TÓTH ÁRPÁD
(Arad, 1886. április 15. –
Budapest, 1928. november 7.)
A Nyugat nagy nemzedékének
tagjai közül az ő életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a nyomor
határát súroló szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész
lírai termésére.
1886. április 15-én
született Aradon. Édesapja, Tóth András lakatos- és asztalosinasból küzdötte fel
magát ügyességével, konok szorgalmával a szobrászmesterségig. A költő hároméves
volt, amikor a családja Debrecenbe költözött, s élete jelentős részét ebben a
városban élte le. Tóth Árpád már gyermekként meglepő ügyességgel rajzolgatott,
festegetett, ezért apja rajztanárnak szánta, és ezért a helybeli reáliskolába
íratta be. 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett; a következő
esztendőben különbözeti vizsgát tett latinból és görögből, majd 1905 őszén
beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karára magyar-francia szakra. Tóth Árpád is – mint annyian akkor – a
Négyessy-féle stílusgyakorlatokon bontogatta írói szárnyait. 1907-től kezdve A
Hét, a Vasárnapi Újság és a debreceni napilapok közölték verseit, s a Nyugat
kezdettől fogva a körébe fogadta.
Egyetemi tanulmányait nem
fejezte be, tanárvizsgát nem tett. 1909 tavaszán hazaköltözött Debrecenbe, s
újságíró lett. Ekkor már jelentkeztek nála a tüdővész tünetei, ezért majd minden
nyarát Svedléren (üdülőfalu Dobsina mellett, az Alacsony-Tátrában), egy volt
osztálytársának családi üdülőjében töltötte.
1911-ben ismerkedett meg
élete egyetlen nagy szerelmével, későbbi feleségével, a 16-17 esztendős
Lichtmann Annával, aki kezdő tisztviselő volt Debrecenben. Barátságukat egy
közös svedléri nyaralás mélyítette el. Szegénységük miatt csak évek múlva,
1917-ben köthettek házasságot.
Legelső verseskötete, a
Hajnali szerenád (43 költemény) csak
nagyon későn, 1913 áprilisában jelent meg a Nyugat kiadásában; hat esztendő
verstermésének javát gyűjtötte össze benne.
1913 szeptemberében újra
Budapestre költözött. A háborús izgalmak tovább rontották egészségét; 1915-ben
és 1916-ban hónapokat töltött a Tátrában.
Második kötete 1917
áprilisában hagyta el a sajtót Lomha gályán
címmel (35 vers). Ugyanebben az esztendőben Hatvany Lajos lapjának, az
Esztendőnek lett a segédszerkesztője.
1920. május 20-án
megszületett Eszter nevű kislánya, s ez jelentősen oldotta pesszimista
hangulatát (Tóth Eszter költő és műfordító lett; értékes műelemzéseket írt
apjáról).
A háborús összeomlás után
állás nélkül maradt – megszűnt az Esztendő -, 1921 őszén Az Est című napilap
munkatársa lesz.
Harmadik s életében utolsó
verseskötete 1921-ben jelent meg Az öröm illan
címmel (29 verset tartalmazott). 1923-ban Örök virágok címmel gyűjtötte össze
műfordításainak nagy részét.
Az újságírói robot
kimerítette, egyre terhesebbnek érezte a munkát; újra meg újra a Tátrában
keresett - ha nem is gyógyulást, de - enyhülést betegségére. Versei is
fogyatkozni kezdtek; 1922-től a Nyugat alig közölt néha egy-egy költeményt tőle.
1928-ban már nem is ment a Tátrába; egy budapesti szanatóriumban kezelték, ahol
1928. november 7-ére virradó éjjel meghalt. Babits Mihály zokogva búcsúztatta.
Halála után, 1928 végén
jelent meg posztumusz kötete, a Lélektől lélekig. Ezt a könyvét még ő maga
rendezte sajtó alá; 59 alkotás található benne. Viszonylag nagyszámú verse
maradt hagyatékban is, amelyek egyik kötetében sem jelentek meg.
* * *
Tóth Árpád költészetének
alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság,
az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Az élet minden durva érintésére
rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások,
elégiák. Művészetére – sajátos hangulatiságának megfelelően – az
impresszionizmus nyomta rá a bélyegét.
„Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek,
akkor az Tóth Árpád” – írta Babits a költőről. E véleményt alátámasztó,
míves, furcsa szavakat ékszerként ötvöző, elégikus dala a Rímes, furcsa
játék (1916), mely Tóth Árpád legbravúrosabb
formamutatványainak egyike.
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes,
furcsa játék,
Oh,
zokog, bár negédes -
Fogadd
szivedbe édes!
Mert
csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint
halvány őszirózsa
Szirmát
az őszi rozsda.
De lásd,
egyebem nincsen,
Se
birtokom, se kincsem,
Nem
adhatok tenéked
Csak ily
borús zenéket.
Szebb
volna büszke kastély
Termén
egy fényes estély,
Vagy
lágy keréken zajló
Kocsidba
drága pejló.
Vagy
elrobajló fülke
Ringó
pamlagján dűlve
Elnézni:
merre foszlott
A sok
távíró-oszlop...
Vagy
űzni falka fürtjét,
Hallani
hallali kürtjét,
Míg
elfakúl porosra
A frakk
finom pirossa.
Vagy tán
az volna szebb lét:
Nézni
istennők keblét,
Hol
antik ívek árnyán
Mereng
sok szelid márvány...
