebb lesz.

 Hazánkat Árpád karddal vette meg.

Szép munka volt. De könnyebb feladat,

Mint a miénk. Mert ő csak nyers tömeg,

Kard, dárda ellen vezetett hadat.

De most, magyar! Győzhetsz-e majd hazám,

Ha nem tűz, nem vas: a betű, a szám

Ront ellened!... Ha nem bősz had-gomoly,

De finom ész zaj nélkül ostromol!

Ha százfelől támad meg a tudás.

Rád csap, mint indián ős-erdejére

A gőzfűrész, az ördöngős, csudás,

És ölni kezd, bár nem hull senki vére!

Vigyázz! Mert véged, mindörökre véged,

Ha a műveltség lesz az ellenséged!

Megállhattál markolható vas ellen,

De összezúz a láthatatlan szellem!

Nem volt nagyobb és irgalmatlanabb

Ellenfeled még...! Hogyha nem tudod

Hozzá hasonló szellemmel magad

Fölfegyverezni... Hogyha nem futod

Rugós inakkal versenyét... Ha kétes

Vagy a szemében: eldönt, semmivé tesz!

Megvet, lenéz, nem irgalmaz neked.

Kigyomlál, mint hitvány fölösleget!

Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek - néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.

Ábrányi nem volt modern költő. Formavilága és kifejezéskészlete romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika utolsó jelentékeny alakja. Eszményítette Petőfit, de semmi köze sem volt a népiességhez. […]

Korában a haladás oldaláról mindenki szerette. Kiss József nagyra tartotta, és szerette, ha versei A Hétben jelennek meg. A fiatal Ady őt kérte fel, hogy első verseskönyvéhez előszót írjon. Idézzünk néhány gondolatot ebből, az ars poeticának is tartható  sorokból:

"Kedves barátom!

        Ha valaki sokat szenvedett, ha keserű csalódásokon ment át, ha olyan balsors érte, ami egész életre nyomot hagy: rendesen igyekszik eltitkolni keservét emberi szemek elől, igyekszik homályban tartania kapott sebeket, hogy senki se lássa.

        A költő nem cselekedhetik úgy, mint a közönséges ember. A költő kénytelen leírni azt, amit érez, legyen érzése gyönyör vagy fájdalom, büszkeség vagy szégyen, lelkesedés vagy háborgó harag. Belső szükség kényszeríti rá. Éppen azért költő, mert így van alkotva. A nagy csapásokat egy ideig állhatja hangtalanul, megdöbbent némasággal, mint az olyan vándor, aki mellett leütött a villám. De a némaság nem tart sokáig; a magával vívott bens tusa kifelé tör, és a költő száján megfakad a vers. Nem tehet zárat a szivére...... Csak annak a poétának van hatása, aki verseiben a maga lelkét tárja ki előttünk. […]

       Az Ön versei, tisztelt barátom, éppen azért hatottak rám, mert megtaláltam bennük az igazi költőnek ezt az erős közvetlenségét. Önt nem a divat, nem a hiúság, nem a mások poétikai dicsősége ingerli arra, hogy verseket írjon, hanem a szívében megáradó és kifelé törő érzések belső kényszere. Önnél a vers nem tűzijáték, hanem igazi tűz: állandóan lobog, s fényt és meleget áraszt. Önnél a vers az az édes csöpp, mely dallamosan ömlik ki a szív csordulásig telt poharából. […]

       Szép magyar verset írni ma már nem nehéz, mert nyelvünk bámulatosan kifejlődött, technikánk egészen a virtuozitásig kicsiszolódott. De Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével. És Önre magas fok várakozhatik a magyar Parnasszuson, ha megkezdett útján tovább halad, amit bizonyosra veszek, mert verseiből kiérzem, hogy Önnél a poézis nem az ifjúkor rímelő szeszélye, nem könnyelmű és hamar elmúló szeretkezés, hanem komoly, hosszú, örökkétartó viszony a Múzsával.

       Útra induló kötetének sok szerencsét kíván s Önt szeretettel üdvözli:

tisztelő pályatársa

Ábrányi Emil

  A Nyugat költői és kritikusai emberileg-művészileg nagyra becsülték. Mégis: abban a pillanatban, amikor a Nyugat megindult, ő valójában kiesett az irodalomból. Ezt nem lehetett azonnal észrevenni, hiszen Kosztolányi elragadtatott szavakkal jellemezte, de művészi kapcsolata nem volt a Nyugattal. […]

Talán maga sem vette észre, hogy már nincs jelen az irodalomban, de azt bizonnyal érezte, hogy nincs jelen a történelemben. Még megérte az első világháború befejezését, azt követő két esztendő magyarság tragédiáját, de ezekre már nem volt szava, 1920. májusában  elhunyt. A Kerepesi temető családi sírboltjában alussza örök álmát. Versei a feledés homályába vesztek.

Maradt egy nagy költői öröksége, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük, indokolt lenne, hogy Ábrányi Emil elfoglalja helyét költészetünk történetében, hisz az örökös haladást vallotta élete utolsó pillanatáig.

/Hegedűs Géza/

Nem vagyok több széthulló anyagnál,

Az enyészet durván rám tipor;

Elmúlok, ha napjaim lejárnak

S lesz belőlem egy maroknyi por.

De amíg él bennem egy idegszál,

Anyagomban lángot szítva fel:

Annak élek, ami szép e földön,

Annak élek, ami fölemel!

Annak élek, ami halhatatlan,

Mint az égbolt ragyogása fenn,

Múló élet tündöklő eszményi:

Hit, szabadság, lángész, szerelem!

Hűlő testem átadom a földnek,

Hogy helyettem hozzon létre mást;

S küszöbén az örök elmúlásnak

Üdvözlöm az örök haladást!