Ábrányi Emil

ÉL A MAGYAR...

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,

Mély süllyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentül hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a múlt!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen... ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát -

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szívedtől

Új lángra gyúllad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenül:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar, s nem veszhet el soha!