Vagy
Svájcban lenni vendég,
Csodálni
naplementét, -
Vagy
vinne halk fedélzet
Hol a
banános dél szebb...
Oh mind
e rím mi kába,
Oh mind
e vágy hiába,
Nekünk,
két árva rabnak,
Csak
sóhajok maradnak.
De
hallgasd most e verset,
E torz
kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint
füstös képü banda:
Itt
flóta, okarína
S
hegedűk soka rí ma,
Száz
hangszer, minden rím más,
S vén
bánatom a prímás.
Izzék a
dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd
haljon el sohajtón, -
Fejem
öledbe hajtom.
Csönd.
Ajkaim lezárvák.
Ringass:
árva az árvát,
Igy,
sírj csak, rámhajolva,
Meghalni
volna jó ma...
Valóban a rímek
csengő-bongó, szikrázó játéka, zenei tobzódása a szöveg legfeltűnőbb formai
jegye; ez teszi „torz kedvvel kevert” zenévé a költeményt. Ám a rímek pazar
kavalkádjában van jó adag önirónia, önkritika is: azt a tragikus szakadékot
próbálja áthidalni, mely a költő vágyai, életigénye, gazdag képzelete és a
valóságosan megélt élete és sorsa között tátong. A Rímes, furcsa játék – tagadva
a címet – nem csupán „játék”, hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus
költő, a szegény ember a nagy élet színes gazdagsága, gyönyörei helyett „csak
ilyen borús zenéket” nyújthat át ajándékul kedvesének, menyasszonyának. A
versben a hívó távolok színpompája helyett marad vigaszul, ajándékként a
költészet sokszólamú zenekara; s a viszontszerelem idilli boldogságának
tudatában a vers írója a megsemmisülést sem tartja már riasztónak: a „Meghalni
volna jó ma…” rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.
A Lélektől lélekig
(1923) című búsongó elégiája is lényegében
egyetlen kép kibontása.
Állok az
ablak mellett éjszaka,
S a
mérhetetlen messzeségen át
Szemembe
gyűjtöm össze egy szelíd
Távol
csillag remegő sugarát.
Billió
mérföldekről jött e fény,
Jött a
jeges, fekete és kopár
Terek
sötétjén lankadatlanul,
S ki
tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi
üzenet, mely végre most
Hozzám
talált, s szememben célhoz ért,
S
boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt
pillám koporsófödelét.
Tanultam
én, hogy általszűrve a
Tudósok
finom kristályműszerén,
Bús
földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba
zárom, véremmé iszom,
És
csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős
bút zokog a vérnek a fény,
Földnek
az ég, elemnek az elem?
Tán fáj
a csillagoknak a magány,
A térbe
szétszórt milljom árvaság?
S hogy
össze nem találunk már soha
A jégen,
éjen s messziségen át?
Ó,
csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint
egymástól itt a földi szivek!
A
Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy
egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj,
barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj,
az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S
köztünk a roppant, jeges űr lakik!
A színképelemzés tudományos
igazságától (az égitestek ugyanolyan elemekből állnak, mint a Föld és a földi
lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig,
„a térbe szétszórt milljom árvaságig”. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két
strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltető hiányos mondatai fejezik ki: az
egyes emberek között is „roppant, jeges űr lakik”.
Az életörömöt, a melegséget,
a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi
költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú
(1923). (A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy
feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.)
Előttünk
már hamvassá vált az út,
És
árnyak teste zuhant át a parkon,
De még
finom, halk sugárkoszorút
Font
hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány,
szelíd és komoly ragyogást,
Mely már
alig volt fények földi mása,
S félig
illattá s csenddé szűrte át
A dolgok
esti lélekvándorlása.
Illattá
s csenddé. Titkok illata
Fénylett
hajadban s béke égi csendje,
És jó
volt élni, mint ahogy soha,
S a
fényt szemem beitta a szivembe:
Nem
tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy
áldott csipkebokor drága tested,
Melyben
egy isten szállt a földre le,
S
lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve
álltam, soká, csöndesen,
És
percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt
pilláim lassan felvetődtek,
És
éreztem: szivembe visszatér
És
zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint
zsibbadt erek útjain a vér,
A földi
érzés: mennyire szeretlek!
A Jó éjszakát! – mint
címéből is kitűnik – búcsúvers, afféle halál előtti számadás; posztumusz
kötetében is az utolsó helyen áll, de 1924-ben írta.
Falon az
inga lassú fénye villan,
Oly
tétován jár, szinte arra vár,
Hogy
ágyam mellett kattanjon a villany,
S a
sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga
van. Megenyhül a robot,
Mint
ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit
kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt
sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És
kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a
lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan
dologra. Friss tülekedésre.
És rossz
robotos a későnkelő.
Mi
haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam?
Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra
dőlve, mint botra a fáradt
Vándor,
ki havas pusztákon megyen.
Mi
haszna? A sok téveteg barázdán
Hová
jutottam? És ki jött velem?
Szelíd
dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd
egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő
a kor, amelynek visszadöbben
Felénk
szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az
inga lassú fénye villan,
Aludjunk
vagy száz évet csöndben át...
Ágyam
mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
Tóth Árpád fiatalon,
szomorúan halt meg, de szomorú életéből mégis másokat vigasztaló művészi
szépséget fakasztott.
